Úttalan utak keservei

Hajnal van, az eléd táruló kép most is csodálatos. Akarattya fölött, a szelíd dombhát gerincén mint apró, félénk, fáradt púp, vörösen most bújik elő a nap. A tó felszínén millió apró hullám szórja szét a vörös, bíbor, sárga fényeket. Mint királyi nemesfémfolyam, hullámzik alattad a Balaton.

Közvetlen közeledben csendesen suhognak a fák. A káptalanfüredi domb szinte kiemel a tájból, a környező lankák körülölelnek. Valahol az egyik fán éppen harkály kopácsol, néhány apró madár szöszmötöl a közeli bokrokon. Csend van, a domb alatti úton csak néha búg fel egy-egy autó.

Idilli táj, csodás látvány, a reneszánsz festői bizonyára a Paradicsomot mintázták volna meg róla. Ahogy ülsz, mozdulatlan, talán már egy órája, magad is ilyesmit, valamiféle reáliákon túli megnyugvást érzel. Szinte érzed, hogyan pattognak le lelkedről a nap mint nap rád kényszerített abroncsok, hogyan simulnak ki a ráncok, hegednek a sebek. Fáradt voltál, mondta tegnap a barátod is, először látva magafelejtésedet. Fáradt, de ez a csodás táj felüdít. Tudod, hogy igazat mondott, évek óta tudatosan keresed a világnak azokat a helyeit, amelyek képesek újratölteni lelked akkumulátorait, ahol képes vagy levetni minden gondot, s a lehető legpőrébben szembesülni önmagaddal.

Ez az, amire talán a legnagyobb szükséged van: időről időre odaállni magad elé, és újragondolni helyzetedet. Mi az, ami fontos, melyek azok a célok, amelyeket – egyéni és közösségi szempontból – újból meg kell határoznod, s újra el kell merengened az utak célravezetősége fölött is. Kisebbségben élő magyar vagy, kisebbségi viszonyok közt élő ember – ez lehet hozzáállásod alapja. A világ hihetetlenül változik körülötted, s te az újabb és újabb helyzetekben kell, hogy megtaláld a magad egyensúlyi állapotát is. Az újabb és újabb konstellációk lehetőségeket és veszélyeket is hordoznak, feladatok elé állítanak – s egyben provokálnak is. Az élet csodálatos sokszínűsége hullámzik körülötted, magába zár, felemel. S mivel az élet örök igenlés, az ilyen helyzetekre magad is csak aktív igyekezettel válaszolhatsz.

Kelet-Közép-Európában élsz, ez hozzáállásod másik sarkalatos pontja, amely sok mindent meghatároz. Ráadásul a 20. század végén, egy magát lényegileg újrafogalmazó világban. Pontosabban: a ’lényegileg’ nem a legmegfelelőbb kifejezés. Számos olyan elem van ugyanis ezekben a mozgásokban, amelyek éppen nem újak, hanem még el sem múlt, be sem gyógyult megrázkódtatások emlékeit idézik fel bennünk. A kollektív tapasztalat lényeges eleme Kelet-Közép-Európában a kollektív félelem.

Egy pici rádió is van veled, ez biztosít némi köldökzsinór-kapcsolatot a világgal. Csak néha kapcsolod be, hogy rövid időre megtörd a csendet: a világ morajlása elől is jöttél el ide. Újságra, hírdömpingre itt nincs szükséged. A kis rádió azonban tíz-tizenöt percnyi működése alatt annyi mindennel teleszór, hogy újból belebolydul a belsőd.

Bosznia-Hercegovinában megint és megállás nélkül lőnek. A Balkánon – mondják – újból koncentrációs táborok vannak, ahol ezreket tartanak emberhez méltatlan körülmények között. Eszedbe sem jut, hogy kételkedj a hírben, sajnos, túl vagy már azon, hogy lebénulj az embertelenség tobzódása hallatán.
Ez persze nemcsak a kort és a helyzetet, téged is minősít. Emlékszel, három évvel ezelőtt mekkorát legyintettél egy horvát barátod szavaira, aki azt mondta: meglátod, nem ússzuk meg polgárháború nélkül. S milyen döbbenet vett rajtad erőt, amikor megtudtad, hogy a harcok megkezdése után sem sokkal szerb szabadcsapatok tagjai megnyúztak, megskalpoltak egy horvát gárdistát. A bénító hitetlenség mellett az agyad egyszersmind másfajta koordinátákra is ráállt: meg kellett tanulnia, hogy a gyűlölet, a gyűlöletnek ez az ész veszejtő foka máig él. Itt él velünk, majdhogynem a közvetlen környezetünkben, s ha embertársaink egy részének tudatát, cselekedeteit befolyásolni tudja, mi sem negálhatjuk a létét, hanem, mint ténnyel, számítanunk kell vele.

Lőttek és újból csak lőnek a volt Szovjetunióban is. Ahol pedig viszonylagos csend van náluk – a balti államokban –, ott e viszonylagos csend leple alatt, a szovjet birodalmi csizma alól éppen hogy szabadultak nacionalista gőgjükben a saját kisebbségeiket kezdik el fojtogatni. Feszült a helyzet Romániában és – majdnem azt írtad: otthon – Csehszlovákiában is. A neokommunista erők buzgón éledeznek, s mindenáron meg akarják mutatni, ki itt az úr. Újból itt csöpög körülöttünk a pánszlávizmus, a kelet-európai elmaradott, nacionalizmusoktól hemzsegő mocsár ideális táptalaj a legképtelenebb agyalágyultságok számára.

Igen, Kelet-Európáról sok mindent elmondtak már. Beszéltek szerencsétlen történelméről, kommunizmusáról és annak maradványairól, magárahagyatottságáról és szűklátókörű botorságairól is. Tanulmányokat írnak gazdasági elmaradottságáról, ökonómiai és ökológiai katasztrófáiról, amelyeknek a szélén áll. Mindez persze – sajnos – nagyrészt igaz. Csak hát valahogy mégsem ez a lényeg. A felsorolt és teljes számokban fel sem sorolható anyagi természetű gondok csak a hiányosságok egyik oldalát jelentik. A másik, amelyről a világ nem akar tudomást venni: Európa keleti fele gondolkodásban van lemaradva három-négy évtizeddel. S ezt nem lehet segélyszállítmányokkal, kölcsönökkel, még know-how-val sem pótolni. Ennek felszámolásához idő kell, feltételek kellenek, kellenének – mert félő, hogy ez a „hagyomány”, amely Kelet- Európát egyébként évszázadok óta nyomja, eltüntethetetlenül állandósul.

S nekünk itt kell élnünk, ilyen viszonyok közt kell megélnünk. Ilyen viszonyok közt kell hűeknek maradnunk önmagunkhoz, ilyen körülmények között kell megbecsülnünk egymást és önmagunkat. Ilyen viszonyok közt kell nemcsak hogy megmaradnunk, hanem fejlődnünk.

Nem csekély feladat. Európa keleti fele ismét türelmetlen, bár lényegében ez sem újdonság. Európa keleti fele gyakran volt türelmetlen. Sőt, talán az sem túlzás, hogy a medvemód átaludt, látszólagos nyugalomban töltött idő alatt is állandóan türelmetlen volt. Európa keleti felének ugyanis éppen pszichés kiegyensúlyozatlansága az egyik legnagyobb baja: a már-már krónikus tudatlanság és a paranoiagyanús, ortodox mintájú kritikátlan meghajlás minden „izmus” előtt. Emiatt is lehetett a diktátorok eldorádója. Történelmünk szomorú példákkal szolgál ezen a téren, de erős mementókkal is: már azok számára persze, akik ismerik és képesek is tanulni belőle.

Európa keleti fele a legjobb esetben kullog a világ után: rosszabbik esetben konokul ellentétes irányba akar haladni. Ez utóbbit tette az elmúlt fél évszázadban is, meg is lett az eredménye. Az a mód, ahogy tönkretette magát, a gondolkodó ember számára egyértelmű választ kellene, hogy adjon minden – akár ideológiai természetű – kérdésre. De nem ez történik. Félő, hogy Kelet- Európa ismét a „saját” útjain próbál meg haladni.

Ha nem itt élnénk, akár cinikusan legyinthetnénk is rá: tegye. Tegye tönkre magát, végérvényesen. Végül is – legyünk kicsit morbidok – az öngyilkosságra is joga van az embernek(?). Csak hát ugyanazon a hajón vagyunk mi is. Másrészt: Kelet-Európa sem egyöntetű massza, vannak itt mások is, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Egyelőre azonban – velük együtt – erős kisebbségben vagyunk.

Nagy tanulság lehetne a világ számára, ha valóban érdekelné őt régiónk jövője. Ahogy nem dobhatunk ki az életünkből büntetlenül negyven-egynéhány évet (tőlünk keletebbre hetven-egynéhányat), ugyanúgy nem lehet semmissé tenni ezt az időszakot. Tetszik vagy nem, ezek az évek mindannyiunk életébe belenőttek, s így vagy úgy, életünk, sorsunk, történelmünk részévé váltak. Meghatározzák gondolkodásmódunkat, viszonyulásainkat, reakcióinkat. A térségben élők közül sokaknak meghatározzák az álmait, vágyakozásait is. Kelet-Európa eléggé lecsúszott, s az ebből az állapotból való kikerülése nemcsak a lehetőségek kérdése, hanem az akaraté is. Ebben kellene – az ismert körülmények között – a társadalmi kiegyensúlyozatlanságból egyensúlyt kovácsolni. Nem könnyű feladat.

Mi lehet ilyen körülmények között egy kisebbségi feladata?

Az esetleges első megközelítéssel, amely elhanyagolhatóságunkat sugalmazná, azonnal vitába kell szállnunk. Hatszázezer ember sorsa, reményei nem asztalról lesöprendő porszem. Az ENSZ alapokmányai szellemében ennél jóval kisebb közösségek is például államot alapítottak. A világ számos táján ennél jóval kisebb népcsoportok óriási hangerővel követelnek maguknak helyet a térképen. Ennél jóval kisebb népek gazdagították az emberiséget anyagi és szellemi téren egyaránt.

Mi kell tehát ahhoz, hogy elképzeléseinknek megfelelően figyelembe vegyenek minket?

Elsősorban a saját akaratunk. A saját igyekezetünk az iránt, hogy kinyilvánítsuk fennmaradási igényünket, sőt ennél tovább menve: fejlődési igényünket.
Ehhez viszont elsősorban öntudatra van szükségünk: ez, hál’ Istennek azért – számos bajunk ellenére – megtalálható tájainkon. Akkor is, ha az  utóbbi időszakban erősödik az asszimiláció köreinkben. Akkor is, ha nemzetiségi intézményrendszerünk eléggé hiányos. Akkor is, ha máig nem vagyunk eléggé szervezettek. Mindezen a jövőben kötelességünk lesz változtatni.

Ismét csak nem hanyagolható el a kérdés: lesz-e ehhez erőnk? S mindenekelőtt: lesz-e kellő bölcsességünk? Nem, ne fussunk el a válaszadás elől: lesz ehhez megfelelő bölcsességünk?

Gyakran vagyunk ugyanis híján a tudásnak is – ez azonban pótolható. A bölcsesség viszont más, mélyebb, teljesebb igényű kategória – s fájdalom, alig tanulható. Adomány. Benne lakozik a tudás, benne a megélt tapasztalatok, benne a lehetőségek gyors felismerése, benne az emberismeret, taktikai érzék, intuíció. S a kollektív bölcsesség – kisebbfajta csoda. Képesek vagyunk a csodákra?

Eddig más irányú tapasztalataink is voltak. Közénk állt például az érdek. A megosztottság. A hatalomvágy. A balgaság. A hiúság. Sőt: a tisztességtelenség. A bűn is.

Most persze kikerülhetetlen a fennhéjázó kérdés: angyalok legyünk netán? Rossz emberi tulajdonságaikat levetkezett, csupa erkölcs lények?

Nem, világos, hogy azok nem lehetünk. De az alól a kötelezettség alól nem ment fel semmi, hogy gondolkodó lények legyünk. S tisztességesek. És lehetőség szerint műveltségből próbáljunk meg kis dombokat építeni magunknak. Onnan kissé más panorámát kap a világ, mint a kisstílű egyéni gödrökből. Ne adj Isten: lövészárkokból.

A kérdés tehát az: felül tudunk-e emelkedni egyéni kicsiségeinken? Amennyiben igen, növekedhetnek az esélyeink. Ha nem: biztosan csökkennek.

Nem öröm számunkra, hogy életünket oly néppel egy országba zárva kell leélnünk, amely most éli meg – gyakran 19. századi módon – nemzetté válásának újabb szakaszát. Ebben a nem éppen korszerű és nem különösebben szimpatikus mozgásban alig van egy-egy oázis, amely üdítően hat. Néhány szlovák értelmiségi, s mint mindig és mindenütt: néhány tisztességes ember. Csak hát: sajnálatos kisebbségben vannak – és félnek.

Szinte bénító a másik oldal túlsúlya. Szenttehén-nimbusszal körülvett kulturális (?) szervezet –Matica –, amely a mi megfojtásunkra törekszik. Az Egyház, amely oly sokszor és oly nehéz helyzetekben volt mentsvár, most tévelyeg: „rövidlátó” főpapok emléktáblákat szentelnek fel volt fasiszta vezéreknek. A politikusokról és a szellem embereiről – az írók egy részéről, s az újságírókról – már nem is beszélve. Siralmas ez a fékét vesztett posztpuber tás. Nem marad más számunkra, mint keményen fellépni ellene. S jelezni mindenkinek, aki elérhető, jelezni a civilizált világnak: mi itt vagyunk, a kulturált világ részének tekintjük magunkat, és oda akarunk tartozni, ha kell, a többségi nép akarata ellenére is. Mi nem nyugszunk bele abba, hogy minket hűbéri adományként ide-oda tologassanak, hogy hetedrangú korlátolt nacionalisták döntsenek azokról a dolgokról, amelyek létfontosságúak számunkra. Mi szabad emberként akarunk élni és fejlődni itt, a szülőföldünkön.

Honnan meríthetünk mindehhez erőt? A világ számára mindezt el kell mondanunk, s a jóhiszemű külföld odafigyelése nagy támasz lehet számunkra. De ne áltassuk magunkat: potencionális jóakaróink csak segíthetnek, de nem oldhatják meg helyettünk a problémáinkat.

És főleg nem fogalmazhatják meg azokat a megoldási módokat, amelyek számunkra a legelfogadhatóbbak. Nekünk kell felnőnünk ehhez a feladathoz és felnőttként is kell viselkednünk.

Az önismeret az egyik legfontosabb ismérv, amellyel kezdenünk kell tevékenységünket. Levetkőzve végre szertekuszáló amatörizmusunkat, következetes rendszerességgel kell saját magunkkal foglalkoznunk. Elsősorban a gyökereinkkel: az elmúlt évtizedekben azokat metszegették a legmódszeresebben. Értelmiségünk gyenge volta, iskolarendszerünk hiányosságai, az aszszimilációs veszélyek elleni védtelenségünk, falvaink magukra hagyottsága – néhány elem csupán, amellyel mielőbb szembe kell néznünk. Megvizsgálnunk az okait és megfogalmaznunk az előrelépés lehetőségeit.

Talán ezt a kérdést se hagyjuk ki: felkészülten ért minket 1989? És ha – az igazsághoz híven – nem merünk igennel válaszolni, legalább azt válaszoljuk meg: érhetett másképp?

Mindannyiunkban vannak kételyek, ez természetes. Ám felmenthet minket bárki is az alól, hogy olyan mechanizmusokat hozzunk létre, amelyek csökkentik eme kételyek létjogosultságát? Felmenthet-e minket bárki a gondolkodás kényszere, az állandó tépelődés követelménye, a saját utak keresésének kötelező terhe alól?

Pár évtizeddel ezelőtt egy volt erdélyi kollégánk áttelepült Magyarországra, mondván: a kisebbségi lét elviselhetetlen. Elviselhetetlen az állandósult nyomás, az állandó ellenséges közeg, a nehézségek, a megaláztatások sora. Azóta sajnos számos követője akadt.

Mai fejemmel nem tudok egyetérteni vele. Tény, hogy a kisebbségi lét nehezebb, mint a saját államban való élet. Ugyanakkor más is: meg kell találni a formáit. Az is igaz, hogy kemény, egyenes gerinc kell hozzá. S ismétlem: kar és bölcsesség is. Humor is, jókora lelki tartalék is. És legalább a mi, egymásközti mikroközegünk: ahol nem bántjuk, hanem segítjük egymást.

A közelmúltban Bényben egy emlékmű avatásán vettem részt. A falu, felújítva az első világháborús emlékművet, a második világháborúban elesettek nevét is rávésette az obeliszkre.

Az avatáson valóban sokan voltak, a legkisebbektől a legnagyobbakig, érkeztek külföldi vendégek is. Az embereken látszott, hogy sokat jelent számukra mind az emlékmű, mind az avatás aktusa. Az avatás alatt a helyi énekkar énekelt, a kis műsort a Szózattal zárták. Akkor több hajlott hátú, sokat megélt ember is csatlakozott hozzájuk, maga a polgármester is. A Szózat hangjainál a hajlott hátak kiegyenesedtek, a fáradt tekintetek felfénylettek. És ezektől a szálfaként vigyázzban álló idős férfiaktól én, a harminc-egynéhány éves, hónapokra szóló erőt kaptam.

Mit keresünk tehát itt, Európa eme sokszor megtépázott felén mi, kisebbségi magyarok?

Önmagunkat. S próbáljuk meg végre meg is találni saját értékeinket, érdekeinket.

Nem kibírhatatlan tehát a létünk, hanem: küldetés. Vállalás. A szellemi haza felépítésének kötelessége.

Tudatosítsuk tehát, hogy magyarságunk érték. Kitörölhetetlen kód, amelyet állandóan magunkban hordozunk. Otthon is, külföldön is. Itt is, a Balaton egyre fogyó csöndjében.

Mert mire a gondolatsorban idáig érsz, reggel lesz. Felébred a világ, és zajával megzavarja gondolataidat. Új nap, új lehetőség – és sajnos, nem új világ indul.

A tavon a horgászok már rég kint vannak a vízen. A vitorlások is egymás után sorjáznak kifelé a boglári kikötőből. A nap is magasan van már, a fénye erős, csak néhány fátyolfelhő csoportosul bátortalanul körülötte. Mintha egy kastély sziluettjét próbálnák meg kialakítani, mintha egy realitásokon túli világ békéjét akarnák beléd szuggerálni.

Igen, egy haza képét, amely benned van. S ott fönn, a magasban. (1992)

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …