A nehezebb utak igaza – Főhajtás Esterházy emléke előtt

Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártjának európai parlamenti képviselője a budapesti Szép utcában található Esterházy János emléktáblája előtt tartotta meg ünnepi beszédjét március 8-án.

Az alábbiakban olvasható a teljes beszéd.

Amikor körülnézek a tisztelt egybegyűlteken, megint az jut eszembe, ami a hasonló összejöveteleken oly gyakran: az elkötelezett emberek kiállása.
Azoké, akik számára fontos a jövő, akik számára fontosak az értékek, s akiknek nem mindegy, hogy ötven év múlva itt az Iszlám Állam egyik jelentéktelen provinciája, vagy egy önbizalomtól teli, fejlett Magyarország lesz-e.

Mert lényegében erről lenne szó itt, ma is, kimondva vagy kimondatlanul erről szeretnénk tanúságot tenni itt, Esterházy mellszobra előtt és az utána következő díjátadó ünnepségen is. Tudván azt is, hogy nézeteinkkel sajnos kisebbségben vagyunk: kisebbségben Magyarországon és kisebbségben a külhoni magyarlakta szállásvidéken is.

Ám az nem jelentheti azt, hogy ne nekünk lenne igazunk, ne a mi utunk lenne a perspektivikus. Esterházy példája ebben szolgáltathat megerősítést számunkra.
Az első világháború utáni állapotoktól ugyanis máig az alternatív utak kihívása a legnagyobb feladat számunkra.

Az elmúlt száz év legnagyobb és legfontosabb kérdése ugyanis így fogalmazódott meg Magyarország mindenkori politikai elitje és polgárai, de a leszakított területek töredéktársadalmai és magyarjai számára is: vállaljuk-e az önszerveződés, a nemzeti összetartozás minden nehézségét és kínját, és megpróbáljuk némiképp a saját hajunknál fogva és teremtő energiáinkat felhasználva kihúzni magunkat a ránk kényszerített, ránk zuhant csávákból, vagy csak úgy ellazulunk, és sodródunk az árral, s egy vállrándítással akár azt nyugtázzuk: lesz, ami lesz, jön majd, aminek jönnie kell, s némi sanda bölcselkedést ide erőszakolva megismételjük, hogy olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Nos, tényleg nem volt.
Csak éppen az ilyen szerencsétlenkedő okoskodásoknak köszönhetően nagyon keveset tettünk azért, hogy száz évvel ezelőtt ne ez a minket kalodába záró állapot jöjjön létre. S az elmúlt száz évben is a magukat baloldaliaknak és liberálisoknak vallók vajmi keveset tettek annak érdekében, hogy a birtokon kívüliség állapotából legalább néhány fokkal kijjebb kerüljünk, a magukat nemzetinek gondolók pedig gyakran elvetették a sulykot, vagy csak pro forma, afféle Potyemkin-paravánként kezelték ezt a témát.

Nem akarok én bántani senkit, de azért egy ilyen rögtönzött számvetésnél is láttatnunk kell, hogy többet, s jobbat lehetett volna tenni nemzeti ügyekben az elmúlt évszázadban. S akkor talán ma egy összeszedettebb, jelentősebb potenciállal rendelkező nemzet polgáraiként állhatnánk itt, eme szobor előtt.

De a megosztottság száz éve gyötör bennünket, közigazgatási határon belül és kívül is. Bent az egymás torkának markolászása és a túlzott köldöknézés jelenti gyakran a csábot, odakint az újnemzeti többségeknek való megfelelési igyekezet. Amellyel kapcsolatban például a Szlovákiában élő magyarok éppen ezen a héten kapták meg a soros pofonjukat. A legfrissebb felmérési adatok szerint a szlovákok túlnyomó többsége azt tartaná helyesnek, ha a felvidéki magyarság mielőbb elfogyna, asszimilálódna. Elvétett és felesleges lenne tehát a kérdés, amelyet a szlovák elvárásoknak való feltétlen megfelelés odaáti apostolainak kell feltennünk: mit is eredményez tehát ez a feltétlen odaadás, amelyet ők most – Mečiar és Slota nyomán – magyarul hangoztatnak, bízva abban, hogy a valóságshowtól kimosott agyak bevesznek mindent, amit ők eléjük tálalnak?

S mi ma mégis azért jöttünk itt össze, hogy azt üzenjük határon belül és kívülre is: nekünk nem mindegy. Nem mindegy, hogy lesz-e Magyarország, és hogy milyen lesz. Nem mindegy, hogy lesz-e felvidéki, erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyarság, és milyen lesz. És nem azért tesszük ezt, hogy mástól vállveregetést kapjunk érte: legyen egyébként annyi önértékelési kapacitásunk, hogy lássuk, még a sajátjaink többsége sem vállveregetéssel, hanem néha lesajnáló tekintettel válaszol az ilyen kiállásra. Mert ez nem modern, gondolják sokan. Nem trendi, egy szombat esti betelefonálós műsorban ezzel ötszáz forintot sem lehetne nyerni.

Nos, bárki ezért csinálná?
Bárki azzal számolt, aki bármikor is valóban kiállt a magyar nemzeti érdekekért, hogy majd hány ezüstfillért kap ezért?

Van talán önbecsülés is a világon. S létezik a generációkon áttekinteni képes tekintet teremtő ereje is. Amely nélkül a világ népeinek többsége már elveszett volna akkor, amikor maga is kritikus helyzetbe került. Nézzünk csak önmagunkba, nézzünk csak bele a magyar történelembe.

Vállalások nélkül, személyes kiállások nélkül, bátorság nélkül, víziók nélkül nincs, nem lehet jövő. S ehhez energiákra van szükségünk.

Esterházytól is ezt tanulhatjuk meg.

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …