A helyzet neve: bizonytalanság

Pszichológusok mondják: az emberi pszichikum számára azok a legnehezebb helyzetek, amikor úgy érzi, megszabadult egy komplikált helyzetből, beleéli magát az új állapotba, kezd megfeledkezni a maga mögött hagyott rossz helyzet jellemzőiről, mígnem egyszer csak valami zavar áll elő, s ő viszszahuppan az addig meghaladottnak tartott állapotba.

Azt hiszem, valami ilyesmi történik velünk is ezekben a hetekben. Mondtuk, mondogattuk a választások előtt, hogy nem lefutott mérkőzés, a választás utáni helyzetnek komoly kockázatai vannak, azt azonban nagyon reméltük, hogy ennek a társadalomnak a mentális állapota jobb annál, hogysem visszaengedje a hatalomba a Szlovák Nemzeti Pártot. Nos, nem így történt, létrejött a katasztrófakoalíció, s nekünk komolyan el kell gondolkoznunk azon, mit kezdjünk az új helyzettel.

Hogyan jutottunk idáig?

A politikában, a történelemben az esetek többségében nincsenek eleve elrendelt helyzetek, az ok-okozati összefüggések inkább meghatározóak lehetnek. Én legalább három olyan mozzanatot tartok fontosnak, amelyek elemzése talán hasznos lehet a jelenlegi helyzet kialakulásának megértéséhez. Az első – és szerintem a legfontosabb – elem Mikuláš Dzurinda (és az SDKU) politizálási stílusának torzulásai, amelyekből törvényszerűen következtek az olyan hibák, amelyek a hatalomváltáshoz vezettek. A második csoportba a Dzurinda-kormány fölösleges hibáit sorolnám. E kategóriába tartoznak az MKP, mint szövetséges által elkövetett hibák is, amelyekkel okosabb nekünk is szembenéznünk, nehogy a jövőben megismétlődjenek. A harmadik momentum inkább a társadalom – s általában véve a fejletlen posztkommunista társadalmak – állapotából fakad: el tudom fogadni oknak azt a tételt is, hogy a szlovák társadalomnak meg kell tapasztalnia, mekkora a valós súlyuk a Robert Fico által hirdetett populista ígéreteknek. Ivan Mikloš és csapata reformjaira sok rosszat lehet mondani (az elkövetkezendőkben egykét elemüket magam is illetem majd kritikával), ám a legfontosabb megállapítás velük kapcsolatban mégiscsak az, hogy egészüket tekintve működőképesek voltak, Szlovákiát reményteljesebb koordináták közé emelték. Most Robert Ficón – és attól tartok, nem létező szakmai csapatán – a sor, hogy működőképes alternatívát mutasson a polgároknak. Első lépései azt jelzik, hogy a valósággal való szembesüléskor inkább hátraarcra kényszerül – s ez még mindig a jobbik eset, mintha foggal-körömmel erőszakolna ki olyan megoldásokat, amelyekért a számlát az egész társadalomnak kell majd megfizetnie. Félreértés ne essék, ilyen számla mindenképpen lesz, a kérdés csak az, mekkora összeget kell majd egy következő kormánynak korrigálnia az ideoda való átgondolatlan csapongások következményeként.

Politikai hibák

Kezdjük a történetet talán 1998-ban. A mečiari évek után a szlovák társadalom egy részében kétségkívül megjelent a megtisztulás igénye, s ez az igény politikai alternatívává volt képes transzformálódni. Ez az igény tette lehetővé (a kétségkívül meglévő külföldi nyomás mellett), hogy az MKP a koalíció részévé váljék, ez az igény marginalizálta a már akkor is magyarellenes megnyilvánulásokat mutató Robert Ficót. Az 1990-es években a civilizációs küzdelmeivel elfoglalt szlovák társadalom kis többséggel bár, de mégis arra hajlott, hogy az országnak EU-tagságra és euroatlanti integrációra van szüksége. A többség azt is tudta, hogy ehhez jószomszédi viszonyokra, s a multietnikus szlovák társadalomnak nemzetiségi békére van szüksége. Az MKP így segédcsapatként bekerült az első Dzurinda-kormányba, ám ott az egyre fokozódó SDK–SDL’ konfliktusnak köszönhetően csakhamar az egyik fő stabilizáló tényezővé lépett elő. Dzurinda és az SDK (SDKÚ) fő ellenfele akkor a baloldal volt (a SOP-val turbósított SDL’), s az SDK-nak fontos volt az MKP elvi támogatása. Így 2002-ben nem volt kérdéses, hogy az SDKÚ meglepően jó választási eredménye után ez az együttműködés folytatódhat.

Dzurinda azonban valószínűleg félreértette a választók 2002-es viselkedését. Túlértékelve saját helyzetét, öncélú hatalmi játszmákba kezdett, amelyekkel problémákat gerjesztett saját pártján belül, csakúgy, mint a koalícióban. Az MKP az új kormányba a második legerősebb formációként került be, s így többé-kevésbé törvényszerűvé vált, hogy a koalíció legerősebb csapatával összeütközésbe kerüljön. Dzurinda, becsületére legyen mondva, az MKP irányában nem feszítette – hatalmi okokból nem is feszíthette – az elviselhetőség határán túl a húrt, ám megtette ezt – helyesen – 2005 nyarán Pavol Ruskóval szemben, s 2006 februárjában – kevésbé helyesen – a KDHval szemben. Az igaz, hogy a KDH még 2005-ben buta hatalmi harcot hirdetett meg az SDKÚ irányában (ki lesz a jobboldal vezető ereje), s ez a küzdelem potencionálisan veszélyeztethette az SDKÚ érdekeit, ám a szakítást civilizáltabban is meg lehetett volna oldani, úgy, hogy az SDKÚ ne égesse fel az összes hidat a KDH irányában. Ez a szembenállás ugyanis végzetessé vált 2006 júniusa végén, júliusa elején. A KDH vezetőit azon túl, hogy top-politikusi szinten megbocsáthatatlan impotenciába döntötték pártjukat, megalázva ezzel választóikat is, egy másik dolog is motiválta: az SDKÚ- és a Dzurinda- ellenesség. A három jobbközép párt együttműködése így lehetetlenné vált, s ez nyitotta meg az utat a populista-nemzeti koalíció előtt.

Fontos megemlíteni a Dzurinda által elkövetett másik hibát is. Valószínűleg kompenzálni akarta a magyarok túl erős helyzetét az új kormányban, s nehezen viselte el azt a pozitív lélektani terhet is, ami abból fakadt, hogy 2002 végén az országot egyszerre hívták meg a NATO-ba és az EU-ba is. Konfliktusai az MKP-val és Magyarországgal – a kedvezménytörvény kapcsán – értelmetlenek voltak, mert mindkét területen végül is vissza kellett lépnie. Ám ezek a konfliktusok azt eredményezték, hogy az MKP nem támogatta meg Eduard Kukant köztársaságielnök-jelöltként, s ennek utóbb komoly negatív következményei lettek. A polgárok Ivan Gašparovičot választották meg köztársasági elnöknek, aki már akkori kijelentéseivel jelezte, hogy a szocialista-nemzeti összefonódás közel áll hozzá, s a későbbiekben jelentős módon vált a jelenlegi kormánykoalíció szálláscsinálójává.

Pár százalékon múlott

Azt hiszem, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a második Dzurinda-kormány szakmai hibáit sem. Úgy gondolom, ezen a területen inkább a szakmai érzéketlenség és arrogancia bosszulta meg magát, amely valószínűleg leginkább Ivan Mikloš, L’udovít Kaník és Rudolf Zajac nevéhez köthető. Félreértés ne essék, mindhármuk tevékenységét egészében véve pozitívan értékelhetjük, mindhármuk tevékenységében azzal a 20 százaléknyi többlettel lehet bajunk, amely nem számolt a társadalom mentális érzékenységével. Az MKP szakemberei az ezzel kapcsolatos vitákban többször fölvetették az olyan rendelkezések kétséges voltát, amelyek hozadéka csekély volt, ám nagyban borzolta a polgárok idegeit. Az egészségügyben lépni kellett, mint ahogy lépni kell a világ minden országában: a megnövekedett életkorú emberek minőségileg jobb gyógyítására hatékonyabb rendszert kell kiépíteni. Ám az ezzel kapcsolatos kommunikáció milyensége bizonyára kívánnivalókat hagy maga után, s az is biztos, hogy az új intézkedések egyikét-másikát jobban is meg lehetett volna valósítani. Kaník szociális reformjainak az a része, amely a munka becsületének emelését, a foglalkoztatási motivációk bevezetését célozta, szintén elfogadható. Itt is akadtak azonban szakmai és kommunikációs problémák, s Radičová asszony tevékenysége és népszerűsége azt mutatja, volt tér és társadalmi fogadókészség is a korrekciók és érzékenyebb megoldások alkalmazására. Ivan Mikloš sokat tett ennek az országnak a pozitív átalakításáért, ám technokrata volta, s a társadalmi feszültségek iránti érzékenységének hiánya nem tette lehetővé, hogy 2005 második és 2006 első felében érzékenyebb politikát folytathassunk. Tavaly nem biztos, hogy okos volt megspórolnunk 32 milliárd koronát. Tény, hogy ezzel az államháztartás hiányát 3 százalék alá szorítottuk, s beléphettünk az EMU II.-be, s ez stratégiailag is erősen korlátozza a Fico-kormány lehetőségeit. Ám a 32 milliárd egy részéből sok problémát meg tudtunk volna oldani, ami a Smer eredményeiből lehet, hogy 5–6 százalékot elvont volna. Így a külföld előtt ugyan a hősök képében tetszeleghettünk, soha nem látott reformokról beszélhettünk, két-három év távlatában kiegyensúlyozott költségvetésről álmodozhattunk – csak épp a választásokat vesztettük el, veszélybe sodorva ezzel az egész eddigi művet. Az egyéb öngólokról pedig – mint például a köztisztviselői törvény jelentős megváltoztatása az utolsó pillanatban – külön tanulmányt lehetne írni.

Az MKP felelőssége

Tény, hogy az MKP kormánytagjai időben figyelmeztettek a fenti összefüggésekre, s az is tény, hogy abban bíztunk, azoknak nem lesz jelentős kihatásuk a választások eredményére. Némiképp talán egy másik, a nemzeti kártya fontosságát is alábecsültük. Döbbenten tapasztaltuk, ahogy a szlovák sajtó egy része igyekszik felépíteni Ján Slotát és az SNS-t, mint az 1998–2006 közötti viszonylagos nyugalom antitézisét. Többeknek talán sok volt – főleg az elmúlt négy évben – a magyarokból, s érezték, hogy Slota és az SNS az, aki/amely kompromisszum nélkül képes lesz kiebrudalni a magyarokat a hatalomból. Ezzel a jelenséggel is szembe kell néznünk, mint ahogy azzal is: nem biztos, hogy minden politikai kerekasztal-beszélgetésre úgy kellett volna elmennünk, ahogy azt a média diktálta. Néha bizony tudni kell elutasítani mikrofont, kamerát, s regionális politikusainknak is meg kell tanulniuk észrevenni az összefüggéseket országos és regionális politika között, meg kell tanulniuk néhány ciklusra előre is gondolkodniuk. Nyitra megyében egy szlovák kísérlet épült fel ellenünk, s mára országos szinten folytatódik az új módi, amelynek lényege bebizonyítani: a magyarok nélkül is lehet kormányozni megyei és országos szinten is, Európa és a demokratikus világ elfogadja, hogy a magyarok nincsenek a kormányban. Ehhez démonizálni kell őket, elhitetni, hogy a magyarok a problémás elem, azaz nem az SNS a probléma itt, hanem az MKP. Nem a Smer változott tehát európaibb irányban, hanem ellenkezőleg, hozzáidomult az SNS-hez. Bevetik a mečiari időkből jól ismert trükköket, megpróbálják leválasztani a polgárokat a politikusokról, újból igyekeznek elhitetni, hogy az emberek egymás közt jól megvannak, csak hát ezek a politikusok… Az a Čaplovič, aki néhány hónapja könyvet írt arról, hogyan kell a szlovák pártoknak összefogniuk a magyarok ellen Nyitra megyében, ma a két nép megbékítőjének szerepében tetszeleg. Jellemző, ahogy ezt a maszlagot megette a magyarországi sajtó is. Először azért küzdött, hogy az SNS legyen a kormány tagja, majd amikor látta, hogy ebből baj van, gyorsan megbékélést ajánl, amire mindenki gondolkodás nélkül halleluját kiállt. Ha ugyanis bárki hajlandó egy kicsit is elgondolkodni az összefüggéseken, csak fel kell, hogy tegye magának a kérdést: milyen ereje és kihatása is lehet egy, Ján Slota és a Smer nacionalistái által levezényelt esetleges megbékélésnek. Ha egy nemzetek közötti megbékélés mögött ugyanis nincs valós akarat, az színjáték csupán, s kérdéses, ilyenre van-e ma szükségünk. Az elkövetkezendő időszak meghatározó témája azonban a szociális kérdések kezelése és az eme kérdéskör alapját képező gazdaságpolitika lesz. Rövid távon lehet karácsonyi nyugdíj-kiegészítést adni, hosszabb távon azonban gazdaságpolitikát kell csinálni, s ott előbb-utóbb előjön az igazság, amely kijózaníthatja az állami paternalizmus mindenhatóságában hívő posztkommunista tömegeket.

A választások után már éreztük, sejtettük mindezt. Ez a magyarázata annak, hogy az MKP a választások utáni tíz napban háromféle játékot is megpróbált eljátszani, csak azért, hogy kivédjük a legrosszabbat. Az elnökségünk már a választások másnapján, vasárnap reggel 7-kor ülésezett. A megoldást a jobbközép pártok együttműködésében láttuk, ezért kerestük meg telefonon a KDH-t és az SDKÚ-t is. Az SDKÚ-val szerdán, a KDH-val csak pénteken tudtunk tárgyalni. A választás utáni tíz napban négy alkalommal tárgyaltunk a Smerrel, tény, hogy reális partnerségről, s nem olyan alárendelt szerepről, mint amilyenbe a jelenlegi koalíciós partnerei kerültek. Amikor az első hét végén láttuk, hogy a Smer–MKP–KDH koalíció sem reális, valóban felelősségteljesen próbáltuk meg mérlegelni a Smer–MKP–HZDS koalíció lehetőségét. Nyíltan elmondtuk járási vezetőinknek is, és a szlovákiai magyar értelmiség akkor elérhető szeletének is, hogy attól tartunk, az MKP kerül olyan helyzetbe, hogy ez ügyben döntenie kell. Végül is a Smer elnöksége döntött. Mi a végsőkig megpróbáltuk benntartani a pártot a belső körben, az utolsó két napon azonban már valóban arról volt szó, hogy megakadályozzuk az SNS kormánytagságát. A Smer vezetőinek gondolkodásmódját job ban megismerve azonban látható, hogy a legtöbbjük valóban szervesen közel áll az SNS-féle gondolkodásmódhoz.

Hogyan tovább?

Amit leírtam, természetesen nem menti, és nem is magyarázza meg teljes mélységében a helyzetet, csupán néhány kiragadott összefüggés értelmezésével megpróbál választ adni a szlovákiai magyar társadalomban kétségkívül megfogalmazódott egynémely kérdésekre. A helyzet, amelybe kerültünk, nem könnyű, a kivezető út csakis az összefogás, az eddiginél magasabb szintű professzionalitás, a hiányosságainkkal való szembenézés és azok kiküszöbölése, az emberekkel való párbeszéd megerősítése, kül- és belpolitikánk jobb összehangolása irányába vezet. Új energiák, új módszerek, új elképzelések kellenek. Nem hagyhatjuk, hogy választóinkat leválasszák rólunk, a civil szférának is rá kell jönnie, hogy hatékonyabban kell működnie, s együttműködnie az MKP-val is. A szlovákiai magyar kultúra támogatása, a dél-szlovákiai projektek megvalósításának szintje nem csökkenhet amiatt, hogy a párt ellenzékben van. Most a helyhatósági választásokra kell összpontosítanunk, az új polgármestereknek pedig szorgalmas kérvény-, illetve projektírókká kell válniuk. A templomok, iskolák, kultúrházak felújítása ügyében továbbra is bombázni kell a kormányhivatalt, csakúgy, mint a régió fejlesztési minisztériumot. Amennyiben megbíznak bennünk, mi szívesen szemmel követjük minden projekt sorsát. A tenni akaró embereket kell támogatnunk minden szinten, s újra kell definiálnunk a helyünket mind az EU-ban, mind a magyar kultúrnemzet egészében. Döbbenetes a feladat: tovább kell haladnunk a modern, a 21. század kihívásaira megfelelő választ adni tudó magyar társadalom kialakításának útján itt, Dél-Szlovákiában. Ehhez az eddigieknél több észre, energiára, jobb szervezettségre van szükség.

(2006)

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …