Visszafordítható?

Véget értek az ünnepek, véget a lazább életvitel, a fogadkozások, a társadalmilag elvárandó (politically correct) megnyilvánulások, s lassan lecsengenek a 2013-as évvel kapcsolatos elvárások elemzései is. Számunkra is időszerű hidegebb fejjel, tárgyilagosan megnézni, hol tartunk, milyen kihívások várhatnak ránk az új évben.

Természetes, hogy a szlovákiai magyar mikrotársadalom tagjaiként mi sem függetleníthetjük magunkat a világpolitika, a világgazdaság és az európai folyamatok hatásaitól. Túl sok jóval egyik sem kecsegtet: a világpolitikában turbulensebb folyamatok valószínűsíthetőek, mint 2012-ben (Afganisztán, Irán, izraeli-palesztin konfliktus, forrongó arab világ és a valószínűleg megjelenő új problémák), a világgazdaság javulási esélyei továbbra is kérdésesek, Európában pedig a politikai-gazdasági-pénzügyi bizonytalanság szintén elhúzódó történetnek ígérkezik. Ezen belül romlanak az életkörülmények Szlovákiában (a gazdasági klíma negatív változásai, a kormány és a parlament megszorító intézkedései, magasabb adókulcsok nyomán), nem javul kellőképpen a gazdasági helyzet Magyarországon sem. Rövidre zárva a témát ez azt jelenti, hogy nehezebbé válik az élet, új munkahelyek csak kis számban jönnek létre, sokkal több azonban megszűnik – s a lét a kormánypropaganda ellenére bizonytalanabbá válik. Komolyabb beruházások nem várhatók, a pénzvilág nehézségei miatt a hitelhez való jutás sem könnyebb, hanem bonyolultabb lesz.

Magyarország és Szlovákia viszonyában – a szintén csak rózsaszín ködöket fújó propaganda ellenére – komolyabb előrelépés nem várható, a jelek szerint mellébeszélés fogja jellemezni ezt a viszonyrendszert is. Summa summárum ez azt jelenti, hogy romló körülmények között még inkább magunkra leszünk hagyatva.

Ez nem pesszimizmus, ez ténykérdés.

Ebben a helyzetben jogos a kérdés, léteznek-e a szlovákiai magyarság számára kitörési pontok, s ha igen, merre találhatók. Ezt azért is fontos lenne megvitatni mindjárt az év elején, mert már most látható, hogy bonyolult év előtt állunk, amelyben a magyar ügyek terén komolyabb előrelépés nem várható, ellenkezőleg:  a magyar közélet még erősebb elsekélyesedése fenyeget. Jó lenne ennek elejét venni, illetve veszélyeit a lehetséges minimumra csökkenteni.

A szlovákiai magyar közélet az elmúlt húsz évben afelé haladt, hogy gondjai megoldását elsősorban a szlovákiai magyar politikától, illetve a mindenkori parlamenti képviselettől várta. 2013-ban ez a jelek szerint nem fog működni. Az MKP továbbra is a saját ügyeivel van elfoglalva, a Most pedig fütyül a szlovákiai magyarság problémáira, náluk se politikai akarat, se IQ nem található a problémák átfogó rendezésére. A szlovákiai politika 2013-ban egyébként is elsősorban a megyei választásokkal lesz elfoglalva, ami persze komoly dolog, de nem azonos a magyar közösség stratégiai problémáinak megoldásával.

Kellene tehát egy kezdeményező szubjektum, amely felülről is meg tudná nézni, s esetleg össze is tudná fogni a szükséges igyekezeteket. Nem elég ugyanis csak beszélni a problémákról, megoldási javaslatokat is le kellene tenni az asztalra. Az elkenés kristályos példája, amely előttünk van: a népességcsökkenéssel kapcsolatos népszámlálási eredményeket sokan kommentálták, a Kerekasztal nyilvános vitát is kezdeményezett róla, sőt néhány szervezet enyhén infantilis módon naponta próbálja pontos számokkal megjeleníteni ( a statisztikai hivatal abszolút megbízhatatlan, pontatlan számai alapján), hogy az adott napon épp hol tartunk a csökkenésben – de érdemleges módon nem történik semmi. Tényleg kitántorog Nyugat-Európába néhány ezer emberünk, menekülve az itthoni pangás elől, régióinkban pedig nő a bizonytalanság és a kiábrándultság. Nem jó irány ez, és veszélyes tendenciákat hordoz magában.

A mediális felvillanások nem jelentenek (nem jelenthetnek) érdemi megoldást, ellenkezőleg, néha kimondottan a figyelem elterelése az „eredményük“. Vannak, akik újra az autonómiáról kezdtek el beszélni: szlogeneket mondani itt sem elég, le kell ülni és csinálni kell egy törvényt. (Ez ügyben a legjobb dokumentum máig 1996-ból, az akkori MKDM műhelyéből származik, azt lehetne aktualizálni. A pontos szöveg megtalálható a Magyarok Szlovákiában című könyvemben.) Aki fontosnak tartja az ügyet, az majd csatlakozik hozzá – így is elő lehet segíteni a búza elválását az ocsútól. Tanulni lehetne a közelmúlt történéseiből is: elemezni kellene az elmúlt 23 év tevékenységét, a jó lépéseket csakúgy, mint  a mulasztásokat vagy tévedéseket. A legrosszabb a nem csinálunk semmit filozófiája vagy a mellébeszélések, esetleg a médiaelvárásoknak megfelelő, a szlovákság számára kedvesebben hangzó, ám a magyar közösség romlását csak megerősítő üres celebszövegek hangoztatása.

A helyzet ugyanis enyhén szólva nem rózsás. A szlovákiai magyarság ügyeinek ma nincs gazdája. A szlovákiai magyar közösségnek nincs elkötelezett parlamenti képviselete sem. S ami a legnagyobb veszély: mintha kezdenénk is mindebbe beletörődni. Mintha már lélekben el is fogadtuk volna, hogy mindez jól van így. Pedig nincs: az emberek választása a tavaly márciusi parlamenti választásokon nem érv.     A harmincas évek elején Hitler szabad választásokon került hatalomra, 1948-ban a csehek szabad választásokon szavazták be győztesként a hatalomba a kommunistákat. Mečiart, Ľuptákot és az Egyszerű Embereket is szabad választáson vitték be az emberek a parlamentbe.

Mindennek persze megvoltak a pontosan kitapintható okai, amelyeket nem szabad bagatellizálni. De azt sem lehet mondani, hogy a választópolgárok akkori döntései okosak, átgondoltak és előremutatóak voltak. Az igazságot nem lehet többségi szavazással hatalomra juttatni, az igazság abszolút kategória, amely a megtört szlovákiai magyarok véleményétől függetlenül mondja, hogy önmagunk megbecsülése, megszervezése és felemelése a legtermészetesebb és legkívánatosabb út, amely előttünk állhat, a mindenféle vegyespárti bődületek pedig – függetlenül a személyes szimpátiáktól – egyértelműen károsak a kisebbségi magyar társadalom vonatkozásában, annak immunrendszerét támadják és beolvadását segítik elő.

Józan mérlegelésre és új energiákra lenne tehát szükségünk.
A politikai pártok most elsősorban posztokban gondolkodnak, a civil szervezetek pénzben, állami támogatásban. Csak épp felülről nem nézi senki dolgainkat, s nem is igyekszik az akaratokat rendszerbe foglalni senki.

Valóban van egy üdítő kivétel, s ez fontos dolog: néhány civil szervezet gyakori performansza, figyelemfelhívó lépései ebbe a kategóriába tartoznak. Innovatívak, dinamikusak. Szerintem is megérdemlik az elismerést, ám vigyázni kell a túltömjénezéssel. Ők ugyanis nem a megoldást, csupán a megoldás felé vezető igyekezetek egy fontos szeletét képviselik. A megoldást a törvények jelentik: törvénytervezeteket kell tehát a magukat magyarnak mondó parlamenti képviselők elé letenni. Akkor válik nyilvánvalóvá a politikai akarat és a kérdésekhez való viszonyulás igazi volta: a többi csak szöveg, kommunikáció vagy hatalompukkasztás.

S még valami: néhány civil ügyes, innovatív megnyilvánulása nem helyettesítheti a civil társadalom valódi működését. Ők is civil kezdeményezések, természetesen, és ez nagyon tiszteletre méltó: ám tevékenységük nem azonos a teljes civil társadalom működésével. A valódi civil társadalom működése tömeges, rendszeres és átütő erejű. Amerikában és a nyugat- európai társadalmakban ez kitapintható társadalmi erőt jelent, Keleten érdekes módon a visegrádi országok mindegyikében erősebb, mint Szlovákiában vagy a szlovákiai magyar mikrotársadalomban. Az utóbbi időben gyakran meghívnak Magyarországra könyvbemutatóra, sokszor találkozom cseh és lengyel barátaimmal is: azt látom, hogy ott egy-egy nagyobb városban, régióban elsősorban társadalmi szervezetek olyan helyi és regionális hálózatokat működtetnek, amelyek tagjai rendszeresen tartják egymással a kapcsolatot, rendszeresen összejárnak, megvitatják a helyi vagy regionális témákat, vendégelőadókat hívnak tematikus előadásokra, és létre is hoznak egy-egy objektumot vagy  rendezvényt, kezdeményeznek bizonyos önkormányzati vagy megyei szintű döntéseket. Csehországban még ennél is tovább mentek: a tavaly év végi megyei választásokon több helyen regionális pártok képviselői győztek, s jutottak mandátumhoz a regionális parlamentekben. Magyarán: mintha a Dunaszerdahely és környéke, Komárom és környéke, Párkány és vidéke, Fülek és vonzáskörzete vagy Királyhelmec barátai nevű polgári kezdeményezések indulnának a választáson és lennének sikeresek.

Egy szó, mint száz: önmagunkat csapjuk be, ha nem tanúsítunk kellő figyelmet a szlovákiai magyar társadalomban régebbtől jelen levő, de most felerősödőfélben levő negatív folyamatoknak. Ezekre persze lehet legyinteni is, ám az nem a megoldás, hanem a szétcsúszás felé sodorna csak minket. Ez pedig a legnagyobb veszély, amely ránk leselkedik 2013-ban.

Én még mindig hiszek abban, hogy  kellő akarattal és megfelelő cselekvéssel ez a folyamat megállítható, sőt visszafordítható. (Hallom újabban a Mostos oldalról: visszafordíthatatlan a szlovákiai magyarság asszimilációja. Az ok: a szlovák iskolába járó magyar gyerekek magas aránya. Bingó! Akkor most mindegy vagy nem mindegy, milyen az orvos, tanító stb. nemzetisége? S akkor most egy szájból hányféle levegőt akarunk fújni? Nem inkább azzal van a baj, hogy 2009-ben kiszakadt a megmaradásért küzdő fő nyomvonalból egy csapat (megosztva, elbizonytalanítva ezzel a szlovákiai magyarságot), amely a szlovák nemzetállami ideológiának megfelelni akaró hazug kényszertől vezérelve maga hirdette az asszimiláció felé sodró önfeladás ideológiáját, önként kétnyelvűsítve azt a bástyát – a szlovákiai magyar politikát – is, amely addig az önálló magyar véleményformálás egyik legbiztosabb pontja volt?)

Ha bárki azt mondja, reménytelen a helyzet, azt is mondja egyben, hogy nincs értelme küzdeni, a feladás racionálisabb álláspont. Mit mond erről  Deák Ferenc? „Ha valamit erő vagy erőszak elvesz, az visszaszerezhető. De amiről önmagunk mondunk le, … „

Az első szükséges pont a siker felé: odafigyelni a negatív folyamatokra, tisztázni a problémák okait. Kimondani, nem pedig elkenni a bajt.

S tenni, tenni…

Csáky Pál