Újév napja után, araszolva

Alig néhány hete, hogy kihunytak az ünnepi tüzek, és elcsendesedtek a zajok, amelyek az új esztendő – 1995 – eljöttét kísérték. Még pár év, és hasonló külsőségektől kísérve átlépünk az oly sokat emlegetett 21. századba.

Bizonyára nem vagyok egyedül, aki ilyenkor, az év elején felteszi a kérdést: milyen esztendő vár ránk, merre haladunk majd az elkövetkezendő években, s milyen lesz a társadalom, amelynek tagjaiként átlépünk majd az új évezredbe.

Hétköznapjainkat szemlélvén félő, hogy azt kell mondanunk: a számos napi gond jócskán elvonja a figyelmünket a perspektivikus gondolkodástól. Nem csoda: gondok garmada nyomaszt bennünket, s ezek elégedetlenségi hullámot váltanak ki belőlünk. Egyébként is korunknak mintha az elégedetlenség lenne az egyik legfőbb jellemzője, s nemcsak nálunk. A felmérések szerint gyakori jelenség ez a miénknél fejlettebb társadalmakban is. S bár a fogyasztói társadalmak gazdasági szakemberei a recesszió végét ígérik és új gazdasági fellendülés jeleit láttatják, az állampolgárt – úgy látszik – a nyugati demokráciákban is elsősorban a saját napi lehetőségei, s nem a makrogazdasági mutatók lassú változásai érdeklik. Ráadásul ott sem jönnek be mindenkinek az előrejelzései úgy, mint Helmut Kohlnak tavaly: tavasszal megjósolta, hogy Németországban a nyár elejére fordulat áll be, a gazdaság emelkedésnek indul. Úgy is lett, s ez a CDU legújabb sikerének titka. A keleti tartományokban egyébként, ahová az odapumpált márkamilliók máig nem hozták meg azt az eredményt, amelyet az ilyen nagyságú tőkeinjekciótól várni lehetne, az országostól eltérő választási eredmények születtek. A pszi chológusok, politológusok most elemezhetik a „keletnémet” és a „nyugatnémet” lélek közötti különbséget. S bár a képlet első látásra végtelenül egyszerűnek tűnhet – egyetlen nép sem dobhat ki a fejlődéséből büntetlenül negyvenöt évet –, a probléma kezelésénél és főleg megoldásánál ennél sokkal finomabb és főleg hatékonyabb lépésekre van szükség.

A kelet-európai államok továbbra is mély gazdasági válságban vannak, s bár az előrejelzések az elkövetkezendő évekre némi javulást ígérnek, a várható emelkedés még messze van attól a szinttől, amelyre biztonságos társadalmi békét lehetne felépíteni. Újabb Marshall-segély nem jött és nem is jön Kelet-Európába, elsősorban azért, mert gyökeresen más a világ politikai és gazdasági állapota, mint volt a második világháború végén. E vonatkozásban elsősorban két dolog hiányzik napjainkban Nyugaton: érdemi nagyságú fölös tőke és koncepció. Mobilizálható tőke és olyan politikusegyéniségek, akik a második világháború utáni helyzethez hasonlóan képesek lennének egy grandiózus helyreállítási folyamatot végiggondolni és megvalósítani.

Persze, igaztalan lenne elsősorban a Nyugatot vádolni a kelet-európai válság elhúzódásáért. Látni kell, hogy nekik is naponta meg kell harcolniuk a saját, nem könnyű küzdelmeiket. Egy másik, a miénknél jóval magasabb szinten – és persze természetesen a miénknél sokkal jelentősebb biztonsággal a hátuk mögött. A fejlődés kényszere azonban könyörtelenül nyomja őket is, s ha nem akarnak lemaradni a jövő század gazdasági versenyében, már ma lépniük kell. Az ottani gondok kezelése azonban a rendelkezésükre álló szellemianyagi potenciál nagy részét felemészti. Így ők is nagyobb hibaszázalékkal dolgoznak, s érzésünk szerint nem kezelik a kelet-európai problémát olyan szinten, amilyet az igényelne. Az oly kívánatos átfogó megoldás – a lehető leggyorsabb politikai, gazdasági és biztonságpolitikai integrálódás – ennek következtében még várat magára, s nem eléggé hatékony az a diplomáciai-politikai befolyásolás sem, amely pedig oly szerencsésnek bizonyult a posztnáci Németország esetében. S amíg itt téblábolunk, vitatkozgatunk a lehetőségeken, mintha nem eléggé tudatosítanánk a fontosságát annak, hogy közben időt, értékes éveket mulasztunk el. Mintha nem elegendő intenzitással érne agyunkba annak a veszélye, amit határainktól keletre tapasztalhatunk, ahol – a régi jó szocialista vicc szellemében – Csecsenföldre már megint sokan mentek kirándulni. Tankokkal.

