Öt mondat a Beneš-dekrétumokról

(Národná obrodában)  – Szlovákia egy éve tagja az Európai Uniónak. Meg tudjuk mondani, mennyi pénzt szereztünk ez alatt az időszak alatt az európai alapokból?
– Az első év pozitív mérlege 11 milliárd szlovák korona, jövőre 15,4 milliárd várható.

– A belépés előtt bírálták önt Szlovákia gyenge felkészültsége miatt, főleg amiatt, hogy nem leszünk képesek lehívni az európai uniós alapokat…

– Valóban, az ellenzéknek szíve-joga, hogy bírálja a kormányt. A 2003- ban elhangzott kritikával kapcsolatban elmondtam, hogy inkorrekt. Valami olyasmi történt, mint amikor valaki elkezd egy házat építeni, s akkor jön az ellenzék, és azt mondja: itt még befúj a szél, amott a villany még nem működik… 1999-ben kezdtük meg az érdemi tárgyalásokat az EU-ba való belépésről, jelentős hátránnyal induló országként. 2002-ig megegyeztünk a főbb kontúrokban, amely a társulási szerződésünk tartalmát képezi. Rám hárult viszont az, hogy 2002 után mindent, amit megígértünk, átültessük a valóságba. Az ország modernizálását, az eurokompatibilitás elérését nekünk már meg kellett valósítanunk, nem csupán leírni egy papírra, mint az előttünk járóknak. Sok dolgot sikerült már 2003-ban és 2004 elején teljesítenünk, ezért belépésünk az unióba viszonylag simán ment. Nem mindenütt történt így, például a balti országokban, illetve Magyarországon is tanúi lehettünk némi ármozgásoknak. Bizonyos ellenzéki pártok nálunk is áremelkedéseket jósoltak, mi ellenben azt mondtuk, hogy erre nincs ok – s örülök, hogy nekünk lett igazunk.

– Úgy gondolja tehát, hogy a belépés előtti kritika és félelmek megalapozatlanok voltak?

– Ez a kritika lehet, hogy két dologra jó volt. Először: e nyomás hatására kénytelen voltam a belépéssel kapcsolatos ügyek intézésére amolyan félkatonai megoldást alkalmazni, s ez bevált. A másik: megemeltük az eurohivatalnokok fizetését, kiképeztünk sok tehetséges embert, s ennek köszönhetően ma háromszor annyi projektum áll a rendelkezésünkre, mint amennyire anyagi fedezet van. Közülük több valóban kiemelkedő minőségű.

– Annak ellenére, hogy az EU-ba való belépés nem okozott kimondott csalódást, egy probléma mégiscsak meglepett minket: az a következetesség, amellyel a volt EU-tagállamok többsége átmeneti rendelkezéseket hozott és korlátozta belépésünket a saját munkaerőpiacukra. Van értelmük az ezek megszüntetését indítványozó hangzatos felhívásoknak, mint amilyen legutóbb a visegrádi négyek parlamenti képviselőié volt?

– Szerintem a csendes diplomácia módszerei ebben a kérdésben is hatékonyabbak, mint a teátrális felhívások. Próbáljuk csak meg beleélni magunkat EU-partnereink helyzetébe. Emlékszem azokra a brit sajtóban megjelent írásokra, amelyek százezres keletről érkező invázióról szóltak, amely teljesen elárasztja majd a brit munkaerőpiacot… S bár néhány információ valóban nem volt valós, illetve néhány hisztérikus vagy manipulált volt ezek között, ám az érintett ország politikájának reagálnia kellett ezekre. Lehet, hogy a tagországok reagálása nem volt helyes, de biztosítani akarták magukat. A félelmek végül is alaptalanoknak bizonyultak, a mi felelősségünk pedig az, hogy elhárítsuk a bürokratikus akadályokat. Ám a fő feladatunk mégiscsak az, hogy itt, Szlovákiában teremtsünk európai feltételeket.

– Valószínűleg az a tény is szerepet játszik mindebben, hogy a mi polgáraink nem igazán szeretnek utazni a munka után. A külföldi munkahelyek iránti igény akkor növekedhet majd, ha felnő egy újabb nemzedék, amely számára ez már nem jelent problémát.

– Ez egy picit bonyolultabb jelenség ennél. Több fejlett országban például demográfiai problémákkal küzdenek, s az ún. szabályozott betelepítés módszereit alkalmazzák. Konkrét projektjeik vannak arra, hogyan találjanak új munkaerőt.

Ugyanakkor munkát keresni az EU-ban még nem azt jelenti, hogy az érdeklődő sikeres is lesz. Az ezzel kapcsolatos konkrét példát az europosztok szlovákiai kvótáinak betöltetlensége jelenti. Hisz jóllehet tőlünk a legmagasabb az érdeklődők aránya, ugyanakkor a sikerességben a gyöngébben teljesítő országok közé tartozunk. Többen úgy gondolták, hogy szerencsét próbálnak ezen a területen, ám meglehet, rosszul mérték fel az erejüket. Az EU-tagság az egyik oldalon lehetőséget jelent, a másik oldalon viszont komoly versenyt.

– A közös EU-tagság például azt is eredményezte, hogy Dél-Szlovákiából sokan Magyarországon találtak munkát.

– A statisztikák szerint körülbelül harmincezren járnak naponta dolgozni Magyarországra. Ezt átmeneti jelenségnek tartjuk, amely megfelel a mindenki számára hasznos, ún. win-win modellnek. Megjegyzem, a szlovákiai magyarok Szlovákia EU-tagságának legerőteljesebb támogatói voltak… – …s nemsokára a pénznemünk is ugyanaz lesz. – Én pedig annak örülnék, ha a fizetéseink is kiegyenlítődnének, mert a magyarországiak most magasabbak.

– Pár év múlva eltűnnek a határok, amelyek a magyarországi és a szlovákiai magyarokat elválasztják egymástól. Mi értelme van akkor annak, hogy a Duna televízió egy új csatornát indít, Autonómia címmel?

– Egyelőre nincsenek pontos értesüléseim a csatorna műsorszerkezetéről, s tudom, hogy Szlovákiában az autonómiát, mint fogalmat sokan az elszakadás szinonimájaként értelmezik. Az autonómia ugyanakkor politológiai terminus technicus, amely azt jelenti, hogy a személy vagy az intézmény belső önállósággal, függetlenséggel bír a számára létfontosságú ügyekben. Támogatom a polgár autonómiáját, tehát azt az elvet, hogy a polgár őrizze meg a saját belső integritását és szabadságát, s ezeket törvények és intézmények szavatolják. Szlovákiában is rendelkeznek az autonómia különböző formáival például az egyházak, az egyetemek, a szakszervezetek, a civil szervezetek stb. Az autonómia fogalmát nem helyes leszűkíteni például csakis a területi autonómiára. Ugyanakkor a határmódosítástól való bármiféle félelmek teljesen irracionális megnyilvánulások, hiszen ha részesei leszünk a schengeni rendszernek, a határok valóban jelképesekké válnak. A múlt század paramétereinek megfelelő határ már nem jön vissza.

– A közös EU-s tagság bizonyos akadályokat valóban eltávolított, s megengedi mindenkinek, tehát a szlovákiai magyaroknak is, hogy kiteljesítsék saját kultúrájukat, nemzeti identitásukat. Léteznek viszont más elképzelések is arról, hogyan kellene a magyaroknak élniük, s ezek bizonyára inkább a történelemben gyökereznek…

– A legjobban ezt az emigráción látni. Azok számára, akik a különböző történelmi helyzetekben elmentek Magyarországról vagy Csehszlovákiából, mintha megállt volna az idő, és gyakran vissza-visszatérnek a múlt elgondolásaihoz. Egyetértek azzal is, hogy óvatosan kell használni az olyan terminusokat, amelyek mások esetében negatív reakciókat kelthetnek. Inkább a 21. század terminusait kellene használnunk…

– Sok ember érzékeny a nacionalista retorikára – mások ugyanakkor tudatosan használják ezt, hogy politikai pontokat szerezzenek általuk. Ha egy politikus nem azt mondja, hogy magyarok, hanem hunokról beszél mindenféle lovakon, az bánthatja egyesek érzékenységét, ugyanakkor a saját intelligenciájáról is képet ad.

– Ezzel a jelenséggel régóta küzdünk. Az EU-belépéssel kapcsolatban többféle statisztikát elemeztem, többek között 1993-ból származókat is. Ezek egyikében a megkérdezetteknek problémáik sorrendjét kellett meghatározniuk. Az ún. magyarkérdés, tehát a magyarok és a szlovákok közötti problémák ügye akkor a harmadik helyen szerepelt, s a megkérdezettek 24 százaléka tartotta ezt annyira fontos kérdésnek, hogy a társadalom számára akár veszélyeket is rejthet. Tavaly, 2004-ben a megkérdezettek 4,6 százaléka 268  tartotta ezt a kérdést kiemelkedően fontosnak, tehát a jelek szerint Slota úr szavai nem mindenkire vannak mobilizációs hatással. Ehhez persze szükség volt az MKP kormánytagságára is, amely már megszakítás nélkül a hetedik éve tart, s bizonyára hozzájárult a helyzet stabilizálásához. Talán sikerült jobban megismernünk egymást, s mi, az MKP politikusai is mintha kirakatban lennénk: minden lépésünket több oldalról értékelik, s talán a szlovák nemzetiségű polgárok is rájöttek arra, hogy a magyaroknak nem érdekük a feszültségek gerjesztése.

– Lehet, hogy az MKP meggyőzte a szlovák nemzetiségű polgárok nagyobbik részét arról, hogy nem radikálisok gyülekezete, akiknek irredenta céljaik lehetnek. Miért jönnek viszont akkor elő olyan témák, mint az autonómia vagy a Beneš-dekrétumok kérdése?

– A közélet és a politika mindig létrehoz új feszültségeket is, hiszen nézzük csak meg, ilyen feszültségek vannak az ANO és a KDH között, vagy milyen viták vannak Fico és Dzurinda urak között. Ezek, lehet, hogy még élesebb témák, mint az általunk felhozottak, amelyekre egyébként minden nemzedéknek meg kell adnia a maga válaszát.

– A Beneš-dekrétumok kérdése egyértelműen érzékeny kérdés. A hivatalos kormányvélemény az, hogy elutasítja a megnyitásukat, mint politikai kérdést. Ugyanakkor az MKP, annak ellenére, hogy kormánypárt, eltérő nézetet vall erről a kérdésről. Hogyan kezelik ezt a dilemmát?

– Ennek a kérdésnek a taglalásakor mindig is kedvem lett volna feltenni egy viszontkérdést, de eddig soha nem tettem meg azért, mert nem szeretném, hogy bárki rosszul értelmezze. Most azonban megteszem: mit szólna ön, ha bárki valamilyen paragrafusban együtt emlegetné a bűnözőket és az önök újságjának, a Národná obrodának a szerkesztőit? Bizonyára mindannyian tiltakoznának ellene. A második világháború után a Szlovák Nemzeti Tanács törvényerejű rendeletei pontosan így fogalmaznak, együtt említik az árulókat, a kollaboránsokat a németekkel és a magyarokkal. Máig azt olvasom magamról – a Szlovák Köztársaság miniszterelnök-helyetteseként is –, hogy egy szinten emlegetnek az árulókkal és a kollaboránsokkal – csak azért, mert magyar vagyok. Ez a kollektív bűnösség elve, s ez számomra egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Mondjuk ki tehát, hogy ez érvényét veszítette. S az az állami szerv mondja ki, amely ezt a megbélyegzést annak idején szentesítette, tehát a szlovák parlament. Sokan érzékenyen reagálnak erre a kérdésre, és azt is megengedem, hogy a mi részünkről sem mindig a legszerencsésebben nyúlunk ehhez a problémához. Azt viszont határozottan elvárom, hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa kimondja: nem kezellek titeket árulókként és bűnözőkként. S ugyanakkor, ha valakit erőszakkal kitelepítettek, legalább szimbolikus kártérítést kellene kapnia. A holokauszt áldozatainak esetében például találtunk egy megfelelő megoldást. A szlovák parlament a németektől is bocsánatot kért ugyanazokért a dekrétumokért…

– A második világháború alatt több durva cselekedet is történt, minden oldalon…

– Ám a második világháború 1945-ben véget ért, s nem keverhetjük a békebeli és a háborús megoldásokat…

– Nem kényelmes megoldás elválasztani egymástól a háború alatti és a háború utáni történéseket? Azt mondani: tegyük félre mindazt, amit a háború alatt elkövettünk, mert akkor háború volt, ám amit ellenünk követtek el, azt oldjuk meg, mert az már a háború után történt…

– Az első Dzurinda-kormány egy jelképes pénzalap létrehozatalával oldotta meg a holokauszt túlélőinek kártérítését, s ezt mindenki nagyvonalú megoldásként értékelte. A mi esetünkben hasonló megoldást lehetne alkalmazni, s ez bizony a kormány és a parlament nagylelkűségét dicsérné, hogy meg tudtunk oldani egy ilyen kényes kérdést.

– Nehéz volna egy ilyen megoldást elfogadni…

– Itt van a fiókomban az az öt mondat, amelyet a szlovák parlament elfogadhatna. Esetleg, ha az járhatóbb út, nyolc mondatom is van, amelyet mindkét parlament elfogadhatna…

– Az MKP elnöke, Bugár Béla olyan lehetőségről is beszélt, hogy a szlovák és a magyar parlament valamilyen közös nyilatkozatot fogadhatna el, amelyben mindkét fél bocsánatot kérne a múlt kölcsönös sérelmeiért.

– Hasonló megoldás már az 1990-es években is az asztalon volt, ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Beneš-dekrétumok kérdése a szlovák parlament és Szlovákia polgárainak ügye.

– A kétoldalú megoldásról beszéltek Pavol Hrušovský és Szili Katalin házelnökök is.

– A szlovák parlament egyoldalú nyilatkozatot fogadott el a holokausztról, anélkül, hogy az aktusba bevonta volna a Knesszetet. 1991-ben egyoldalú nyilatkozatot fogadott el a németek kitelepítéséről anélkül, hogy bevonta volna a folyamatba a Bundestagot. Ezek a logikailag tiszta és elegáns megoldások.

– Ennek érintenie kellene a cseh parlamentet is, hiszen az ottani politikusok is elutasították a Beneš-dekrétumok megnyitását.

– Minél jobban szétterítjük a problémát, annál kisebb lesz az esély a megoldásra.

– A legkevésbé akkor terítjük szét, ha a témát meg sem nyitjuk…

– Tudom, hogy minden példa sántít, de tegyük fel, hogy – ne adj Isten – kirabolják az ön lakását. Jön a rendőr, és azt mondja: megtörtént, felejtsük el az egészet. Megjegyzem azonban, hogy az MKP nem nyitotta volna meg ezt a kérdést, ha nem lett volna a kassai kormányprogram hatvanadik évfordulója. Nem akarjuk ezt a kérdést túlragozni, nem gondoljuk, hogy ez most napjaink legégetőbb kérdése. De bagatellizálni sem lehet.

– Az az öt mondat tehát a fiókjában van, ha eljönne az idő a Beneš-dekrétumok megvitatására? Ha majd egyszer nem konfliktus-témaként kezelik, mint ma?

– Igen.

(Az interjú a Národná obrodában jelent meg)

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …