Nagy királyunk üzenete

Lassan emelkedik fel a Nap, a túlparton fokozatosan kapnak színt az egymásba fonódó dombok. A Duna, mintha bújócskázna, előttünk szinte aranyat vet a fény rajta, majd a lendületes kanyar után eltűnik a szemünk elől. Középen, a Várhegyen, szinte mindezt megkoronázandó, egyre teljesebb szépségében bújik elő a szürkeségből a Bazilika.
A kupola keresztje a mind feljebb emelkedő napkorongra vetődik. Mintha István koronájának óriási tetejét látnánk, mely hatalmas szimbólumként szinte az ország fölé borul. Mintha II. Szilveszter pápa máig ható érvényességű üzenetének elismeréseként emelkedne mindazok fölé, akik magyarnak érzik s vallják magukat.

Magyarnak lenni vállalás – mondta igaz súllyal, messze tekintő bölcsességgel Illyés Gyulánk. Magyarnak lenni büszkeség is, tehetjük hozzá mi magunk: büszkeség azokra az értékekre, amelyeket itt, Európa szívében, ezer év alatt létrehoztunk. De magyarnak lenni kín, harc is: harc a megmaradásért, harc a fejlődésért, küzdelem a szellemi-anyagi gyarapodásért. Harc helyünk meghatározásáért a 21. század világában is.
Persze, más népek is így vannak ezzel: mi azonban teljes mélységükben önmagunk küzdelmeit, örömeit, gondjait tudjuk átérezni. S ezek hatásai fölött kívánunk elmerengeni most is, az idei ünnep közeledtével.

Érdekes nép vagyunk, kétségkívül. Mások mondják, statisztikák mutatják, hogy bizonyos kérdésekben tehetségesek is. Máig szétválaszthatatlanul itt kavarog bennünk a sztyeppe üzenete és az európai civilizáció elegye. Összefonódva lírai és drámai hajlamok, ráció és indulat, maradiság és merész nekifeszülések. Itt az állandó történelmi résen lét, néha az indokolatlan gőg is, itt a félelem az eltűnéstől, de itt a nekirugaszkodások szimpatikus, sokszor megmagyarázhatatlan energiái is. Együtt, egymásba fonódva, egymás mellett a Széchenyik – de a Pató Pál urak szelleme is. Mi nagyon tudunk örülni sikereinknek, ám gyakran sírva is vigadunk, és néha nagyon önpusztító módon tudunk beleugrani – ha kell, akár a nagybőgőbe is. Voltak időszakok, voltak helyzetek, amikor nagyjaink képesek voltak Európa legbefolyásosabbjaivá válni – s léteztek olyanok is, amelyekben vezetőink önkezükkel kioltott életei jelentik a mérföldköveket. Magam máig nem vagyok biztos benne, hogy nehéz, de csodaszép történelmünkből tudtunk-e igazán tanulni.

Bizonyos fátumok ugyanis végigkísérnek bennünket történelmünk során, s úgy tűnik, képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Ha elemezzük történelmünk sorsfordulóit, azt tapasztaljuk, hogy a gordiuszi csomókat mi általában nem tudtuk kibogozni. Vagy átvágtuk a csomót, s ilyenkor tovább tudtunk lépni, vagy nem, s akkor általában tragédiák, nagy vereségek következtek.
Úgy tűnik, mintha az István–Koppány vita is máig kísértene bennünket, s vannak határon innen és túl is, akik ezer év után sem tudnak – vagy ezer év után sem hajlandók – tanulni belőle. Pedig az üzenet egyértelmű, most, a 21. században is: a magyarnak meg kell maradnia magyarnak – de európaiként, különben elveszik. A magyar nem maradhat meg magyarnak – pogányként, állandóan a saját köldökét nézőként, mert akkor önmagába hullik. A modern, művelt, a saját és az egyetemes civilizáció értékeire büszke ember lehet csak, akire építenünk kell.
Az ezzel kapcsolatos tisztázó csatáinkat meg kell, meg kellett vívnunk, ezt nem lehetett, s ma sem lehet megspórolni. Látnunk kell, hogy nem lehet egyszerre továbbmenni az istváni és a koppányi úton. A kereszteződéseken szükséges döntéseket meg kell hoznunk, ha létünket értelmesen akarjuk továbbvinni.

Valahol törvényszerű is, hogy ez a kérdés napjainkban újra előkerül. S napjaink Európájában talán még mélyebb értelmet nyer, mint bármikor korábban. Az öndefiníció újrafogalmazása parancs a 21. században is. Annál is inkább, mert úgy tűnik, mintha két malomkő közé szorulnánk most, az új évezred kezdetén.

Az elmúlt ötven évben az volt a szentencia, hogy próbáljunk meg felzárkózni a nyugati típusú európaisághoz. Legalábbis ahhoz a délibábhoz, amelyről szép álmokat szőttünk magunknak. Szorgalmasan színezgettük a lelkeinkben, milyen is lehet az az igazi európaiság. Azután rá kellett jönnünk, hogy nem valós kép, amit magunkban dédelgettünk. Európa nyugati fele – de vele Észak-Amerika nagy része is – a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben túlbillentek egy egyensúlyi ponton. A második világháború hatására szép álmokat valósítottak meg: bevitték társadalmaikba a klasszikus liberális értékeket, amelyeket lépésről lépésre magukévá tettek a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták is, s a folyamat részeként megvalósították a szociális piacgazdaságot is. Ez felemelte őket.

Ám úgy tűnik, a nyolcvanas-kilencvenes évek végére nem sikerült új, valós megoldásokat találniuk, s ezért (is) olyan kérdések túltupírozásához fogtak, amelyek fellazították a klasszikus nyugati társadalmak szerkezetét. Ez együtt az egyre fokozódó betelepüléssel és a műszaki haladás által is kiváltott individualizmussal olyan jelenségek elburjánzásához vezetett, amelyek tényleg komoly kérdéseket vetnek fel a jövőt illetően. Nem szabad letagadni tehát, hogy a klasszikus nyugati értékek mára eléggé erodálódtak: a 21. század elején mindannyiunknak új kihívásokkal kell szembenéznünk.

Mi is nekiveselkedtünk ennek a feladatnak – önmagunk helye megkeresésének a világban – közvetlenül a második világháború után, a folyamatot azonban megtörte a sztálinizmus. Újból nekifeszültünk 1956-ban, 1968-ban is, a keletnémetek 53-ban, a lengyelek 80-ban, 81-ben is. Ha jól megnézzük a volt szocialista tábor történetét, akkor alig volt ott nyugodt időszak. Lázongott az emberi lélek a diktatúra ellen, magában a Szovjetunióban is. Ám 1989-ig a tankok ereje dominált: az erőszak. Nagyon mély tanulságokat voltunk kénytelenek levonni mindebből, köztük azt is, hogy a diktatúra megreformálhatatlan, nem tolerálja a szabad gondolkodást.

Így történt, hogy számos fontos kérdéssel mi csak 1989 után nézhettünk szembe. A modern nemzeti identitás kérdésköre is ide tartozik, s számunkra, Magyarország közigazgatási határain túl élő magyarok számára kiemelt feladat a nemzeti identitás és az állampolgári lojalitás elemeinek egészséges összehangolása. Úgy, hogy a második elfogadása ne jelentse az első elvesztését: magyarán, ne egy asszimilációs folyamatba torkolljon az egész. Látjuk napjainkban is, hogy ez mennyire komoly kihívás számos kisebbségi sorstársunk számára. Az igénytelenség, a lejtőn való lecsúszás könnyűsége a 21. századi individualizálódás közegében nagyon csábító, sokaknál nyerő. Pedig a történelem nem arról szól, hogy az lesz a nyertes, aki elengedi magát. Az új önmeghatározás, a saját értékeink felvállalása kínjait megspórolni nem lehet.

Ebben is támpont lehet az istváni örökség, s adhat új erőket, pilléreket. A Nyugat-Európából felénk nyomuló rágógumi-ideológiákkal szembeni tisztánlátás terén is. Hihetetlen, hogy az Intelmek mennyire időszerűek tudnak lenni ezer év után is. Mert tartalmat adnak a létnek: az egyéni és a közösségi létnek is. Mert azt hirdetik, hogy tartalmi és értékrendbeli élet nélkül nincs esélyünk. Felolvadunk a tömegemberek tengerében.

Nincs más út, mint önmagunk vállalása: ezt mindannyian tudjuk. Vagy egészséges társadalmakat próbálunk meg kialakítani, vagy felaprózódunk mi is.
Önmagunknál kell kezdenünk, itt, Szlovákiában is. Azzal, hogy újból és újból felvállaljuk magyarságunkat. Annak az elvnek a leszögezésénél, hogy magyarságunk olyan érték számunkra, amelyet semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandóak feláldozni. S hogy továbbra is igényeljük egy egészséges kisebbségi társadalom kiépítését, annak minden szükséges atribútumával.
Ez nem nacionalizmus, ez egészséges nemzeti öntudat. Mi elismerjük a dán, német, olasz, cseh, szlovák, román jogát is a számára megfelelő berendezkedésre: cserébe a mi jogaink elismerését várjuk. Ezen a ponton vállalásunk az identitás vállalásának elemi emberi jogává válik.

Ez után tudunk valódi közösséggé válni. Ahol bár szintén vannak érdekellentétek, ütközések, azokat kulturált módon tudjuk kezelni, s a közös célok érdekében egységesen tudunk fellépni. Sorsvállalásunk, sorsközösségünk az a pillér, amelyre jövőnk épülhet.

Erre int a mostani ünnep. Erre gondoljunk ma Esztergomban, Pannonhalmán, Pécsváradon vagy Budán. Erre Debrecenben, Sárospatakon, Tihanyban – a magyar szellem megannyi bölcsőhelyén.

Erre Királyhelmecen és Nagykaposon, Kassán, Rozsnyón és Rimaszombatban, Füleken, Losoncon és Ipolynyéken, Ipolyságon, Zselízen és Léván, Párkányban és Érsekújvárott. Erre Zsérén, Galántán és mindenütt a Csallóközben, erre Szencen, Pozsonyban is. Erre Kolozsvárt, Bécsben vagy Melbourne-ben. Mindenütt, ahol magyarok élnek, s ezekben a napokban államalapító szent királyunkra, s tettének történelmi nagyságára emlékeznek.

Mindannyian, akik e tett nagyszerűségéből és történelmi kikerülhetetlenségéből tanulni is akarunk.

Csáky Pál

Cikkajánló

Mi lesz veled, szürkeállomány?

A helyzet tényleg komoly, ha már a 82 éves Alain Delon is ekképpen sóhajtott fel …