Persze, mindannyian tudjuk, botorság lenne gondjaink megoldását csak a külföldi segítségtől várni. Ez kivihetetlen – és helytelen is egyszersmind.  Svéd szakemberek állították az 1980-as évek végén: ha Svédország minden lakóját egyszerre áttelepítenék, mondjuk, Etiópiába, húsz-huszonöt évre lenne szükségük ahhoz, hogy az országot a jelenlegi Svédország szintjére emeljék. Az etiópoknak viszont három év is elég lenne, hogy Svédországból Etiópiát csináljanak.

Azt hiszem, a fenti két mondatban a gondolatmenet töltete a fontos, nem a konkrét számok, amelyek megalkotói nélkülözték a posztkommunista gazdaságok átépítésének tapasztalatait. Ráadásul, ha már Kelet-Afrikánál tartunk, a közelmúlt óta gazdagabbak vagyunk egy újabb tudással: hogyan lehet – pontosabban: hogyan nem lehet – kívülről, amerikai módra pacifikálni egy országot, esetünkben Szomáliát. Az ott élők akarata és erőteljes igyekezete nélkül az ilyen tervek kudarcra vannak ítélve. Ámde milyen az az akarat, amely ezekben a társadalmakban és az azokat alkotó polgárokban munkál? Vissza Kelet-Európához: merre tart ma ez a régió?

Wolfgang Kraus osztrák kritikus és esszéista úgy látja, hogy a volt keleteurópai szocialista országok helyzete nagyban hasonlít a felbomló feudalizmus történelmi korszakához. Az akkor élt embereket is felkészületlenül érte az a helyzet, amelybe kerültek. Felbomlott egy rend, és még nem alakult ki a másik. Akkor kétségbeesett vándorlás indult meg a falvakból a városokba, ahol viszont a legtöbbször nyomor és éhezés várta a szerencsétleneket. Az akkori idők néptömegeinek kiszolgáltatottságáról, tanácstalanságáról sokan írtak a kortársak közül, s a helyzet súlyos voltát a legtöbben nem valami felsőbb szervező erő hiányának tudták be, hanem az emberek belső bizonytalanságának, „lustaságának”. A változó feltételekre való reagálási szint alacsony voltának. Annak, hogy a kelleténél jobban elengedték magukat, tehetetlenül sodródtak, képtelenek voltak a saját boldogulásukért szellemileg és fizikailag is megküzdeni. A számos lehetséges szerző közül hadd idézzük Daniel Defoe-t, aki nemcsak a Robinson Crusoe szerzője, hanem sikeres vállalkozó is volt: „Tapasztalataim alapján bizton állíthatom, hogy az ajtóm előtt lebzselő fickók, akiknek heti 9 shilling munkabért ajánlottam fel, a képembe vágták, hogy ennél még koldulással is többet tudnak keresni. Habozás nélkül felajánlkozom arra, hogy igen rövid időn belül több mint ezer olyan családot mutassak Angliában, akik rongyokban járnak, a gyerekeiknek nincs mit enniük, de akiknek az apja 15–20 shillinget kereshetne, csakhogy nem akar dolgozni.” Vagy a Werner Sombart által leírt viszonyok Svájcról, 1761-ből: „Az ilyen emberek által szőtt pamut idén igen kis mennyisége bizonyítja, hogy sokkal szívesebben szentelik idejüket a koldulásnak és henyélésnek, mint a hasznos munkának. Egyesek arra vetemedtek, hogy a nekik kiadott gyapotot és a fonáshoz szükséges gépet elzálogosították és eladták, a pénzt pedig eltékozolták.”

Meg vagyok róla győződve, hogy mint minden elemzés, ez is féloldalas, s nem képes befogni a valóság egészét. Mindannyian tudjuk, hogy napjainkban a helyzet a fent vázoltnál sokkal bonyolultabb, s ezt az összetettséget naponta tapasztalhatjuk. Ám annyiban bizonyára figyelemreméltó Wolfgang Kraus elemzése, hogy figyelmünket a szintén meghatározó politikai, törvényi, infrastrukturális, pénzügyi és egyéb problémák mellett a lélektaniakra is ráirányítja. Mert napjainkban is találunk olyan polgármestert, vállalkozót vagy egyéb vezetőt, aki szeretne – úgymond – munkaadással segíteni a rászorulókon, időszaki munkát hirdet meg tisztes fizetésért, s esetenként meglepően csekély az érdeklődés.

Miért mondom el mindezt?

A kelet-európai emberben él egy nagy ábránd a gondoskodó társadalomról. Az olyan szociálisan érzékeny közösségről, amely odafigyel minden tagjára, s szorultságában megsegíti őt. Mondjuk ki nyíltan, a hidegháború időszakában a két világrendszer közötti versengés egyik területe éppen az egyén szociális biztonságának a szavatolása volt. A volt létező szocializmus egyik érdemének tudható be, hogy a nyugati demokráciák fejlődését pozitívan befolyásolta annak a társadalmi modellnek a megvalósításában, amelyet azok szociálisan érzékeny piacgazdaságnak neveztek. S a létező szocializmus az egyenlősdi törékeny szintjén, erősen propagandisztikus indíttatásra, de kellő versenytárs volt ebben a témában.

Ámde a világban e téren is történt egy és más, függetlenül a társadalmi rendtől vagy egyéb szándékoktól. Egyrészt az átlagos életkor megnövekedésével megváltozott az eltartók (gazdaságilag aktívak) és az eltartottak aránya. Másrészt mind az egészségügy, mind a szociális szféra a megnövekedett igényeknek és a technológiai fejlődésnek köszönhetően anyagi szempontból egyre magasabb igényekkel lépett fel. Németországban például, amely e téren jelentős eredményekkel dicsekedhet, országos vita folyik a kérdésről, s a szakemberek azt jósolják, legkésőbb 2020-ra összeomlik a jelenlegi német biztosítási rendszer. Svédországban, amely e szempontból ugyancsak magas szintet mondhat magáénak, kormányok buktak bele abba, hogy a szociális szféra finanszírozását vissza kellett fogniuk. S mi a helyzet e téren az Amerikai Egyesült Államokban?

A közelmúltban nagy visszhangot váltott ki Robert A. Sirico, a kérdés egyik legismertebb nemzetközi szakértőjének prágai látogatása. Sirico úr  erőteljesen bírálta a gondoskodó állam modelljét, két okból. Az első, hogy elkényelmesíti az embert, kész megoldásokat sugall neki, a hamis biztonság illúzióját kelti benne, s az embereket ezáltal – érdekes módon – a fennálló problémák iránt érzéketlenebbé teszi. A másik érve gyakorlati: a gondoskodó állam egyszerűen nem működik. Így a fent leírt illúzió is hamis illúzió, s ahelyett, hogy az embert küzdelemre serkentené, elkényelmesíti őt. Kész megoldások pedig nincsenek, állítja Sirico, s példaként az amerikai társadalmat hozza fel, amelynek szociális állapota – a számos hasznos és fontos ilyen irányú program ellenére is – egyre rosszabbodik.

S ha most e rövid kitérő után visszatérünk Kelet-Európába, a közelmúlt egyik magyarországi sajtóvitájával kapcsolatban is állást foglalhatunk. A jelenlegi szociálliberális kormány gyakran hangoztatja, hogy igyekezetének fő célja a társadalom és a gazdaság modernizálása. Az ellenzék részéről Orbán Viktor fejtette ki a legmarkánsabban, hogy mindez szükséges ugyan, de nem elégséges. A magyar – s tegyük hozzá: a kelet-európai – polgárnak egy belső átalakuláson is át kell esnie. A tudatosságot és a felelősségvállalást is ki kell nevelnie magában.

A kelet-európai társadalmaknak tehát nemcsak modernizációra, hanem polgárosulásra is szükségük van.

Mi történik tehát az átmenet korában Kelet-Európában?

Kétségtelen, hogy az itt jelen levő politikai bizonytalanság nem segíti elő a szociális kérdések megoldását sem. Ugyanez mondható el a gazdasági és pénzügyi stabilitás esetenkénti alacsony voltáról is. Néha úgy tűnik, mintha egy fátumszerű 22-es csapda foglyai lennénk: tisztességes politikusok és kormányok buknak bele abba, hogy az objektív lehetőségek miatt képtelenek gyors gazdasági eredményeket produkálni. Ez a helyzet ugyanakkor teret nyithat a politikai kalandoroknak, ami megint csak politikai instabilitáshoz vezet. Elegáns és hatékony megoldás lehetett volna az írás elején hiányolt új Marshallterv, ám, mint azt már kifejtettük, ennek esélye mára minimálisra csökkent.

Átmeneti korban élünk, s mindannyiunk érdeke az volna, hogy ez a korszak mielőbb lezáruljon. Ehhez azonban pontosan kellene tudnunk, mit akarunk, merre kívánunk haladni, s tudatosítanunk kellene azokat a társadalmi változásokat is, amelyek a nyugati demokráciákban már bekövetkeztek, s amelyek minket is kikerülhetetlenül várnak.

Lehangoló, hogy gyakran még az alapfogalmakat sem használjuk helyesen. Szlovákiában is gyakran jelentős politikusok is arról beszélnek, hogy itt   valamiféle kapitalizmust építünk a szocializmus után. Persze, ha a magántulajdon rehabilitációját és sérthetetlenségét értik alatta, akkor a 20. század gondolati sémái közt igazuk is van. Ám teljességében a klasszikus kapitalizmus kifejezés idejétmúlt – két oknál fogva is.

Az első: már régebben is, többen kifejtették – például Milovan Gyilasz, aki ezért kegyvesztett lett –, hogy a szocialista-szociális eszmékből a nyugati demokráciákban sokkal több valósult meg, mint a magukat szocialistának nevező országokban.

A második: a nyugati társadalmak a gazdasági fejlődés következtében erős szerkezetváltozáson mentek keresztül. A fő teherviselő erővé a középosztály vált, amely a második világháború után magába olvasztotta, magához emelte a klasszikus munkásosztály jelentős részét. Marx forradalmi proletariátusa, amely csak a láncait veszítheti el egy forradalomban, elolvadt, törpe kisebbséggé zsugorodott.

A modern társadalmakban az alapképlet a következő: a társadalom 2– 5 százaléka fullasztja élelmiszerfelesleg-tengerbe a többi 92–95 százalékot, s 25–30 százalék látja el ipari termékkel, fogyasztási cikkekkel (a százalékok a munkaképes lakosság számából adódnak). A többséget, a dolgozó népesség kétharmadát, háromnegyedét a szolgáltató szektorban, infrastruktúrában találjuk, az oktatásügytől az egészségügyön keresztül az állami hivatalokig, vagy a vendéglátástól a szórakoztatóiparig. Kirajzolódik hát előttünk Herbert Marcuse posztindusztriális, posztkapitalista társadalma: az értelmiség, vagyis az információk hordozója fő irányító erővé és hatalmi tényezővé vált. (Vajon mit szól ehhez Ján Lupták munkásvezér?)

A modern társadalmakban az állam tehát nemcsak a gazdaságból lép vissza, hanem az addig nonprofit szféráknak tartott területekről is, mint az egészségügy és a társadalombiztosítás. Más területeken pedig az állam szerepét egyre hatékonyabban veszik át a helyi mikroközösségek vagy átfogó társadalmi mozgalmak, szervezetek. A modern társadalmakban mintha az állam valamiféle elhalási folyamata is kirajzolódna a szemünk előtt – persze nem úgy, mint ahogy azt Marx elképzelte. Az ilyen társadalmakban az osztálykategóriák sem alkalmazhatók már, az „osztályok” egymásba nyílnak, felerősödött a társadalmi mobilitás. Az ideológiák versengése is más jellegű ott: a hatalomban négyévenként nem elsősorban politikai ideológiák, eszmék váltogatják egymást, hanem árnyalatok, eltérő hangsúlyok. A választás elsősorban ellenőrző mechanizmussá vált. Új kategóriákban kell tehát gondolkodnunk, ki kell lépnünk a 19. század fogalmi keretei közül. A „szocializmus”   mint tragikus történelmi zsákutca, mint társadalmi degeneráció bebizonyította életképtelenségét. Kevésbé látványosan, evolúciós úton letűnik a történelem színpadáról a kapitalizmus is, mint a klasszikus tőkés–bérmunkás által meghatározott társadalmi forma. Ez egyben az elfogadható iránya a kelet- európai társadalmak fejlődésének is.

Vissza tehát az alapkérdéshez: mi vár ránk az elkövetkezendő években?

Meggyőződésem, hogy társadalmi szinten minél hatalmasabb és egyértelműbb akaratot kell életben tartanunk, amely az Európához való legteljesebb felzárkózást célozza. Egyéni szinten pedig nem árt megszabadulni az illúzióktól, s tudatosítani, hogy saját sorsunkért elsősorban önmagunk vagyunk felelősek. Arisztotelész írta Nikomachosi etikájában, hogy az életben az a döntő, hogy az örömet és a sikertelenséget helyesen vagy helytelenül éljüke meg. Aki helyesen értelmezi és dolgozza fel életében e két dolgot, abból jó ember lesz, aki helytelenül, abból rossz. Aki a kényelemszeretetet és tétlenséget éli meg örömként, a munkát, erőfeszítést pedig kellemetlenségként, az rossz úton jár.

A pólusváltás, a belső változás, amelyet mindenkinek önmagán belül kell megvalósítania. Nagyon nehéz folyamat, ám elkerülhetetlen.

(1995)

Cikkajánló

Európai körkép a Martfeszten – Schöpflin Györggyel

Milyen helyzetben van az Európai Unió? Milyen jövő vár rá? Mi várható a jövő évi …