Csillagok a falu felett

Este van, és csönd. A kert az egész napos perzselő napsütés után mintha felsóhajtana. A falu szélén, az országúton is csak néha húz el egy-egy autó.
A sötétség szinte sűrű, s ott fent, ott fent hihetetlenül csillagos az ég.

Szent István-napi búcsú estéje van, vasárnap. Kihalt a falu, csendes, s te nem tudod levenni a szemed az égboltról. Gyerekkorodban, gimnazista éveidben, amatőr csillagászként gyakran vallattad az eget, éppen ennek az udvarnak a sarkából. Emlékszel, akkor mennyire zavart egy-egy oldalról beszűrődő, zavaró fénycsóva: a kis, magad készítette távcső tökéletlenségét szinte elviselhetetlenné fokozta. Arra az örömre is emlékszel, amikor egy hasonlóan szép, tiszta éjjelen először pillantottad meg a magad fabrikálta távcsőben a Jupiter holdjait. Ismered tehát valamelyest az égboltot, számos esti megfigyelés emléke máig él benned, de ilyen pazarló ragyogásra, ennyire tobzódó égi fényárra nem emlékszel.

Csendes a falu, s most, először életedben, ez zavar. Búcsú ünnepén, búcsú estéjén vidámságnak kellene itt lennie, vidám zsibongásnak körüllengenie a portákat.
Csak a kocsmából szűrődik ki némi zsivaj, ott azonban már nem a jókedv, inkább a részegség az úr. Énekelnek ott magyar, szlovák, cseh dalt is, munkahelyről, katonaságtól hazahozottat, lemezről tanultat – s valahogy mindez nem az igazi. Ők maguk is érzik ezt, az igyekezetek egyike-másika kudarcba fullad. Újból nekifutnak persze, kitartóan, de ettől valahogy görcsössé, izzadságszagúvá válik az egész. A könnyed felszabadultság hiányzik éppen belőle.

Nem volt ez persze mindig így, valamikor élet volt a faluban. S hogy ne vádolhasson meg bárki azzal, hogy a szépítő emlékezet kozmetikázza ki a múlt tényeit, a legjobb, ha a falu krónikáját idézed. Ez is egy szép emlék számodra: gimnazistaként a diákok számára kiírt verseny alkalmából épp ennek a falunak a történetét dolgoztad fel. Valamikor az 1970-es évek elején történt mindez, a falu lakói akkor még jobban összetartottak. A patriotizmus bizonyos jeleire máig pontosan emlékszel, bár rendszeres kulturális élet, Csemadok- alapszervezet már akkor sem létezett a faluban. Az alapiskola első négy osztálya is – a végső megszüntetés előtt – csak tengett-lengett. Akkor érte el a falut az asszimiláció első hulláma, többen akkor adták először szlovák osztályba a gyereküket a szomszéd községbe, mondván, legyen valami belőlük.

Erre visszagondolva most már nem csak az emlékezethez kell, hogy nyúlj, nagyon pontos statisztikát is készíthetsz. Azokból a szlovák iskolába kényszerített gyerekekből ugyanis semmi különös nem lett, gimnáziumba egy jutott el közülük, az is abbahagyta, szakközépiskolai érettségit ketten szereztek.
Ugyanabból a két évfolyamból a magyar iskolába járt gyerekek „mérlege” sokkal kedvezőbb: ketten mérnöki oklevelet szereztek, érdekes, mind a ketten cseh főiskolán. Egy gimnáziumi és négy szakközépiskolai érettségi javítja még ennek az oldalnak az eredményeit – bizonyítva, hogy nem az iskola tanítási nyelve, hanem az ott megszerzett tudás a mérvadó. A kettő persze öszszefügghet, mert bár azok szókincse sem valamilyen fényes, akik a magyar iskola elvégzése után munkába álltak, azoknál, akik a szlovák iskolát elvégezve tették ugyanezt, a helyzet sokkal rosszabb. Ijesztő nyelvi sivársággal fejezik ki magukat magyarul, szlovákul egyaránt, többen közülük hibásan használják mind a két nyelvet, sőt, gyakran keverik a két nyelv szavait.

A falu krónikája azonban megcáfolhatatlan tényeket közöl mindenkivel, aki érdeklődik ez iránt. Ma már el sem akarod hinni, hogy ez volt a második község az egykori Kékkői járásban, ahol – a krónikát idézve –„nagy lelkesedéssel és kultúránk iránti olthatatlan vággyal megalakítottuk a Csemadok helyi csoportját”.Mára már szinte a képzelgés szintjén mozognának az olyan információk, amelyek szerint – dokumentumok bizonyítják – akkortájt volt olyan év is, amikor három színdarabot is bemutattak a község színjátszói, s a három darabot összesen harmincötször játszották. Az a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy havonta – legritkábban! – táncmulatság volt a faluban.
Az egyéb rendezvények némelyikére is emlékszel, aratási ünnepségre, születi mulatságra. S kukorica- vagy tollfosztás idején is valahogy vidámabbak voltak, az élet derűsebb oldaláról meséltek az akkoriak.

Mert megosztottnak akkor is megosztott volt a falu. Az volt a két háború között is, az korábban is. Családok, dinasztiák, rokonságok feszült viszonya és szociális különbségek bontották rétegekre a települést. S mégis, valahogy meg tudták találni az egymáshoz vezető utakat, felül tudtak emelkedni az elválasztó különbségeken. Nem, nem azt mondom, hogy mindannyian szerették vagy feltétlenül tisztelték volna egymást: de bizonyos dolgokban, a közös érdekért, együtt tudtak működni. Most valahogy fád, szürke ez a falu. S végül is ott gennyedzik benned még az a mondat is, amely az ünnep napján oly végzetesen mellbe vágott, s melynek okán végül is ez az írás is megszületett. Amikor egyik közeli ismerősöd azt mondta: tudod, olyan mindenféle emberek laknak már itt. A fiatalok közül sokan elköltöztek, s akik idejönnek, azok ridegek, másak, nem tudunk közel kerülni egymáshoz. Azt mondják, már ez a búcsú sem ér semmit. Nem is kellene talán megünnepelni.

Végzetes mondat. Íme, a falu atomizálódásának, a közösség leépülésének kristályos példája. Nemcsak a városi, galambdúc-lakótelepeken élők szimptómája, már a falué is.

Természetesen, erről mindenkinek megvan a maga véleménye, te is a sajátodat mondhatod el csupán. Az az ember, aki a hét hat napja után nem tud egy kicsit váltani, lazítani, ünnepelni, elsősorban önmagát fosztja meg valamitől. Egy olyan többlettől, amelyre épp a szellemnek van szüksége. Aki a húsvét, a karácsony, a család mikroközössége jeles napjai mellett megállás, pici főhajtás nélkül megy el, saját emberségéből metsz le minden ilyen elmenetelkor egy szeletet. S ha egy közösség Szent István napját kapta ünnepül, s elér egy olyan pontra, ahol ez már alig jelent valamit számára, ott ezek a sorozatos önfosztások már olyan szintet ütnek meg, hogy alig marad utánuk valami.
Nem más kultúra jön, hanem a nihil.

Ennek persze megvannak a maga okai, s ha figyelemmel szemügyre vesszük az elmúlt évtizedek történéseit, minden ilyen momentumot pontosan meg is nevezhetnénk. Lényegében még ez a mai kiábrándultság is ezeknek az éveknek, évtizedeknek a következménye, s ezen az sem változtat érdemben, hogy ezt az emberek az apró, de mégiscsak megfogható lehetőségek korában érzik így.

Nincs gazdája ennek a falunak. Annak ellenére nincs, hogy a két évvel ezelőtti szabad helyhatósági választások alkalmával ők is saját polgármestert, saját képviselőket választhattak. A polgármesterrel, ahogy mondják, befürödtek. A képviselők nem értik meg egymást, nem értik meg a polgármestert. Az emberek sem értik a képviselők egyikét-másikát.

Szerencsétlen, kiforratlan helyzet, mondhatnánk erre. S persze, ennek a helyzetnek is eléggé pontosan meghatározható okai vannak. Az is természetes, hogy ezeket az okokat nem könnyű megszüntetni. Pedig meg kellene próbálni, mert így nemcsak egyik vagy másik csoportosulás veszít majd a torzsalkodáson, hanem mindannyian: az egész közösség. Ezt kellene felfogni.

Ehhez azonban nyilvánvalóan hiányzik valami, ami – és most vállalnod kell a szubjektivitás vádját – azokban a régiekben mégiscsak megvolt. Talán azért, mert gazdálkodóként tulajdonosok voltak, s kénytelenek voltak megtanulni azt is, mit jelent a felelősség. Ha tehát meg kellene nevezned ezt a fluidumot, azt mondanád: természetes intelligencia.

A régiek tudásszintje kétségkívül jóval alacsonyabb volt. Jobban benne tudtak azonban élni a mindennapokban, a saját életüket és a közösségét jobban egybe tudták építeni. Persze, akkor sem ment ez önmagától.

Ha most újból visszaemlékszel, szinte legendák sora jön elő a falu volt lámpásairól, a kántortanítókról. Ott éltek, együtt a falusiakkal, az ő kenyerüket ették, az ő bánatukat érezték. Egyikük-másikuk nagy huncut is volt, emlékeznek rájuk vissza. Ez a menyecskéket, az a bort szerette a kelleténél jobban. Ezzel ilyen és ilyen huncutságok estek meg, azzal néhány csúnyább dolog is történt. Mindez persze része volt a falu életének, mindezt együtt vállalták fel. Ez is a habarcs része volt, amely összekötötte őket.

Az a másik valaki, aki összetartotta a falut – a pap volt. A községben soha nem volt plébánia, a tisztelendő úr a szomszéd községből járt át – régebbtől, mint az emberi emlékezet. Mégis, évekig, évtizedekig együtt lélegzett, együtt sóhajtott ő is a faluval. Gyereket keresztelt, házat, földet, termést szentelt, esketett, temetett. A fekvőbetegeket is évente legalább kétszer meglátogatta, volt, akit havonta is. S ha meggyóntatta őket, ez azt jelentette, hogy komoly dolgokról beszélgettek el – együtt. Nem túlzás tehát, hogy a tisztelendő úr kívülről- belülről ismerte a falut. Ismerte a gyenge pontjait is – s ha jó pap volt, éppen ott segített. Az egyik ismerősöd éppen a közelmúltban mondta: a község nyolcvankilenc éves, negyvenöt éve elszármazott papja emlékezetből kérdezte vissza, az egyes utcákban álló porták szerint, ki él még és ki halt meg a régiekből, kinek mi történt a fiával, lányával, melyik házat bontották le és hol építettek újat. Ameddig nem tudjuk így számba venni egymást, addig nagy javulásokban ne reménykedjünk.

Ez a mostani falu – fuldoklik. Kapkod a levegő után. Széthullott, lecsúszott. A kommunista kiskirályok, basáskodások, megaláztatások és megpróbáltatások megtették a magukét. A titkosrendőrök, konfiskálók, téeszesítők úgyszintén. S alig van, aki új hangot merjen adni.

Ellenkezőleg, téged is lebeszélnének. Mondj le inkább a képviselőségről is, kérlel az egyik rokonod, mert ezek itt eltesznek láb alól.

Nem mondja ki pontosan, kikről beszél, amikor „ezekről” szól. S így: eltesznek láb alól.

Sokszor hallottad már ezt is, hasonló szavakat. Ezeknek is megvan a maguk igazságtartalma, természetesen. Mozgatórugójuk a félelem. Újból és ismét csak a félelem. Kitelepítések, reszlovakizálások, szocializálások és a finomabb – fogd a szád! – terror után ismét csak a félelem. El a kezekkel inkább, elmenni, elfordulni, behúzni a nyakat – csak túlélni valahogy.
Sokszor hallott történetek buggyannak fel benned újra: tudod, ők is hasonlókra gondolnak. A szomszéd község tanítójának sorsára, akit az 1950-es években egy éjjel elvittek, s csak halálra vert, megcsonkított holttestét láthatták viszont. A háború után a partizánok által falnak állított emberek példájára. Persze, erről nyíltan egy szó sem esik: az elmúlt években is csak suttogva ejtettek róluk egy-egy mondatot, s azonnal rácsaptak a másik mondattal: felejtsd el!

A félelmek Kelet-Európában, úgy látszik, kiirthatatlanok. De a félelmek és a nemtörődömség együtt már komoly veszély. S még valami…

Jó egy évtizeddel ezelőtt, amikor először írtál erről a témáról, nem kerülhetted meg az alkoholizmust sem, mint népbetegséget, amely alaposan végigsöpört ezen a falun is. Azóta váltig bujkál benned a gondolat: az életben szinten tartás csak nagy ritkán létezik. Általában vagy felfelé, vagy lefelé mennek a dolgok. Sőt, aki csak megáll a rohanó időben, s megpróbálja konzerválni a helyzetét, a haladókhoz képest maga is lemarad.

A faluban az utóbbi években – részben az alkoholizmus hatására is – megjelent egy újabb kór: az elmebaj különböző fajtái. Az alig háromszáz lakosból jelenleg is hárman vannak pszichiátriai kezelésen. A szellemi leépülésnek ezek az esetei döbbenetesek.

A kérdés tehát – nemcsak számodra – ebben a pillanatban nem úgy fogalmazódik meg, legyen-e itt helyi kultúra vagy ne legyen: a válaszlehetőségek ugyanis nincsenek egy súlycsoportban. Legyen, mert csak akkor van személyes és közösségi felemelkedés, s gazdaságira is csak akkor van esély. Tudás, informáltság nélkül elpusztul minden. Ahol nincs kultúra, közösségi érdeklődés, ott nagyon nehéz jövő elé néznek.

Még csak azt sem mondhatod, hogy egyértelműen meggyőzted őket. Többen legyintenek, szélmalomharc, mondják. A megfutamodás nem megoldás, próbálkozol újra. Aki látja a problémákat és maga nem tesz semmit a megoldásukért, bűnrészessé válik. Bűnrészessé válik, ismétled meg, hiszen a mulasztás is bűn.

Az a falu, amelyik nem küzd a jövőjéért, halálos bűnt követ el. Az a falu, amelyik nem küzd az iskolájáért, a templomáért, megbocsáthatatlan mulasztásban vétkes. Az a falu, amelyik nem küzd a nevéért… Nevéért? Azért a szerencsétlen torzóért, amelyet az 1920-as években, a legionáriusok után ideszédelgett szláv hivatalnokok adtak neki? Mert hát ez a falu mindig is magyar volt, s magyar a neve is. Ismeretes, persze, a 12. századi, de a 15. századi változata is, azonban azokat sem a legionáriusszájúaknak találták ki. A fait accompli, a kész helyzet elé állítás itt mindig is a más – a hatalom – módszereit, érdekeit jelentette.

Természetesen tudod, hogy ez a falu, fent leírt viszonyaival, nem tipikus eset – bár sajnos egyedi sem. Kétségkívül rossz példa, de talán ezért is fel kell hívni néhanapján az ilyesmire is a figyelmet. A lejtőt úgy a legkönnyebb elkerülni, hogy nem lépünk rá.

A csillagok hihetetlenül fényesek ott fent. Az utcai lámpákat már régen kikapcsolták, a sötétség szinte ragacsos körülötted. Kinyílik az ember ebben a csöndben, a múlt és a jelen közti határok elmosódnak. Tiszta romantika, mondhatná, aki először él át hasonlót. A fák imbolygó árnyaival, a fáradtzöld levelekre vetődő vékony fénycsóvákkal. A tudat azonban nem hagyja meghazudtolni magát. E sötét függöny mögött is keres valamit: milyen a valóság tűző napfénynél, azt próbálja megfejteni.

Most azonban csönd van, sötét – és kevés támpont. S a csillagok ott fent, a csillagok olyan hihetetlen optimizmussal ontják a fényt erre a falura is, hogy egyszeriben magad is hajlamossá válsz mindenben hinni. Még a csodákban is. Még a feltámadásban is. Abban is, hogy ez a falu is képes lesz még összeszedni magát.

A tejút lendülete mintha többet is mondana ennél: bizonyosságot sugall. Nem árt néha felnézni az égre. (1992)

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …