Vagyunk és leszünk!

Ünnep jön – s mi megint nem egymással találkozva, egymást erősítve tudunk ünnepelni, hanem – a világjárvány miatt – atomizáltan. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az ünneplés mélysége szükségszerűen sekélyebb kell, hogy legyen. Ellenkezőleg: a külsőségek visszafogottsága teret adhat a mélyebb összefüggések fölötti elmerengésnek. Magyar nemzeti ünnepen például nemzeti múltunk és jövőbeli esélyeink összefüggései vizsgálatának.

Száz évvel ezelőtt nemzetünk életében erős törés következett be. Egy, a háborútól megfáradt, elcsigázott ország fennállásának egyik legnagyobb válságát élte át.

S bizony, az egyén is, a nemzet is válsághelyzetben tudja megmutatni igazi kvalitásait. Ahhoz, hogy jobban lássuk az összefüggéseket, ugorjunk vissza gondolatban egy évszázadot, mert a huszadik század elején történtek sok mindent meghatároznak máig.

1918–1920-ban megbuktunk a történelmi vizsgán. Alapvetően négy ok miatt – de a négy ok összefügg egymással. Az első: 1541 óta nem voltunk szuverén állam, hozzá voltunk kötve a birodalom többi részéhez. 1914-ben így nem mi döntöttünk a háborúba lépésről, ám a vereség hátrányai 1918 és 1920 között minket fokozottan sújtottak, megszenvedtük a szuverenitás hiányát. Teljes súlyával ránk dőlt a Cassandra-levél igazságtartalma. Nem tudtuk irányítani dolgainkat, sodródtunk az események után, nem volt hatékony külföldi kapcsolatrendszerünk.

Ez a mondat át is vezet a második okhoz: gyenge volt a politikai elitünk. Rémisztően alulteljesítettek Károlyiék, Kun Béláék uralmát pedig rosszkor jött, nemzeti szempontból szinte öngyilkos kezdeményezésnek kell értékelnünk.Vitatkozom magammal, ideidézhető-e ezen a ponton Oscar Wilde, aki egyébként rokonszenvezett velünk, s állítólag ezt mondta rólunk: „Furcsa nép a magyar. Meggyilkolják a legokosabb emberüket (Tisza Istvánt), és vezetővé emelik a legbutábbat (Károlyi Mihályt).” Leegyszerűsített, profán, fájdalmasan bántó mondat, de van üzenete napjainkban is, felvidéki viszonyainkra is: a politikai elit felelősségéről szól, arról, hogy törpék nem tudnak nagy dolgokat csinálni. Ideje lenne 2021-ben is nem csak körülnézni, de önmagunkba is tekinteni, tanulni a múlt hibáiból.

A harmadik ok adódik az eddigiekből: nem készültünk a jövőre, nem tudtuk, mit akarunk. Ellazsáltuk a 20. század elejét – így nem csoda, hogy anarchiába süllyedtünk 1918 és 1920 között. Sokszor mondjuk Trianonról, hogy az diktátum volt, s így igaz: ám ne feledjük el, hogy a béketárgyalások legfontosabb időszakában, 1919-ben lényegében nem volt nemzetközileg elismert kormányunk. A magyarságnak így nem volt hivatalos képviselete a tárgyalásokon, az újonnan létrejött szomszédos államok politikai és diplomáciai játékait nem volt, aki kiegyenlítse. Így aztán a negyedik elemnek, az érdekeinkkel ellenkező nagyhatalmi akaratnak mi magunk is szabadabb folyást engedtünk. A halálosan beteg Wilson gyorsan sutba dobta elveit, a britek, olaszok fékként ugyan itt-ott megjelentek, de lényegében a francia hatalmi érdek döntött: durván megnyirbálni Németország és potencionális szövetségese, Magyarország lehetőségeit,s megerősíteni a szövetségeseiket.

Így kerültünk kisebbségi helyzetbe – anélkül, hogy bárki megkérdezte volna a véleményünket. A csehek lényegében gyarmatként tekintettek a számukra idegen magyarlakta vidékre, s bár igyekeztek visszafogottan viselkedni, egy pillanatig sem hagytak kétséget afelől, hogy minden hivatalos és burkolt eszközzel megpróbálják lépésről lépésre elbizonytalanítani, feldarabolni, magukhoz édesgetni vagy – ha kell –, megfélemlíteni a Szlovenszkó déli részén élő magyarokat. Ne legyenek illúzióink: máig ez történik, némileg az 1998 és 2006 közötti időszak kivételével. Erről se feledkezzünk meg, ha a folyamatokat összefüggéseikben akarjuk vizsgálni.

Nos, nem könnyű leírni, ami most következik: ha alaposabban szemügyre vesszük a felvidéki magyar társadalom állapotát, ha elemezzük történéseit, akkor azt látjuk, kb. 90 évig viszonylag jól ellenállt a nemzetállami elidegenítő hatásoknak, a különféle csonkolási kísérleteknek, az erőteljesebb negatív jelenségek az elmúlt 10-15 évben következtek be. Ennek vannak objektív okai (demográfia, elvándorlás, a modern kor új kihívásai…) és vannak olyanok is, amelyeket mi magunk hoztunk létre (tudati szakadék a szlovákoknak való megfelelés és a nemzeti megmaradás között, az ebből fakadó társadalmi-politikai szembenállások, maga a társadalom és a társadalmi vezető réteg lecsúszása, intelligenciahányadosának csökkenése, a közerkölcsök romlása, ami az egyéni- és csoportérdekek gátlástalan módon való érvényesítésében, mindenek fölé emelésében materializálódott a maga teljes pőreségében, stb.)

Nos, valahol itt tartunk most. Ha egy közösségben meggyengülnek a belső energiák, az nagyon veszélyes helyzetet teremt, arra nagyon oda kell figyelni. Meggyengültünk, szétzilálódtunk, sokaknak megingott a hite is. Többen közülünk komoly hibákat követtek el azzal, hogy az elmúlt évtizedben intézményesített formában is porondot eszkábáltak a lelki ellazulás „mindegy, hogy milyen az orvos, tanító… nemzetisége” fals ideológiája alá. Ez is egy olyan tapasztalat, amelyből tanulni kell. Meg abból is, ami az idei népszámlálási folyamat kezdetén történt: egy megkésett kapkodásból fakadó, jó szándékú magyar igyekezet hosszú idő után komolyabban átütötte a szlovák ingerküszöböt, s mobilizálta a szlovák értelmiség és politika nagy részét. Azzal a minimális lépéssel, hogy felmutatott egy alternatívát, amiben egyébként semmi különösebb zsenialitás nem volt: maradni az addigi filozófiánál, mert azt tudják értelmezni az emberek, akiket a folyamat értint. Nem helyes partizán módon, az érintett kisebbségi társadalmakat kihagyva a dialógusból, a lépést szinte eltitkolva megváltoztatni egy fontos módszertant, kaotikussá téve ezzel az egész folyamatot és kérdésessé az eredményt. Hangsúlyozom, mindez egy vérszegény felvetés volt csupán, attól a felimeréstől hajtva, hogy az egyedüli fontos választ nem a pozsonyi kávéházak egymásnak mesélő emberkéi és a forgóajtóig beengedett, hozzájuk dörgölőzni akaró magyar Fico-kormánytagok fogják kialakítani, hanem a kis községekben élő, tisztességes, de a közéletet nem naprakészen figyelő emberek. A felvetés tehát nem többet, mint a helyzet tisztázását kérte. S milyen volt a válasz! Nézzétek csak vissza, mekkora erők mozdultak be, hogy támogassák az előkészítetlen, számunkra veszélyeket is hordozó új modellt. Nagyon tanulságos, ha visszaolvassuk, milyen vehemenciával igyekeztek magukat liberálisnak feltüntető szlovákok elmagyarázni, mi a jó nekünk – szerintük. S milyen alpári, már-már fasisztoid módon támadták azokat a felvidéki magyarokat, akiknek más volt a véleményük!

Nos, ez van. Ilyen helyzetben két dolgot lehet csinálni. Az első a felelőtlenek, a gyengék, a cinikusak hozzáállása: legyintenek csupán. Mondanám, hogy felejtsük el őket, de nem lenne helyes: itt vannak mellettünk, közöttünk, oda kell figyelni rájuk is. Néhányukat talán vissza lehet hozni a közösségi porondra, ehhez okos ideológia, meggyőző személyiségek és főleg sok munka szükségeltetik. A második: megpróbálunk erőt találni önmagunkban, s nekiveselkedni a kedvezőtlen folyamatok lelassításának,esetleg visszafordításának.

Itt jön a képbe a nemzeti ünnep: 1848 márciusa Pest-Budán és Pozsonyban is amiatt a felismerés miatt robbant fel, hogy a nemzet ügyei veszélyesen rosszul állnak, tenni kell valamit. Előszedték tehát a lelkiismeretüket, a tisztességüket, aktivizálták a szürkeállományukat – és cselekedtek. Együtt.

Ne azon siránkozzunk tehát 2021 március idusán, hogy nem tudunk tömegesen elmenni egyik-másik emlékműhöz, ott letenni a virágunkat, s megnyugtatni magunkat, hogy ezzel megtettük, mit megkövetelt a haza. Sokkal hasznosabb az idén az ünnep viszonylagos csöndjében elgondolkodni a fenti összefüggések fölött. És cselekedni. Hatékonyan, együtt. S ha valakit tartósan is karanténba akarunk helyzeni, azok a hamis próféták legyenek.

Bátorító erőért és tapasztalatért pedig nyúljunk vissza 1848–49-be. Figyelmeztetésért is: azt is fontos tudatosítani, mit csináltak rosszul, abból is tanulni kell. Ha bárki akkor is a császári oldalnak való megfelelést tartotta volna a legfontosabbnak, akkor nem, hogy forradalmat nem csinálunk, hanem már nem is lennénk. Mert bár 1848–1849 felemelő története a világosi csatamezőn szomorú véget ért, üzenete, értelme máig él és megtartó erőként működik az emberi lelkekben. Az üzenet egyértelmű: vállald magad, ragaszkodj értékeidhez minden körülmények között.

„Megengednéd-e, hogy gyermekeid
gyermekei – gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak, ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?
Akkor inkább a vízözön!”

Babits 1940-ben írt szavai óvnak, figyelmeztetnek. Egy dolgot tisztán jeleznek: eddig is, ezután is a személyes vállaláson állt vagy bukott a kérdés. Ezután se lesz másképp.
S van még ma súlya Petőfi szavainak? Az érdekek, a pénz, a visszaosztott százalékok, az egyéni érdekek minden elé helyezése, a magyar sorstémákra legyintő egyetemisták korában?

„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet.”

Vagy igent mondunk – s akkor van esélyünk. Vagy nemet – s akkor a történetünk véget ér. Köztes út nincs. A két pálya között se hamis, se igazi híd nem létezik. Mindenkinek döntenie kell.

Csáky Pál

 

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …