(Az alábbi írás 1995. november 19-én jelent meg a pozsonyi Új Szó Vasárnap című mellékletében. Az írás bizonyíték arra, hogy a História című folyóirat szakmai és szellemi kisugárzása milyen pozitív hatással volt a külhoni magyar szakmai műhelyek munkájára.
Döbbenetes megtapasztalni, tartalma mennyire időszerű ma is. Az írás a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Glatz Ferenc hetvenedik születésnapja tiszteletére 2011-ben kiadott kötetben angol nyelven is megjelent. – A szerző)
… Szlovákiában sok embernek görcsbe rándul a gyomra. Félelmetes ki- fejezés ez mindazok számára, akik csak az állam mindenek feletti hatalmában akarnak bízni. A kifejezést leszűkítő módon csupán annak egyik lehetséges jelentésére, a területi autonómiára próbálják értelmezni, holott az sokkal szélesebb lehetőségeket takar. Az autonómia a demokratikus decentralizáció egyik formája, a központosítás egyik lehetséges ellenpontja. Meggyőződésem, hogy az új, belső berendezkedését ezekben az években ki- alakítani igyekvő Szlovákiában ezt a kérdést is felelősséggel kell megvizsgálni, mint egy olyan elemet, amely nálunk is hozzájárulhat a társadalmi egyensúlyok oly szükséges kialakításához, a társadalmi kohézió növeléséhez.
Az autonómia alapfogalom
A valóban demokratikus társadalom, a polgár jogait valóban tisztelő társadalom ugyanis az állampolgár önjogúságán, autonómiáján alapszik. Ez bizony nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az eszmerendszer, amely elfogadja a fenti tézist, az állampolgárt felnőtt embernek tartja, aki képes arra, hogy a sorsát érintő kérdésekben döntéseket hozzon, képes azokat megvalósítani (ha hagyják), és döntéseiért, tetteiért képes vállalni a felelősséget is. A helyi önkormányzatok autonómiája ugyanezt jelenti a község–állam vonatkozásában. A községi, városi önkormányzat úgy hoz döntéseket, hogy azokat az állam csak a törvényesség betartása szempontjából felügyelheti. A lényeg tehát az, hogy a társadalom választott képviselői által olyan társadalmi szerződést köt, amely ésszerű jogköröket ad az önkormányzatoknak. S mivel jog és teher együtt jár, olyan ésszerű terheket ró az önkormányzatokra, amelyek alatt azok nem roppannak össze. A regionális önkormányzatok esetében a helyzet analóg: az önkormányzati lehetőség ott is döntési szabadságot, nagyobb mozgásteret, szellemi és anyagi lehetőséget jelent.
Igen ám, de mi legyen egy többnemzetiségű társadalomban a kisebbségi közösségekkel? Nem lehet az ő esélyeiket egy ilyen önkormányzati modellel növelni? A felelősséggel is együtt, persze, hiszen a jogkörök megadása azt jelentené, hogy átvállalják a felelősség nagy részét a saját jövőjükért. Nos, mielőtt Pozsonyban bárkiben újabb biztosítékok mennének ki, gyorsan hozzáteszem, hogy Európa nyugati felén, amelyre oly gyakran felnézünk, számos társadalomban bizony működnek hasonló modellek, s a tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyban hozzájárultak a társadalmi béke és stabilitás megteremtéséhez. Az autonómia számukra is nagyobb lehetőséget jelent, beleértve a gazdasági megerősödés lehetőségét is.
Történelmi érzékenység
Vannak, akik azt tanácsolják, figyelembe kellene vennünk, hogy a szlovák társadalomban az autonómia kifejezés torzult módon rögzült, ajánlatos tehát a kifejezést kerülni, s helyette az önkormányzat, önkormányzati formák szinonimákat használni. A csehek ugyanis, még az első világháború vége előtt, az 1918-ban aláírt pittsburghi egyezményben autonómiát ígértek nemcsak Szlovákiának, hanem Kárpátaljának is. Nem sokkal utána azonban Masaryk és Beneš rájöttek, hogy könnyen a saját csapdájukba eshetnek. Beneš ugyanis 1916-ban Párizsban megjelentetett könyvében – Detruisez l´Autri- che-Hongrie! – még azzal az érvvel vonta meg a történelmi Magyarországtól a jogot a további létre, hogy abban az úgymond magyar államalkotó elem el- vesztette többségét. Igen ám, de később, kapzsiságukban olyan Csehszlovákiát hoztak létre, amelynek az akkori 13,5 millió lakosából, csupán alig 6 millió volt a cseh. Még inkább 50 százalék alatti arány, mint 1910-ben a magyarok részesedése volt a történelmi Magyar Királyságban.
Mit lehet ilyenkor tenni? Beneš nem lett volna Beneš, ha nem kezdett volna el trükközni. A 6 millió csehhez egyszerűen hozzácsapta a 2 milliónyi szlovákot, megalkotva ezzel a „csehszlovák” nemzet koncepcióját: „…deux branches d´un peuple tchécoslovaque ou tchéque…” Ezt persze a szlovákok soha nem fogadták el, az ebből a csúsztatásból fakadó feszültség beárnyékolta a cseh–szlovák viszonyt a 20. század folyamán, s amikor csak meg- billent a hatalmi egyensúly Közép- Európában – 1936, 1968, 1992 – , a cseh–szlovák viszony is azonnal napirendre került. A szlovákok mindjárt az
1920-as évek elején létrehozták autonomista mozgalmaikat, pártjaikat, amelyek első értelmezésben csupáncsak a beígért autonómia megvalósítását kérték. Verbálisan tehát autonómiáról beszéltek, de ez alatt mindig a csehektől való elszakadást értették. Emiatt rögzült ez a kérdés ilyen torz módon a szlovák közgondolkodásban, emiatt nem lehet igazában átütni az ettől való félelmeket, s emiatt ajánlatos szelídebb szinonimákat használni eme kérdés vonatkozásában.
A politikai taktika szempontjából ez bizonyára elfogadható érv, nemegyszer előfordult ugyanis, hogy pszichikai gátak, ésszerűtlen lelki korlá- tok nagyon jó kezdeményezéseket zátonyra futtattak. E téma tartalmi része – mint azt fentebb igyekeztem kifejteni – viszont sokkal komolyabb annál, semhogy felelőtlenül hazardírozni lehessen vele. Mindenesetre akár az autonómia, akár az önkormányzati formák kifejezést használjuk, a lényegnek nem szabad sérülnie. A lényeg pedig a három alapkérdés megválaszolása. Ki dönt? Ki és hogyan hajtja végre a döntéseket? Ki és hogyan biztosítja a rend- szer működését lehetővé tevő anyagi hátteret? E három elem közül bárme- lyik csonkulása az egész rendszer működőképességét veszélyezteti.
Létező példák
Vessünk most egy pillantást egy újabb fontos momentumra. Mutassuk fel, hogy a jelenlegi szlovákiai társadalomban is működnek olyan rendszerek, amelyek megfelelnek az autonómia elveinek és bizonyos formáinak, például a funkcionális autonómiáknak. Ilyenek az egyetemek, a szakszervezetek, az egyházak stb., számukra a hatályos szlovák alkotmány biztosít jelentős belső függetlenséget. Ezek a működő autonómiák szervesen illeszkednek a társadalom életébe, s nem gyengítik, ellenkezőleg, az esetek többségében erősítik azt. A valóban demokratikus társadalomban nagyrészt autonóm módon működik a gazdaság is. Azt hiszem, ez is egy olyan elem egyébként, amely hozzájárul a kérdéskör fetisizálásához. Napjaink Szlovákiájában ugyanis vannak olyan erők, politikusok, politikai pártok, akik-amelyek szeretnék megőrizni legalább korlátozott mértékben a közvetlen politikai ráhatás lehetőségét a gazdaságra. Az államkapitalizmus filozófiájának megkésett szele ez a posztkommunista agyakban – mert az is világos, hogy a politikának mindig meglesz a közvetett ráhatás lehetősége. A gazdasági döntésekbe való közvetlen politikai beleszólás lehetősége azonban mindig is komoly veszélyeket rejt magában.
Egy valóban demokratikus társadalomban autonóm módon működnek a társadalmi szervezetek, a kulturális társulások – de még a politikai pártok is. Így működik, így kellene működnie a sajtónak is, amelynek mozgástere az egyik mércéje az országban uralkodó politikai-társadalmi szabadságnak – még akkor is, ha azt is látnunk kell, hogy egy szabad társadalomban is jelen vannak az egyéb közvetett, legfőképpen gazdasági befolyásolási lehetőségek is.
Ne hagyjuk ki a felsorolásból a történelmi hátteret sem. Mi másnak nevezhetnénk a szabad királyi városok intézményét, mint egyfajta autonómia megnyilvánulásának? És a magyar jogrendben oly szilárd autonómiát maguknak kivívó vármegyék helyzete, lehetőségei nem éppen azt a fajta viszonyrendszert jelenítették meg, amelyre napjainkban is a másodfokú ön- kormányzati rendszer működését szeretnénk felépíteni?
Az autonómiaformák megteremtése a szlovákiai magyarság számára is a saját sorsába való nagyobb beleszólás lehetőségét, az anyagi-szellemi felemelkedés erőteljesebb esélyeit jelentené. Egyben pedig stabilizálná, meg- nyugtatná a többnemzetiségű szlovákiai társadalom néha háborgó, egymásnak feszülő mélyvonulatait. Tekintettel arra, hogy a kormány a közelmúltban újból felvetette a területi átszervezés kérdését, nézzük meg, miként gondolkodik a szlovákiai magyar politikai reprezentáció e kérdést illetően. Mivel a nézetek még nem minden kérdésben egységesek, kiindulási alapnak amaz alkotmánytörvény-tervezet tekintendő, amelyet a magyar koalíció képviselői 1993 júniusában nyújtottak be a szlovák parlamentben.
Reális igényekből kell kiindulni
A kialakítandó megoldás alapszempontjai a következők: a szlovákiai magyar közösség igényei, a számarányából, területi elhelyezkedéséből és településszerkezetéből fakadó lehetőségek kihasználása, a vonatkozó nemzet- közi dokumentumok nyomvonalának figyelembe vétele és a már működő nyugat-európai autonómiák tapasztalatainak felhasználása.
Az igazsághoz tartozik – s összefügg a fentiekkel –, hogy van még egy szempont, amely bár másodlagos, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez pedig a szlovákság – egyébként indokolatlan – félelme. A területi autonómia azért vörös posztó a szlovák politikusok szemében, mert – teljesen alaptalanul – attól tartanak, hogy egy ilyen megoldás az első lépés lenne a dél-szlovákiai területek Magyarországhoz való csatolása irányában. Ez az – ismétlem: irracionális – félelem azonban nem lehet indok arra, hogy valamiféle területi megoldással (megengedem: a területi autonómia megnevezés kiküszöbölésével) ne foglalkozzunk. Bizonyára nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a fenti szempontok közül – e cikk korlátozott terjedelmére való tekintettel – csupán a szlovákiai magyarság társadalom- és településszerkezetét vizsgálhatjuk meg röviden, hogy így legalább ebből a szemszögből váljék érthetővé a javasolt megoldás.
Az 1991-es népszámlálási adatok szerint a magyarok 17 körzetben alkotnak többséget: Dunaszerdahely 90,11%, Somorja 77,08%, Nagymegyer 92,90%, Galánta 65,59%, Diószeg 53,18%, Ógyalla 59,21%, Gúta 86,88%, Komárom 72,77%, Ipolyság 68,06%, Zseliz 56,45%, Párkány 83,07%, Fülek 66,63%, Rimaszombat 50,08%, Tornalja 75,33%, Pelsőc 74,29%, Királyhelmec 82,14%, Nagykapos 73,52%. További öt körzetben 30–50 százalékos arányban él a magyarság: Vágsellye 46,64%, Érsekújvár 38,97%, Nagykürtös 30,85%, Szepsi 40,63%, Rozsnyó 38,63%. Három körzetben 20 százaléknál kisebb a magyarok számaránya: Losonc 13,03%, Léva 12,26%, Nyitra 7,53%. A szlovákiai magyarság 432 településen alkot többséget 437 727 magyar lakossal.
Az első Csehszlovák Köztársaságban jelentős szórványmagyarságról lehetett beszélni a volt észak-magyarországi – a jelenlegi észak-szlovákiai – megyékben is. Az elmúlt évtizedekben azonban a kitelepítés, az elvándorlás és az asszimiláció megtette a magáét, s mára számuk – sajnos – nagyon csekélyre csökkent.
Az autonómiaformák kombinációja a megoldás
A fentiekből nyilvánvaló, hogy olyan univerzális megoldás, amely az összes szlovákiai magyar problémáját megoldaná, nem létezik. Javaslatunk ezért az autonómiaformák kombinációjára épül és négy lényeges elemben gondolkodik.
Az első a nyelvhasználati jogok és egyéb, az állampolgár személyéhez kötött jogok biztosítása és alkalmazása. Javaslatunk szerint a hivatalos nyelvhasználat lehetőségét községi bontásban kellene biztosítani, mégpedig úgy, hogy mindazokon a településeken, ahol a magyarság – és természetesen a többi kisebbségi közösség is – 10 százalék fölötti számarányban él, anyanyelvüket a szlovákkal egyenrangúan használhassák a hivatalos érintkezés során is. Ugyanez működne körzeti szinten és a létrehozandó megyék szintjén is. A köz- és magánéletben való nyelvhasználat területén a teljes szabadság elvét valljuk, e téren javaslatunk semmiféle százalékos cenzust nem tartalmaz.
A második elem a kulturális autonómia. Olyan jelentős közösség esetében, mint a szlovákiai magyarság, ez elsősorban a szlovákiai magyar kulturális és társadalmi intézmények rendszerbe fűzését, önkormányzati irányítását és autonóm finanszírozását jelenti. Ebbe a szférába tartozna a kisebbségi sajtó és könyvkiadás támogatása, ennek a rendszernek a részét képeznék a rádió és a tv nemzetiségi szerkesztőségei. Ide tartozna a komáromi és a kassai magyar színház (és az eperjesi Ukrán Nemzeti Színház is), ide tartozna három-négy magyar jellegű múzeum (jelenleg csupán néhány regionális múzeumban van kisebb-nagyobb jelentőségű magyar anyag, s csupán a Duna Menti Múzeumban van egyetlen magyar részleg). Idetartoznának azok a leendő intézmények is, amelyekkel jelenleg – sajnos – nem rendelkezünk, de amelyek létrehozatala hosszabb távon feltétlenül szükséges. Néhány könyvtár, legalább 2–2 levéltár és kutatóintézet. (Ez utóbbi biztosítaná a szlovákiai magyar tudományosság megszervezését is, amelynek másik részét a létrehozandó magyar egyetem fedné le.) Ehhez a rendszerhez kapcsolódnának az itt- ott már létező helyi vagy regionális múzeumok, tájházak, galériák. E rendszert a választott országos, regionális és helyi szintű önkormányzati testületek igazgatnák, amelyek mind a három szinten rendelkeznének végrehajtó testületekkel is. Ugyanezen választott és végrehajtó testületek igazgatnák az oktatásügyi önkormányzati rendszert is, amely szintén nem szigorúan területi elven működne, hanem ún. funkcionális autonómiaként, tehát az intézményeket csoportosítaná rendszerbe. Az óvodákon, az alap- és középiskolákon kívül ebbe a rend- szerbe tartozna a létrehozandó magyar egyetem, valamint azok a városi egyetemek, amelyek érdeklődnének a tagság iránt. Ez a rendszer biztosítaná – az oktatásügyi minisztériummal együttműködve – mind a tankönyvkiadást, mind a módszertani tevékenység összehangolását. A rendszer rugalmas szerkezeti megoldással kapcsolódna az oktatásügyi és a kulturális minisztériumhoz, a jogkörök megosztását természetesen törvény szabályozná. Fontos elem a rendszer működtetése, amely három pillérrel számol. Egyrészt költségvetési garanciával az országosan érvényes normatív támogatás alapján, továbbá speciális kisebbségi támogatással a pozitív megkülönböztetés elvének alkalmazása alapján. Egy kívánatos adóreform megvalósítása után a helyi és önkormányzati forrásokból is számíthatna bizonyos támogatásra. Különösen a rendszer létrehozatalakor bírhatna kiemelkedő fontossággal egy további elem: a második világháború után elkobzott magyar társasági és intézményi vagyon egy részének visszaszolgáltatása, illetve a miattuk nyújtandó kárpótlás, amely meg- teremtené a rendszer életképességét.
A javaslat negyedik pontja szolgáltatja talán a legtöbb okot a vitára. Szlovákia új területi felosztás előtt áll. Az eddigi kormányok általában olyan megoldásokat javasoltak, amelyek segítségével a szlovákiai magyar tömb szétszabdalását is megvalósítanák különféle, mesterségesen létrehozott megyékbe. A kormány jelenlegi javaslatának lényege is az, hogy a magyarok minden területi egységben kisebbségbe kerüljenek, s így kiszolgáltatott helyzetük és leszavazhatóságuk biztosított legyen a parlamenti választásokon csakúgy, mint a megyei önkormányzati szervekben. Miután az eddigi tervezetek értelmében ez utóbbi testületek regionális gazdasági kérdésekben, oktatási és kulturális kérdésekben, a regionális infrastruktúra fejlesztését illető kérdésekben is döntési jogkörrel bírnak majd, a legnagyobb félelmeink épp abból fakadnak, hogy egy ilyen berendezkedés hosszabb távon a déli, magyarlakta vidékek elszigetelődéséhez, elszegényedéséhez vezetne. Nem valószínű ugyanis, hogy az észak–déli szabású megyékben, ahol a nem délről származó képviselők lennének többségben, éppen a magyarok által lakott vidékek fejlesztését tartanák elsődlegesnek. Márpedig a déli, magyarlakta járások helyzete már ma sem szívderítő. Mert bár igaz, hogy a gazdasági aktivitások dinamikája a kis- és középvállalkozások szintjén itt magasabb az országos átlagnál, az általános gazdasági teljesítőképesség már kisebb, az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem úgyszintén. Ezt a már hosszabb ideje válságban levő mezőgazdaság is befolyásolja. Az országos átlaghoz képest itt magasabb a munkanélküliség és az elhalálozások aránya, alacsonyabb az átlagéletkor, az élveszülések aránya, és – magyar specialitás talán? – a legmagasabb az öngyilkosságok száma.
A regionalizmus nem csupán szólam
A regionális politika irányításának lehetősége tehát létfontosságú számunkra. Ezért nem tudunk egyetérteni a kormány nyolc megyét létrehozni szándékozó, idén szeptemberben felújított javaslatával. Ezért kérjük, hogy ezt a kérdést az Európa Tanács Helyi Önkormányzatokról és Regionalizmusról Szóló Chartájának szellemében rendezzék. Mind a területi átszervezést illető elvi kérdésekben, mind a jogköröknek a polgárhoz való közelítésének kérdéseiben elképzeléseink nagyban összecsengenek a Szlovákiai Falvak és Városok Társulása által kidolgozott és képviselt nézetek többségével. Elképzeléseinkhez e téren közel állnak a jelenlegi szlovák demokratikus ellenzéki pár- tok szakembereinek nézetei is.
A közelmúltbeli tárgyalásainkon mind Ján Čarnogurský Kereszténydemokrata Mozgalma, mind Peter Weiss Demokratikus Baloldal Pártja vagy Jozef Moravčík Demokratikus Uniója kijelentette, hogy a fentieken – tehát az általános decentralizációs elvek megvalósításán – túl el tudnák képzelni bizonyos önkormányzati elemek létrehozatalát a nemzetiségi oktatásügy és kultúra területén. Egyöntetűen hangoztatták viszont, hogy a klasszikus területi autonómia létrehozatalának gondolata elfogadhatatlan számukra.
E vonatkozásban ugyanazon a platformon vannak, mint a jelenlegi kormánypártok: Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma, Ján Ľupták Munkásszövetsége vagy Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja. Ez utóbbi pártok ráadásul a teljes állami centralizáció hívei, ők csak akkor érzik biztonságban magukat, ha a pozsonyi kormányhivatalokból irányíthatják az országot.
Esetleg az emberek gondolatait is.