Havel

– Csáky úr, mondják már el részletesen, hitelesen a rendszerváltás történetét a fiatal generációnak! Tudniuk kellene, hogy a szabadság és a jólét nem magától értetődő dolgok!

Sokszor hallottam hasonló kérést az elmúlt években, s magam is úgy gondolom, korrekt módon fel kell dolgozni az elmúlt fél évszázad történetét. Tavaly megkezdtem, négy hónap alatt 1500 példány fogyott el a Volt egyszer egy forradalom című könyvemből. S folytatni is kívánom jövőre a Büszkeség és harag, illetve A penge élén című ikerkönyvekkel. Közösségünk lelki higiéniája karbantartásának tartozunk ennyivel. Az persze más kérdés, mennyien olvassák el az ilyen kiadványokat, illetve megpróbál-e belőlük következtetéseket levonni bárki is. A szerzőhöz visszaérkező véleményeket óvatosan kell kezelni, bár arról kétségkívül tanúskodhatnak, hogy vannak, akik elolvasták a könyvet. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy írásban rögzíttessenek a történések. Akkor vissza lehet térni hozzájuk száz év múltán is.

Körülnézve környékünkön azt kell megállapítanom, hogy a csehek élenjárók az elmúlt fél évszázad történéseinek feldolgozása terén, és szorosan ott vannak mögöttük a lengyelek is. Szlovákiában is megjelent néhány fontos könyv és film is a témában, némelyikük komoly hatást is gyakorolt a társadalomra. Magyarország sajnos a sor végén kullog az elmaradt forradalom – és az elmaradt katarzis – miatt, az elmúlt fél évszázadra jellemző sumákolások-elkenések miatt ez a vonal bénítóan hiányzik a magyar közgondolkodásból.

A csehek most egy újabb szép munkát tettek le az asztalra, Havel címmel. Arról szól, amit a cím sugall: egy cseh disszidens életének és dilemmáinak bemutatása. Korrekt munka: nekem egy fokkal jobban tetszett, mint Wajda picit túlfent portréja Walesáról, s jóval a cseh-szlovák Dubček-film fölött is van. Olvasom a cseh értékeléseket is, negatívat nem találtam róla. Hiányosságai persze vannak, mint minden emberi alkotásnak, de egészében véve igényes, szép alkotás. A forgatókönyv írói, Slávek Horák (ő a rendező is) és Rudolf Suchánek szerencsés látószöget választottak: kicsit belülről is megpróbálták ábrázolni a történet szereplőit is, magát Havelt is. Emberi hibáival, hiányosságaival egyetemben.

És itt most álljunk meg egy pillanatra. A 21. század elején élünk, ahol az internet lehetőséget ad minden félőrültnek, pszichopatának, ferdült lelkületű szerencsétlennek – és a titkosszolgálatok erre szakosodott embereinek is -, hogy sarat lapátoljon mindenre és mindenkire. Havelra is, Antallra is, Walesára is, eszmékre és megtisztító folyamatokra is. Mint a 89 utáni folyamatok egyik mellékszereplője elismerem, hogy hibákat persze mindenki elkövetett – de aki tisztességesen akar értékelni, az nézze meg, milyen hülyeségeket javasoltak nekünk a nyugati tanácsadók a kilencvenes évek elején, illetve mennyire tanácstalanok voltak ők is. Demokráciából diktatúrát, rendezett gazdaság államosítását tényleg meg lehet csinálni pár hét alatt. Visszafelé ez nagyon nehezen megy, eddig senki sem tudta hibátlanul megcsinálni.

Én itt látom ennek a filmnek a legnagyobb erényét, legfontosabb hozadékát. Hús-vér emberként ábrázol mindenkit, nemcsak Havelt, hanem Ján Patockát, Jiří Dienstbiert, Jiří Hájekot, Václav Malýt, Hana Ponickát is – az összes chartás vezérkart. És aki számomra különösen szimpatikus: Marta Kubišovát is. Mély tiszteletem ezé a hölgyé, aki nem lépett a Karel Gottok és több tucat hasonlók útjára, nem írta alá az Antichartát és inkább méltósággal, emelt fővel elviselte, hogy tönkretegyék az egész életét, az egész művészi pályáját, mintsem egy jottányit feladott volna az elveiből. Ha valamit fel kellene mutatni a ma generációjának, akkor ezt is: az elvekhez való ragaszkodás fontosságát, felszabadító erejét. S hogy Gott és a hozzá hasonlók irányában is korrektek legyünk: méltányolandó, hogy az 1989-es forradalom első napjaiban, akkor, amikor még nem volt világos, ki győz ebben az összecsapásban, amikor még az is kérdés volt, megindulnak-e újból a tankok a tüntetők ellen, Gott és többen átálltak és megtagadták aláírásukat az Antichartán. Lelkiismereti kényszerre hivatkozva – s politikai terrorra annó, amikor aláírtak….

Nos, azt írja a cseh sajtó, hogy ez a film a lelkiismeret szabadságáról szól. A lelkiismeret kényszerítő erejéről.

Igen, arról is. De bemutatja mindennek a fonákját is. Nyíltan érzékelteti, hogy azok az emberek, akik az embertelen nyomás alatt sem feküdtek le a rendszernek, hihetetlenül kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Ha nincs rendszerváltás, ma csak mint összetört egzisztenciákra, lecsúszott alkoholistákra emlékezne rájuk egy-két szimpatizánsuk. Mert a rendszer könyörtelenül bedarálta volna őket. Igen, Havelt is: a film egyik legjobban kidolgozott jelenetében aláírja szignója visszavonását a Charta 77 alól. Megtörve, a börtönben, az infarktus határán. S amikor kiengedik, s amikor kint egyik legjobb barátjától Pavel Landovskýtól értesül, hogy becsapták őt: a Charta él és terjed, azonnal nyilvánosan vissza is vonja aláírását. Aminek persze ismét csak meglettek a következményei…
És mégis vállalták. Erre mondják többen, hogy lelkiismeretük foglyai voltak. Sokkal keményebb konfrontációt vállaltak egy bigottabb, durvább rendszerrel, mint magyarországi „másként gondolkodó” kollégáik. Bár az is igaz, hogy keménységben, elszántságban lengyel Szolidaritásbeli kollégáik jártak az élen… A film viszont szépen megmutatja, mennyire vékony jégen jártak, mennyire sérülékenyek voltak egyénenként és közösen is. És mégis, vállalták…

Van a filmnek még egy sajátossága, a Havel-Dubček ív, amely szép, fontos, meghatározó. Havelt épp élni hagyják 68 nyarán, s ő az egyik előadásukra meghívja Dubčeket, a párt főtitkárát, aki el is fogadja a meghívást. Az előadás végén Havel, a darab szerzője a színpadra kéri Dubčeket, s ott szinte sugárzik a színészek szeretete Dubček felé. Nemrégiben hallottam egy figyelemre méltó mondatot egy dokumentumfilmben a Bolognai Egyetem 68-as rektora szájából. Ez az az egyetem, amely 68-ban tiszteletbeli doktori címet adományozott Dubčeknek. Amikor a riporter megkérdezte, miért, a rektor így válaszolt: „ A szocialista eszmerendszer 1968-ban, Csehszlovákiában érte el legpozitívabb hozzájárulását az emberiség történelméhez. Az volt ama kevés pillanatok egyike, amikor az emberek őszintén követték kommunista vezetőiket.” Ez persze egy több rétegű állítás, amelynek bizonyos részeit vitatni lehet, ám egészében véve nem szabad legyinteni rá: 1968 tényleg egy nagy pozitív nekifeszülés volt az akkori Csehszlovákiában.

Ám vissza a Dubček-Havel sztorihoz, az első kép: Havel (és Kubišová, és Landovský és a többiek) felnéznek Dubčekra, bíznak benne és azt mondják: mi csak egyet akarunk, szabadon élni és szabadon színházat csinálni.

Azután jön a második találkozásuk, immár Pozsonyban, s az nagyon lehangoló. A gumibot-törvényt aláíró, megtört, megalkudott Dubček házi őrizetben éli életét Pozsonyban. 1978-ban eljön utána Havel és Landovský, hogy írja alá a Charta 77-et mondván, ez nagyot lendítene a dokumentum elfogadottságán a Nyugat előtt. Dubček ezt elutasítja.

És a harmadik nagy találkozás: 1989 december elején, amikor már világos, hogy győzött a forradalom, Dubček Prágában van és be akarja jelenteni, hogy indul a köztársasági elnöki posztért. A cseh forradalmi csapat elbizonytalanodik, s Havel négyszemközt találkozik Dubčekkel. Megkérdezi tőle: „Szása, miért nem jöttél velünk 78-ban?” Dubček hebeg. Havel erre azt mondja: „Egy elnökjelöltünk van, Szása: én. Világossá kell tennünk, hogy itt változik a rendszer.”

Nos, ismétlem: korrekt film. Ajánlom mindenkinek, aki el akar merengeni a történelmi összefüggéseken és az egyén lehetséges szerepén a történelmi folyamatokban. Az egyéni vállalás fontosságán is, a lelkiismeret szavára való odafigyelés szükségességén is.

Mondom, néha belefutok a kérésbe magam is, hogy el kellene mondani az ifjabb generációknak… Hogy a szabadság és a jólét nem magától értetődő dolgok…
A csehek most ismételten megtették. A pozsonyi moziban, ahol a filmet láttam, a 300 fős teremben nyolcan voltunk.

Csáky Pál

(fb-jegyzet)

Cikkajánló

Mi lesz veled, szürkeállomány?

A helyzet tényleg komoly, ha már a 82 éves Alain Delon is ekképpen sóhajtott fel …