Tökéletlen forradalom, mint mindegyik

Manapság gyakran hall az ember lekicsinylő, sőt negatív véleményeket 1989-ről. Ez bizonyos fokig érthető, de nem elfogadható. Érthető az elégedetlenség, sőt a düh is azzal kapcsolatban, hogy világunk, amelyben élünk, mennyire tökéletlen és mennyi új problémát termelt ki 1989 óta.

És sokszor fájdalmas megtapasztalni Churchill bonmotjának igazát: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön.
Ez azonban nem ok arra, hogy az egész folyamatot elvessük.

   Először is nézzünk szembe önmagunkkal. 1989-ben iszonyatosan naivak voltunk. Azt hittük, minden csak szebb és jobb lesz, az emberek egyszeriben angyallá válnak – s nem akartunk beengedni a tudatunkba két fontos dolgot. Az egyik az, hogy életünk, életszínvonalunk ugrásszerű javulásának nem voltak meg a gazdasági feltételei. A másik pedig az a tévedés, hogy azt hittük, egy demokráciában majd mindenki csak jobb, értelmesebb és szolidárisabb lehet. Ez sajnos nem így van. A szabadság felszabadította a rosszat és a szennyet is. Egy demokratikus társadalom mindig hűbb képet ad az emberről, mert a szabadság magasabb foka csökkenti az emberek gátlásait is. Gyakran bizony bosszantó az a sok negatív hordalék, amelyet magunk körül tapasztalunk, de sajnos ez a szabadság velejárója. Szuper lenne persze egy tisztább, normálisabb társadalomban élni, de addig, amíg az emberek úgy hagyják magukat terelgetni, mint a birkák, s addig, amíg nem választanak maguknak értelmes vezetőket, addig mindez illúzió marad. Mert ne feledjük: minden társadalomnak olyan vezetői vannak, amilyeneket megválaszt magának. Ez is képet ad az emberről, s a szabadság a tévedés szabadságát is magában hordozza.

   Másodszor nézzük a kérdés politikai és társadalmi vetületét. 1989 óta felnőtt egy generáció, amelynek már nincsenek emlékei arról, hogy milyen torokszorító, embernyomorító érzés volt diktatúrában élni. Néha a sok okoskodó fiatalnak, de az értetlen nyugatiaknak is kívánnék egy hétnyi korhű gulág-életet vagy néhány órát a titkosrendőrség vallatószobáiban. Hogy arról a gyomorszorító idegességről már ne is beszéljek, ami akkor fogta el az embert, ha a határon át valami tiltott irodalmat vagy egyéb árut próbált áthozni. Már amikor egyáltalán át tudta lépni a határt: mert ez sem volt mindig olyan egyszerű. Esetleg ajánlanék néhány évi tapasztalatgyűjtést segédmunkásként valamilyen építkezésen  vagy fűtőként egy-egy kazánházban, csupán csak azért, mert valakije – szülei, testvére, valamelyik rokona, stb. – káderlapja nem a rendszer szeretetéről szólt. Normális ember ilyen viszonyokat nem sírhat vissza.

   S nézzük harmadszorra a gazdasági törvényszerűségeket. Beszélhet ma bárki bármit, a lényeg mégis csak abban van, hogy a volt szocialista rendszer gazdaságilag összeomlott. Menthetetlen volt, mert hazugságokra épült. Mindenki tudta, hogy a statisztikák meghamisítottak, hogy a szocialista gazdaságok teljesítménye csökken, s az áruhiány pedig egyre nagyobb.  Emiatt omlott össze a rubel, s ennek következményeként a Szovjetunió is. Nem volt tehát alternatív lehetőség sem gazdaságilag, sem politikailag. Aki visszaemlékszik arra a groteszk folyamatra, aminek az 1972 óta a tanúi voltunk, sírni támadhat kedve. A lényegében csökkentetten beszámítható (két agyvérzés után félhülye) Brezsnyevtől függött az egész keleti blokk jövője és innovációja. Attól a Brezsnyevtől, aki 1982-ig két agyvérzést kapott és lassan már szervezete alapfunkcióit sem tudta ellenőrizni. Utána az öregecskék, Andropov meg Csernyenkó tologatták egymást a sír felé – akkor, amikor a Szovjetuniónak a versenyképessége növelésével és ideológiája vonzóképességének emelésével kellett volna foglalkoznia. Ebből az időszakból származik a legkifejezőbb bonmot a korról, amely szlovákul pontosabb: az öregecskék (a keleti blokk urai!!!) számára a legfontosabb teendő volt: udržať moc a moč. Gorbacsovnak utánuk már esélye sem volt megreformálni a megreformálhatatlant. Egy történelmi szerepe persze kétségkívül volt neki: nem vetette be a szovjet hadsereget a kelt-európai változások megfékezésére. A folyamatot akkor sem lehetett volna megfordítani, de az események sokkal véresebbek és drámaibbak lettek volna – lásd Romániát.

   Mindez persze nem ment fel bennünket az alól, hogy kritikusan szemléljük napjaink történéseit és megpróbáljuk azokat elfogadhatóbb irányba tolni. Ehhez viszont aktív társadalmi szerepvállalás szükségeltetik. Aki a választások alkalmával otthon marad vagy szélhámosokra adja a szavazatát, ne csodálkozzon azon, hogy a szélhámosok át is verik őt.

   A demokrácia ugyanis nem a tömény szabadság maga, hanem a normálisabb társadalmi viszonyokért való küzdelem szabadsága.

Csáky Pál

(Megjelent a Felvidék.ma portálon, 2013.11.17. – O.N.)

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …