Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Ünnepi beszéd 2010. október 22-én Miskolcon, a Fráter György Katolikus Gimnázium aulájában.
Itt vagyunk Miskolcon, együtt, magyarok, és emlékezünk. S az emlékezés kapcsán keressük is – önmagunkat és igazságainkat. Létünk, tetteink, gondolataink értelmét és erejét.
Ereje van ma is 1956 üzenetének. Erő, amely arra késztet, hogy országhatárokon innen és túlról találkozzunk a mai ünnepségeken, hogy együttlétünk ünnepi, felemelő pillanataival megtiszteljünk mindenkit, aki 1956-ban és azóta tanúsított kiállásával hozzájárult ahhoz, hogy ma szabadon és mesterséges korlátozások nélkül elmélkedhetünk történelmünk összefüggéseiről.
Külön öröm számomra, hogy a közigazgatási határon túl élő magyarként jelen lehetek ezen a szép ünnepségen. Talán üzenet is, itthonra és otthonra egyaránt. Szimbólum, amely azt mondja, hogy félre kell tennünk a bizonytalanságot és a féloldalas magyarázatokat, amely felmutatja, hogy 1956 a miénk is, a nemzet minden tagjáé. Még akkor is, ha ötvennégy évvel ezelőtt mi, külhoni magyarok mintegy karanténból voltunk kénytelenek szemlélni a történéseket. Trianonig ugyanis együtt éltük meg történelmünk minden eseményét – még akkor is, ha bizonyos korszakokban, mint például a török hódoltság korában, szintén különböző fennhatóságú területek életlehetőségeinek prizmáján keresztül voltunk kénytelenek látni – voltak kénytelenek látni eleink – vívódásainkat és küzdelmeinket. Szellemileg, lelkileg azonban egyek voltunk, egy pillanatig nem volt kétséges a nemzet belső egysége. Szállásterületünkön egyetlen település sem lett muzulmánná, népünk a legrosszabb időkben sem adta fel hitét és egységre törekvő igyekezetét. Utoljára ilyen közös megpróbáltatás-élménysor a második világháború időszaka volt, s később bizonyos fokig az 1989 utáni történések, amikor ott ültünk a rádió és a televízió mellett, és szurkoltunk az – úgymond – legvidámabb barakk polgárainak azért, hogy legyenek sikeresek, mutassanak meg ismét valamit a magyar bátorságból és ügyességből, amely példa lehet a régió népei számára. Tudtuk, ha Magyarország sikeres lesz, az egy picit a mi sikerünk is, ez a mi esélyeink növelésének a lehetősége is.
1956 és 1968 két olyan kataklizma, amelyek zavaró intermezzóként ékelődnek be ebbe a folyamatba. 1968 azért, mert akkor a szovjet világbirodalom intrikája egymással szembeállított minket, 1956 meg azért, mert bár szurkoltunk, szurkoltak apáink is, de a nyilvánvaló korlátok miatt fizikailag nem kapcsolódhattunk be a történésekbe. Az ezen izoláltságból fakadó zavarodottság máig érezhető a határon túliak hozzáállásában. Ezért is köszönöm, hogy itt lehetek, s szólhatok önökhöz, mert ezzel a gesztussal újból üzenhetünk mindenkinek: ha elfogadjuk, hogy 1956 a magyar nemzet szabadságáért vívott küzdelem volt, akkor azt joggal érezheti magáénak a nemzet minden tagja, annak üzenetét joggal vállalja fel minden magyar – még akkor is, ha de facto a küzdelmekbe személyesen nem is tudott belekapcsolódni. A máig szóló üzenet így egyértelműen mindnyájunké.
Mi lehet ez az üzenet napjainkban?
Talán az, hogy az igazságot nem lehet elhallgattatni, az igazság előbb-utóbb győzni fog. Akkor is, ha néha óriási túlerővel áll szemben, akkor is, ha a hazugságok, a manipulációk ideig-óráig ellepnek, agresszív rozsdaként látszólag felmarnak mindent. Mert mi más lehet október 23-a itt, a 21. század elején, a győzhetetlennek hitt világbirodalom, a Szovjetunió felbomlása után közel két évtizeddel, mint az igazi győzelem valódi ünnepe. A nagy, mindenki által vágyott igazság elemi helyreállásának emléknapja.
Persze, a történelem, s benne a mi kis élettörténeteink sem egysíkú folyamatsorok. Senkinek nem lehetett könnyű megtapasztalni 1957. május 1-jét, a budapesti százezres felvonulást. Nem volt könnyű – a legvidámabb barakk polgáraként sem – átélni a Kádár-kor összekacsintós simlizéseit. Magyarország máig ettől szenved, a magyar társadalom egyértelmű dinamikájának ma ez a legnagyobb visszafogója. Az, hogy még jóformán véget sem ér a kiejtett mondat, a tudatalattink már azt vizsgálja, hogyan lehet negligálni, megkerülni vagy legalább is módosítani az éppen kifejtett szándékot.
A magyar történelemben bőven vannak azonban olyan mozzanatok, amelyeket véleményem szerint nem igazán lehet csak emberi ésszel megmagyarázni. Valami többről, létfelettiről van szó ezekben az esetekben. Nem is csupán shakespeare-i mélységű drámákról, inkább valami mélyebb, spirituális megtartó erőről.
Megvallom Önöknek, erre a beszédre készülve tegnap meghallgattam Kádár János utolsó beszédének felvételét, amelyet 1989. április 12-én mondott el az MSZMP Központi Bizottságának ülésén. Az a Kádár valóban egy szétesett ember benyomását kelti, valahol az őrület határán. S lényegében ő maga mond ítéletet saját maga felett: nem tudja túltenni magát azon, amit el- követett, főleg azon nem, hogy megölette Nagy Imrét. Elmondja azt is, hogy a saját hatalma elismerését féltette, miután Nagy Imre nem volt hajlandó sem posztot vállalni az új – úgymond – forradalmi munkás-paraszt kormányban, de írásban lemondani sem a miniszterelnöki posztról. Ezért az egyértelműségéért kellett meghalnia – mondja ki indirekt módon Kádár.
Kinek van tehát igaza, kinek volt igaza? Az oroszokhoz átállt Kádárnak vagy a magyar nemzethez a halálig hűnek maradt Nagy Imrének? Azt még beállíthatnánk a pszichikai folyamatok hatásának, hogy Kádár jobb keze aznap bénult meg, amikor leváltották őt az MSZMP főtitkári tisztségéből. Az ugyanis egy pillanatig nem kétséges, hogy ezt a lépést meg kellett tenni – sőt, ezt a lépést sokkal korábban kellett volna megtenni. Ám mit mondjunk annak a vitathatatlan ténynek a tudatában, hogy Kádár János azon a napon,
1989. július 6-án halt meg, reggel kilenc órakor, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta és felmentő ítéletet hozott.
Szinte bénító látni a misztikumot ezekben a történetekben. Kádár szinte könyörgött a feloldozásért. Kerényi Lajos szerint – az új Mindszenty-filmben mondja ezt – a Mindszenty-per vérbírája is esdekelt a bűnbocsánatért halálos ágyán. Hozzáteszem: Pozsonyban találkoztam azzal a pappal, akit Gustáv Husák hívatott a halálos ágyához, hogy feloldozza őt.
Létezik misztikum a történelemben? Létezik történelmi igazságosság? Ha igen, akkor remény is van. Akkor, nekünk, magyaroknak, esélyünk is van.
