Ez a modern szlovákia jövőképe a 21. században?

Ha nekem bárki két évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a magyar–szlovák viszony ilyen mélyre süllyed, mint azt napjainkban tapasztaljuk, nem hittem volna el. Azt gondoltam, hogy a második Dzurinda-kormány civilizáltabb viszonyai egy elfogadhatóbb együttélési modell alapjait vetették meg.

Úgy tűnik azonban, hogy ez nem így van. Az okok? Persze, gyorsan ki lehet jelenteni: a hiba mindkét oldalon van. Azok a szlovákok ugyanis, akik akár csak egy kicsit is európainak érzik magukat, nem mondhatják, hogy a Szlovák Nemzeti Párt kormányba való emelése után nincs akár csak részbűnösség a szlovák oldalon is. Félnek azonban nem hozzátenni a kiegyenlítő magyarázatot: legalábbis részvétkesnek a magyar oldalon is lennie kell. Hiszen a szlovákok nem lehetnek rosszabbak, mint a magyarok.

Nos, kérem. A magyarok a kisebbségi politika terén valóban komoly hibákat követtek el a 19. század végén és a 20. század elején. Ez azonban senkit nem jogosít fel arra, hogy bárki ezeket a hibákat megismételje bármely kisebbségi közösség ellen a 21. század elején. Miben keresendő az ok, amely szerint a magyarellenesség újratermeli önmagát Szlovákiában, most, a 21. század elején is? Miben gyökerezik az a tény, amely szerint a legerősebb magyarellenesség épp azokban a szlovák régiókban van, ahol magyarok nem is élnek? Csak Paul Lendvai könnyed tézisének visszaigazolásáról van szó, amely szerint az antiszemitizmus némely formájának nincs is szüksége zsidók jelenlétére? Valami mégiscsak előhívja ezeket a hangulatokat. Persze, már hallom az ellenvéleményeket is: hiszen a magyarok sem különbek, a magyar fiatalok is…

Igen, bizonyos fokig lehet ebben is igazság. Ha feszültség keletkezik, az megjelenik mindkét oldalon. De nem mindegy, ki gerjeszti a feszültséget. Érdekesnek találtam, hogyan értékelték a politológusok a kialakult helyzetet. A szlovák TA3 hírtelevízióban egyikük nemrégiben az alábbiakat mondta: „Hagyjuk ki ebből a Szlovák Nemzeti Pártot és Slotát, hiszen ők annyira primitívek, hogy ahol a politika kezdődik, ott Slota véget ér.” Természetesen becsaphatjuk magunkat, ez is a véleménynyilvánítás szabadságához tartozik. Ám akkor ne csodálkozzunk, ha elveszítjük az irányt.

A Szlovák Nemzeti Párt témánk szempontjából a szlovák politika rossz szelleme. 2002 és 2006 között, amikor az MKP kormányon volt, a Szlovák Nemzeti Párt pedig a parlamenten kívül, viszonylagos nyugalom honolt. Elemezhetjük tehát, hogy például miért esett ki valaki a kilencedik emeletről. Elemezhetjük az erkély állapotát, az áldozat mozgásának jellemzőit, de az egészből kihagyni a gravitációt, önbecsapás lenne.

Hazudik, aki nem látja, hogy a szlovák politikai térfél 2006 óta erősen nacionalizálódott, s ezért a felelősséget elsősorban Rober Fico miniszterelnök és pártja, a Smer viseli. Persze, ezen a ponton az érvelésből nem hagyhatnak ki engem és a Magyar Koalíció Pártját sem. Mi pedig radikalizálkódtunk, így szól az axióma.

Egy másik politológus abban is kivetnivalót talál, hogy én nemrégiben használtam az autonómia kifejezést. Szerinte a szlovákiai interetnikus dialógust ezzel a 19. századba toltam vissza. Igen? A politológus úr bizonyára nem ismeri Olaszország, Finnország, Belgium, Spanyolország stb. alkotmányát, a korzikai nyelvtörvényt Franciaországban vagy Nagy-Britannia Skócia és Wales autonómiájáról hozott törvényeit Tony Blair kormányzása idején, esetleg Svájc és más fontos ország alkotmányos rendjét. Az Európai Parlament elnöke, Hans-Gert Pöttering is épp a közelmúltban fogalmazta meg ismét, hogy az autonómia nem olyan megoldás, amelytől félni kellene, amely az elszakadás előcsarnoka lenne. Épp ellenkezőleg, a nemzeti kisebbségek számára éppen olyan megoldást kínál, amelynek alapján kiteljesíthetik saját kultúrájukat, miközben anyanyelvüket a társadalmi élet minden szintjén szabadon használhatják. Ő maga is támogatja az ilyen megoldásokat.

A szlovák kormány nem rendezi meg minden évben Pozsonyban a külföldön élő szlovákok találkozóját? Ki kapta meg a tízmillió koronás támogatást a piliszszentkereszti kulturális központ ügyében? Nem a szlovák kulturális önkormányzat, vagyis a magyarországi szlovákok autonóm testülete?

Az osztrák politikusok hozzáállására hivatkozni pedig igencsak szép öngól. Nem szabad megfeledkeznünk ugyanis arról, hogy Bruno Kreisky, Ausztria volt kancellárja két alkalommal is megnyitotta a dél-tiroliak ügyét az ENSZ testületei előtt. A helyzet lecsillapodása ott is csak hosszú idő után következett be, mégpedig a dél-tiroli autonómiastatútum elfogadásával (az Olasz Köztársaság 1971. november 10-i 1. sz. törvénye), amelynek értelmében Ausztria hosszú ideig védhatalmi státust kapott a dél-tiroli németajkúak ügyében.

Jó lenne tehát szabad polgárokként viselkednünk, amint az a 21. század elején illik. Minden tankönyv, amely a különböző nemzetiségek együttéléséről szól, azt mondja, hogy az ilyen helyzetekben a megoldás mindig elsősorban a többség kezében van. A többség felel azért is, hogy mintává Ján Slota válik-e, vagy pedig képesek vagyunk visszatérni a 2006 előtti állapotokhoz.  Netán a magyarok túlérzékenységéről tanúskodik az a tény, hogy épp azokkal a minisztériumokkal van gondjuk, amelyek a Szlovák Nemzeti Párt politikai befolyása alatt állnak, s amelyek nagyon megkérdőjelezhető döntéseket hoznak? A magyarok ultrakonzervatívok, amennyiben nem képesek megszokni a kormánykoalíció egynémely politikusának rendszeres sértegetéseit? Gátlásosak is lennénk, mert elutasítjuk a dunaszerdahelyi rendőrségi beavatkozást, amely minden jóérzésű emberben az 1989. november 17-i rendőrségi beavatkozás kellemetlen emlékeit idézi fel, amikor a rendőrök mindenkit agyba-főbe vertek a kollektív bűnösség elve alapján? És nem bűnös a szlovák iskolarendszer sem, és nem bűnösek a szlovák történelemkönyvek sem, amelyekben nagyon gyakoriak a magyarellenes értelmezések, kirohanások?

Amikor elfogynak az érvek, bűnösként gyakran a Magyar Koalíció Pártjára mutogatnak. Kérem, elismerem, hogy mi sem vagyunk hibátlanok. De kisebbségben vagyunk, s a felelősség mindenekelőtt a többségé. Milyen megoldási javaslatokkal állt elő eddig e többség? Semmilyennel – az asszimilációs igyekezeteket leszámítva. Azt is kérem, hogy az ítélet kimondása előtt vegye mindenki figyelembe az alábbiakat is.

Amikor 1990-ben a politikai változások erejéről kellett tanúbizonyságot adni, a magyarok – csakúgy, mint 1989 novemberében – a helyes oldalon álltak. Csakúgy, mint 1992-ben, amikor Ján Čarnogurský kormánya nem létezhetett volna a támogatásunk nélkül. Ez ismétlődött meg Vladimír Mečiar újabb eltávolítása után 1994-ben, a Moravčík-kormány idején. Mikuláš Dzurinda két kormányában fontos stabilizáló szerepet játszottunk, mi voltunk az euroatlanti integráció motorja. Mi támogattuk a legerősebben Szlovákia NATO- és EU-tagságát, az MKP hatékony részvétele nélkül az elmúlt évtized meghatározó politikai folyamatait illetően Szlovákiában sem ilyen gazdasági fejlődés, sem ilyen gyors integráció nem lett volna lehetséges. A magyarok igenis többet adtak Szlovákiának, mint amennyit kaptak tőle.

S most mihez kezdjünk ezzel a primitív magyarellenességgel, a tudati lemaradással? Hány szlovák büszke erre? És egyáltalán: ezt akartuk Szlovákiában a 21. század elején? Ez Szlovákia intellektuális hozzájárulása a 21. század európai viszonyaihoz?

Igen, mi, magyarok, büszke európaiak vagyunk. Nem fogadjuk el, hogy gátlásokkal küzdő, kisszerű nacionalisták packázzanak velünk. Egy jottányit sem engedünk a jogainkból. Másodrangú állampolgárokat senki nem csinál belőlünk. De szlovák barátaink, kedves szlovák demokraták, rendelkeztek bármiféle vízióval Szlovákia jövőjét illetően most, a 21. század elején? Amenynyiben igen, készek vagyunk veletek tárgyalóasztalhoz ülni erről.

(2008)

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …