Dupla karácsony

Lám, lám, így van ez bizony, a trükközések korát éljük. Megvallom őszintén, az idén én is kipróbáltam egy ártalmatlan változatát. Arra gondoltam, hogy ha már úgy hozta a történelem, hogy különbség van a Juliánus- és a Gergely-naptár között (amely nem csak abban nyilvánul meg, hogy még a nagy októberi szocialista államcsíny évfordulója is novemberre esik, hanem abban is, hogy az ortodox karácsony bizony január elején van, s eléggé háttérbe is szorul a fényes újévi ünnepségek után), gondoltam, éljünk ennek előnyeivel. Régi tervem volt megélni egy igazi ortodox karácsonyt, annak hangulatát abban a közegben, ahol ez szervesen létezik: s Moszkvára esett a választásom. Nem bántam meg, nagyon mély nyomokat hagyott a pravoszláv ünnepség-sorozat bennem, bennünk.

Ebben az írásban nem tudok foglalkozni az orosz történelmi fejlődés furcsaságaival, sem az ország jelenlegi politikájával. Az olyan, amilyen, több kritikát érdemel, mint megértést. Az is világos, hogy Moszkva nem Oroszország egésze: egy hatalmas város, amely évszázadok óta küzd az európai és az ázsiai hatások egybeolvasztásával. S az is egyértelmű, hogy mindezt ott, a helyszínen értheti meg leginkább az ember – ha külföldi ezt egyáltalán megértheti. Mert az orosz életérzés (s a rá épülő történelmi-társadalmi manipulációk) lényege is itt sejlik föl leginkább: itt válik érthetőbbé Dosztojevszkij és Puskin, itt az orosz balett és a Bolsoj, itt Csajkovszkij és Rubljov, sőt, enélkül Chagall művészetének teljessége sem fogadható be. Mondom ezt azzal a tudattal, hogy bakancslistám csak megerősödött a moszkvai repülőtéren azzal, hogy el kellene menni Oroszország belsejébe is. Az ősi kolostorokba, amelyek bölcsői voltak az orosz gondolkodásnak (a hasonló bulgáriai intézmények óriási hatással voltak rám), látni az orosz sztyeppét, a tengert, s mindehhez hozzátenni Szentpétervárt, az orosz lélek európai kikötőjét, amely szintén komoly eleme az orosz kultúra, az orosz művészet, az orosz gondolkodásmód alakulását segítő vajúdásoknak.

Ám a legfőbb élmény mégis csak az a szentestei harangzúgás ott, a Vörös téren, a Kazányi székesegyházban, január hatodikán, éjfél előtt. Igen, jó háromszáz méterre a Lenin-mauzóleumtól, alig ötszáz méterre a Kremltől, a kommunisztikus gondolkodásmód volt központjától. A nagyharang velőbe hatoló hangja karácsony előestéjén ama volt ország fővárosában, ahol milliókat öltek meg egy téveszme okán csak azért, mert azok máshogy gondolkodtak. Beleértve volt uralkodójuk, a cár családját is.

Mert ennek a templomnak is megvan a maga története, a saját, megismételhetetlen „sorsa”. Ezt is felrobbantották a kommunista hatalomátvétel után, mint több ezer társát, beleértve a szintén moszkvai Megváltó Krisztus székesegyházat is, az ország legnagyobb templomát. Kis híján múlott, hogy az utánozhatatlanul gyönyörű, ma több, mint 450 éves Vaszilij Blazsennij székesegyház elkerülte a hasonló sorsot. A történészek ugyanis feljegyezték, Sztálint nagyon zavarta, hogy a gyönyörű templom miatt a tankok nem tudnak egyenes sorban felvonulni a Vörös térre a díszszemlék alkalmával, kanyarodniuk kell. Annyi önmérsékletük azonban maradt, hogy a templomot mégsem robbantották fel – de múzeumot csináltak belőle, s az maradt kilencven százalékban máig. Fényes koronát varázsol a Vörös tér fölé, nincs emberi tekintet, amely nem venné észre, nincs emberi lélek, amely el tudná kerülni lenyűgöző hatását.

S mégis, a kommunizmus által megérintett-felsértett lelkeket (az enyémet is) mégis inkább a két újjáépített, működő templom zárja magába karácsonykor: a Kazányi székesegyház, amely a Vörös tér sarkában dacol újra a történelemmel és a tőle másfél kilométerre levő, hatalmas Megváltó Krisztus székesegyház, amely újkori diadalt próbál kisugározni magából. A két templom sorsa hasonló abban, hogy a múlt század harmincas éveiben mindkettőt lerombolták. Ám a Kazányi székesegyházat a régi rajzok alapján építették újra (hasonlóan, mint a lengyelek Varsó óvárosát), ma az ember valóban úgy érzi magát benne, mint az eredetiben. A milliő, a freskók, a díszítés, az ikonok, minden mesterségesen megöregített, az eredetiség hangulatát igyekszik visszaadni. A Megváltó Krisztus székesegyház újraépítésekor más filozófiát választottak: a hatalmas templom vállaltan a mai kor szellemiségét és stílusjegyeit hordozza magán. Ott minden négyzetcentiméter a huszadik századvég technikájáról és (kicsit túl szirupos) üzenetéről szól. Beleértve egy jókora, új ikont is a kereszthajó jobb oldalán: a központi részen az ortodoxia szentjei és Oroszország spirituális nagyságai láthatók, ám középen megakad az ember szeme egy első pillantásra oda nem illő részen. Az evilági-túlvilági egyházi kompozíció közepén pár civil emberből álló csoport vonzza magára a tekintetet. Közelebb menvén látható tisztán, hogy a kivégzett cári család tagjait ábrázolja a festő, mint Oroszország jövőjéért felajánlott áldozatokat. S a központi ikonrész körül lévő keretben ott a magyarázat is: kemény képek a huszadik század első felének szovjet keresztényüldözéséről. Papokat, szerzeteseket, civileket hurcolnak el és végeznek ki korabeli katonai egyenruhában ábrázolt emberek, tanúskodva ezzel egy szörnyű kor irtózatos tetteiről.

Ám a lényeg talán mégis inkább a Kazányi székesegyház sorsában érhető tetten: a teljes történelmi valójában újraépült templom hangulatában ott, a Vörös tér sarkában. Üzenve ezzel a morbid Tussaud-figurának is a párszáz lépésre álló mauzóleumban: az igazságot, az erkölcsöt nem tiporhatják el semmiféle katonabakancsok. Még akkor sem, ha a mai Oroszország is távol áll attól az állapottól, amelyet a Kazányi székesegyházat létrehozó és azt felújító lelki erő kívánatosnak tartana.

S az a harangzúgás ott, január hatodikának éjjelén, még mindig itt visszhangzik a gerincoszlopomban…

Megjelent a Csallóköz című hetilapban

Cikkajánló

Apró kérdezz-felelek az elbukott oktatási törvényről

– Nagyon megosztott a felvidéki magyarság. Ilyen helyzetben kisajátíthatja egyetlen párt, esetünkben a Most-Híd a …