Antidiszkriminációs törvény? Semmi esetre sem!

Vitába keveredtem az egyik kormánybeli kollégámmal. Az ellentét akkor keletkezett, amikor a parlament száztizenhat képviselője az antidiszkriminációs törvénnyel kapcsolatban megszavazta az ún. ideiglenes kiegyenlítő intézkedések megtételének lehetőségét. Magyarán: a pozitív diszkrimináció elvének alkalmazását.

Furcsa vita, mondják néhányan, nem méltó két kormányalelnökhöz. (Daniel Lipšic igazságügyminiszter, a legiszlatív tanács elnöke volt a vitapartner.) Azok, akik még inkább szeretnék manipulálni a közvéleményt, hozzáteszik: valami szörnyűség készül, többnemzetiségű társadalmunkban Csáky kezdeményezésére bizonyos polgárokat előnyökhöz akarnak juttatni, etnikai nemzetiségi hovatartozásuk miatt. A törvény ugyanakkor ennyit mond: azok esetében, akik nemzetiségi hovatartozásuk miatt hátrányt szenvednek, ideiglenes hatállyal konkrét kiegészítő intézkedések foganatosíthatóak. Jól szituált családokból származó kollégáim azt mondják, hogy merészeljük pozitív megkülönböztetésben részesíteni például néhány roma polgártársunkat – akik pedig ugyanolyan emberek, mint mi, csak épp pechjük van, hogy valamelyik romatelepre születtek.

A jó kormányzás, a „good governance” elve arról szól, hogy a politikai elit a leginkább elesettek támogatása érdekében is felhasználja a demokratikusan ráruházott hatalmat. Az alapkérdés tehát szerintem így szól: akarunk vagy sem olyan jogi alapot teremteni, amelynek nyomvonalán valóban szükséges specifikus intézkedéseket tudjunk megvalósítani azok érdekében, akik ezekre rászorulnak? Ugyanakkor a törvényben nincs olyan mondat, amely azt írná elő, hogy az ilyen intézkedésre bármely kisebbséghez tartozó valamennyi polgár jogosult lenne, kizárólag nemzetiségi hovatartozása alapján. Nem kötelezettséget ír tehát elő, hanem lehetőséget enged meg a törvény, s ez nem ütközik az alkotmány 12. cikkelyének tartalmával. Ellenkezőleg: a törvény az állami intézmények esetében azt írja elő, hogy minden helyzetet külön meg kell vizsgálni, s ha nincs más lehetőség, akkor kell alkalmazni a pozitív diszkrimináció elvén alapuló intézkedéseket.

Jellemző, hogy a hasonló problémák megoldását célzó vita Szlovákiában legalább négy évtizedet késik. Az Amerikai Egyesült Államokban erről a kérdésről az 1960–1970-es években folytak nagy viták. Akkor, amikor az USA némely tagállamában még külön iskolák és autóbuszok működtek az afroamerikaiak számára. Találtattak azonban olyan becsületes politikusok, akik keresztülvitték a törvényhozásban és a társadalmban is a pozitív kiegészítő intézkedések elvének alkalmazását. S az eredmény? Az USA-ban ma mindenki természetesnek veszi, ha az ország afroamerikai származású polgára jelölteti magát, mondjuk, államelnöknek. Szlovákiában viszont még mi, az MKP politikusai is nagyon óvatoskodva válaszolunk arra a kérdésre, lehetne- e Szlovákiának magyar nemzetiségű köztársasági elnöke, miniszterelnöke vagy parlamenti elnöke! Hogy a roma nemzetiségű polgárokról már ne is beszéljek!

Jól van ez így? Valóban hibátlan demokratikus társadalom lennénk? Nem is igyekszünk, nem is érzünk késztetést arra, hogy tökéletesítsük társadalmi viszonyainkat? Az USA-ban is voltak olyanok, akik azt mondták: miféle előnyöket akar itt bárki az afroamerikaiaknak!? Mindannyian egyformák vagyunk, nem kell ide semmilyen kiegészítő intézkedés! Nem is merek arra gondolni, mi történt volna, ha ezek a hangok győznek.

Igen, az elvekről van szó. A következő alapkérdésről: akarunk-e hatékony alapot teremteni a kisebbségek problémáinak megoldásához – igen, a romakérdés hatékonyabb kezeléséhez is? Vagy nem? Akarunk-e olyan modern, az EU elveivel összhangban levő államigazgatási elveket alkalmazni, amelyek valóban segíthetnek kezelni bizonyos problémákat, vagy hagyjuk az egészet, essen, s puffanjon a dolog úgy, ahogy akar.

Az esetleges alkotmányos kifogásokat, természetesen, figyelembe kell venni. De ebből a szemszögből is kétfajta reakció lehetséges. A bürokratikus azt mondja, ha jogi kételyeink vannak, inkább szüntessük meg a jogszabályt, még ha szükséges és hatékony is, nehogy esetleg ne legyen teljesen összhangban az alkotmány elavult, rigid passzusával. Az államférfiúi szintű azt mondja, inkább változtassuk meg az alkotmány morálisan elavult részét, hogy egy modern, hatékony elvet alkalmazhassunk létező gondjaink megoldására.

Igaz, hogy a kormányban nem sikerült ezt a javaslatot megszavaztatnom – azért, mert az antidiszkriminációs törvény egészét akartam a parlament elé vinni. A parlament viszont az MKP képviselőinek javaslatára egy EU-normából átvett, modern szöveg alkalmazásával kibővítette a törvényt ezzel az elemmel, s erre száztizennyolc képviselő szavazott a százötvenből. Koalíciósok és ellenzékiek együtt. Így jelent meg a törvény a Törvénytárban, s most bizony nagy hiba lenne, ha épp a kormány kérdőjelezné meg eme jogi norma érvényességét.¹

A pozitív diszkrimináció elve olyan érték, amelyért megéri küzdeni. Az emberi és kisebbségi jogokért felelős kormányalelnök gyenge jellem lenne, ha ezt nem tenné meg. Nemcsak a kormányban, hanem így, a nyilvánosság előtt is.

A legokosabb az lenne, ha a kormány elkezdené alkalmazni ezt a törvényt annak teljességében. A lehető leghatékonyabb módon: a valóság, amelyben élünk, ezt kéri tőlünk. Ha ennek az ellenkezője történik, lehet, hogy egy bürokratikus kormánydöntéssel gazdagabbak leszünk.

De szegényebbek egy illúzióval. (2005)

* * *

¹ A kormány két szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy az alkotmánybíróság elé utalja a törvény kérdéses passzusát. Az alkotmánybíróság – annak ellenére, hogy egy EU-norma szó szerinti átiratáról volt szó – megsemmisítette a kérdéses paragrafust.