Emlékezet

Csingiz Ajtmatovnak Az évszázadnál hosszabb ez a nap című kitűnő regényében van egy döbbenetes rész. Az ázsiai sivatagot meghódító zsuanzsuan népnek szüksége volt odaadó tevepásztorokra. Olyanokra, akik megbízhatóak, nem csellengnek el, nem is lázadnak, akik kenyéren és vízen hetekig képesek vándorolni a tevecsordával a pusztában.

Foglyaikból ezért ún. mankurtokat gyártottak, olyan szolgákat, akiket megfosztottak emlékezetüktől. Ezt az iszonyú procedúrát nagyon kegyetlen módon hajtották végre. Leborotvált fejükre frissen nyúzott tevebőrt húztak, nyakkalodába zárták őket, kivitték a pusztába, hogy az emberek ne hallják szívet tépő kiáltozásukat. Ott több napig étlen-szomjan hagyták őket kínlódni – nappal hatvanfokos hőségben, éjszaka a mínusz húsz fokos hidegben. A tevebőr a napsütés hatására egyre összébb húzódott a fejükön, iszonyatos kínokat okozva nekik. A két-három mankurt, aki a tízből életben maradt, lényegében megőrült: elvesztették emlékezetüket. Utána már azt lehetett tenni velük, amit uraik akartak: odaadó, kritikátlan szolgáik maradtak életük végéig.

A közelmúltban Prágában járt Eliezer Wiessel, zsidó származású Nobelbékedíjas amerikai író, Carter tanácsadói testületének volt elnöke. Egy interjúban egyebek között ezt mondta: „Az egyedüli ókori nép vagyunk, amely túlélte az évszázadokat, s ma is létezik. A zsidók évszázadokon át diaszpórában éltek, űzött, menekülő népként, idegenként a világ nemzetei között. A zsidó sors az emberiség valós helyzetének tükre, nyilvánvalóvá tesz minden kilengést. A mi legnagyobb fegyverünk mindig az emlékezet volt.”

Napjaink Szlovákiájában az itt élő magyarok lelkéért, emlékezetéért folyik a küzdelem. A nyelvtörvény provokatívan tiltó részei, az úgynevezett alternatív, erőszakoltan kétnyelvű oktatás bevezetésére irányuló igyekezetek, a szlovák iskolába csalogatott magyar gyerekek számának növelése mind egy célt szolgál: hagyjuk el magyarságunkat. Felejtsük el, kik vagyunk, ne állítsunk   se első, se második világháborús emlékműveket, ne állítsunk kopjafákat és millecentenáriumi emlékműveket sem. Legyünk csak első lépésben magyarul beszélő szlovákok. Ez a legjobb út ahhoz, hogy néhány év múlva a magyarul beszélő megjelölést mint felesleges sallangot el lehessen hagyni.

Csak hát: mi ezen a földön élünk ezerszáz év óta, nekünk itt nagyon mély gyökereink vannak. Múltunkat identitásunk részének érezzük, értéknek tartjuk, amelytől nemhogy megszabadulni nem akarunk, hanem amelyre a jövőnket akarjuk építeni. Ezerszáz évvel ezelőtt a mi őseink közül is többen ott lehettek Vereckénél, bizonyára többünk elődei ott voltak István vagy Koppány seregében is. Néhányunk elei ott voltak Muhi pusztánál, szolgáltak Mátyás seregében, várakat, templomokat építettek. Szolgáltak Rákóczinak vagy éppen valamelyik Habsburgnak. Mindez mi is vagyunk, ezek az elemek a mi személyiségünk alkotórészei is. A nagysallói csatában ily módon ránk is lőttek, a Bach-korszakban mi is ott raboskodtunk együtt Kossuth követőivel. Nagyapáink megjárták az első, apáink a második világháború poklait, s ha emlékműveket állítunk nekik, az ő emlékművükben önmagunkat is megtiszteljük. Hitünk szerint az emlékmű nem mások ellen, hanem önmagunkért épül. S úgy látszik, itt a probléma gyökere. Az emlékművek ugyanis a múltra emlékeztetnek, de a jövőnek épülnek. Az emlékműállításokkal kapcsolatos reagálások tehát épp a jövőt érintő terveket leplezik le. Mi szabad magyarként akarunk fejlődni itt, szülőföldünkön. Mások mankurtokká akarnak tenni bennünket. Közülünk pedig sokan nem tudatosítják a veszélyt – és asszisztálnak ehhez a folyamathoz.

Ajtmatov könyvében leírja egy anya találkozását mankurt fiával. A fiú nem ismeri meg őt, ellöki magától.

„– Mit tettek veled? – suttogta az anya, és szája megint vonaglani kezdett, nem tudott erőt venni rajta. Fájdalmában, dühében és bánatában fuldokolva újra felzokogott, hiába próbálta fékezni magát. Az anya keserve egyáltalán nem hatotta meg a mankurtot.

– El lehet venni a földet, el lehet venni a vagyont, el lehet venni az életet is – mondta fennhangon –, de kicsoda találta ki, hogy merényletet kövessen el az ember emlékezete ellen? Ó, úristen, ha létezel, hogyan sugalmazhattál ilyet az embereknek? Nincs elég gonoszság amúgy is a földön?”

(1996)

Cikkajánló

Az európai kisebbségvédelemről Brüsszelben

“Hogyan tovább a kisebbségpolitikában?” címmel szervezett konferenciát május 16-án Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártjának …