Újból együtt

Excellenciás urak, kedves vendégek, hölgyeim és uraim!
Az ember életében vannak pillanatok, amikor úgy érzi, álmai keverednek a valósággal. Az én európai történetem fél évszázaddal ezelőtt kezdődött.

1956-ban születtem, a magyar forradalom évében, az akkori Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. A szülőházam 800 méterre volt az akkori csehszlovák–magyar határtól, Dél-Szlovákia középső részén. Családunkban, mint ahogy az egész faluban is, csak magyarul beszéltünk. A szlovák nyelv számomra második nyelv, azt az iskolában tanultam meg.

Nagyszüleimre gondolok, akik sokat beszéltek nekem az életükről. Beismerem, nem mindig értettem, miről beszélnek. Különböző világok gyermekei voltunk. Akkor még nem tudtam, ami ma már világos számomra: ők egy szellemileg egységesebb Európáé, én pedig a hidegháború által szétvágott világé. Egy olyan világ gyermeke voltam, amely Jaltában romlott el.

Nagyanyám viszonylag jól szituált családból származott. Gyakran emlegette, hogy évente kétszer is családi kirándulásra jártak Bécsbe. Ő a Monarchiában nőtt fel, és én, aki szocialista iskolákat látogattam, akkor még nem sejtettem, hogy az a mi közös Monarchiánk volt.

Számukra a bécsi látogatás a többnemzetiségű hazával való azonosulás kifejezése is volt. Számomra egy bécsi látogatás az 1960-as években elképzelhetetlen volt.

Nagyanyám vasárnap délután mesélt az életükről. Nyáron az Adriára mentek, a „mi Adriánkra”, mondogatta. Télen pedig a Tátrába. Ha úgy jött a gusztusuk, s pénzük is volt rá, Abbáziába mentek, ha a hegyekhez volt kedvük, az Alpokba. Minden a miénk volt, mondogatta.

Nagyanyám gondolkodásának horizontja számomra érthetetlen volt. Én ahhoz voltam szokva, hogy nem utazhatok. Rokonságom fele Magyarországon él, s mint említettem, szülőfalum közvetlenül a határon van. Ennek ellenére az 1960-as években Magyarországra évente kétszer utazhattunk. Függetlenül attól, hogy ugyanannak a politikai blokknak voltunk a tagjai, a szovjet zónában is korlátozták a mozgásunkat. Nagyanyám gondolatainak horizontja, aki arról beszélt, hogy ha úgy gondolták, utazhattak a mai Horvátországba, Romániába, Csehországba vagy Ausztriába, számomra az elképzelhetetlen igazi szabadságot sejttette.

Nagyapám az első világháborúról is mesélt nekem. Büszkén magyarázta, hogyan győztünk a taliánok és az olaszok fölött. „Európai nagyhatalom voltunk” – adott súlyt a szavának ujja felemelésével. Érdekes, hogy elbeszéléseiben mindig győztünk. Lehet, hogy ez összefüggött azzal, hogy az ilyen beszélgetésekkor mindig egy pohár bor volt előtte. Egy pohár jófajta bor. Számomra azonban ennek ellenére máig érthetetlen, hogy lehet az, hogy elveszítettük az első világháborút, amikor a nagyapám szerint annak minden csatáját megnyertük.

Az apám meggyőződéses antikommunista volt. Erősen katolikus családból származom, a szüleim megtiltották, hogy bármilyen módon bekapcsolódjak a kommunista ifjúsági szervezet tevékenységébe. Amikor osztálytársaim vörös nyakkendőt hordtak, apám azt mondta nekem: a mi házunkban és a mi udvarunkon semmi vörös nem lesz, megértetted? Megjegyzem, apám két és fél évet húzott le szovjet hadifogolytáborokban, mint a magyar hadsereg volt katonája. Gyűlölte a vörös színt, főleg, ha azon csillag, sarló és kalapács is volt. Harminc évvel Reagan előtt mondogatta: ez a gonosz birodalma. Emberellenes, antihumánus rendszer.

Gyakran hangosan is elmondta mindezt. Az eredmény az volt, hogy Szlovákia egyetlen egyetemén sem lett esélyem felvételt nyerni, Csehországba kellett mennem befejezni a tanulmányaimat. Akkor nem voltam túl boldog ettől, most azonban örülök, hogy tisztességes képzettséget nyertem, megtanultam egy újabb nyelvet, s máig sok barátom van a Cseh Köztársaságban.

Akkoriban a humán ágakon – tehát az ideológiailag érzékeny szakokon – csak a kommunisták gyerekei tanulhattak, így vegyész lettem. Abban reménykedtem, hogy a tudományos területen a kettő plusz kettő mindig négy marad. A társadalomtudományokban a szovjet ideológia eme képlet érvényességét a mínusz végtelen és a plusz végtelen között határozta meg – az akkori elit érdekei szerint. Néha valószínűleg attól is függően, hány éves volt éppen a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára.

És akkor, 1989-ben, valami hihetetlen történt. Az emberek azt mondták: nem, és a kommunizmus összeomlott. Tiltakoztunk a tereken, s barátaimmal – úgy hozta a sors – politikai pártokat alapítottunk. Magam nem akartam politikus lenni, továbbra is normális civil életmódot szerettem volna folytatni – de a barátaim azt mondták: nem. Nekünk nem olyan emberekre van szükségünk, akik mindig csak kívülről fognak kritizálni bennünket. Nekünk olyan emberek kellenek, akik megpróbálják jobban csinálni a politikát, mint a kommunisták.

1990 áprilisában, mint főtechnológus, Bajorországban vettem részt egy szakmai tanácskozáson. Amikor hazatértem, barátaim arról tájékoztattak, hogy egymástól független politikai csatornákon négy politikai párt választási listájára kerültem fel. Ez is jellemző az akkori időkre, a helyzet kikristályozatlan voltára. A pártok még nem alakultak ki, hiányoztak a megfelelő személyiségek – és attól tartok, ma sincs belőlük sok. A szlovák és a magyar kereszténydemokraták egyaránt a parlamentbe jelöltek, csakúgy, mint a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom, s annak magyar testvérszervezete, a Független Magyar Kezdeményezés. A hozzám legközelebb álló, általam is alapított pártot, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat választottam, s az első szabad választáson – 1990 júniusában – a szlovák parlament tagjává választottak. Azóta ötször választottak újra. A leghatározottabb meggyőződésem, hogy a szlovákiai társadalom rengeteget köszönhet a Szlovákiában élő magyar közösségnek, s annak politikusainak is. 1991 és 1998 között pártunk képviselői klubjának frakcióvezetője voltam a Szlovák Nemzeti Tanácsban. 1990-ben mint nem kormánypárt, kívülről támogattuk a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Demokrata Párt koalíciós kormányát. 1991-ben mint fiatal, tapasztalatlan politikus, ott ültem a parlament tárgyalóasztala mellett, ahol arról tárgyaltunk, leváltjuk-e Szlovákia miniszterelnökét, akit a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Mozgalom ajánlott a miniszterelnöki posztra, s javasolt jó egy évvel később leváltani. A mi szavazatainkon múlott, hogy a parlament meg tudja-e tenni ezt a lépést. Támogattuk a cserét, ahogyan támogattuk 1994- ben és 1998-ban is. A sors iróniája, hogy a miniszterelnököt mind a három esetben Vladimír Mečiarnak hívták. 1991-ben és 1992-ben Ján Čarnogurský kormányát, 1994-ben pedig Jozef Moravčík kormányát stabilizáltuk. 1998- ban szlovák barátaink azt mondták: most már nem csak néhány hónapra, hanem néhány évre előre kell gondolkodnunk. 1998-ban és 2002-ben tehát beléptünk két kormányba, és stabilizáltuk azok tevékenységét. A magyar választók szavazatai erősen befolyásolták az elnökválasztás eredményét 1999-ben, csakúgy, mint az EU-tagságról szóló népszavazás eredményét 2003-ban.

Így tehát, kedves barátaim, egy olyan tisztséget betöltő emberként állok önök előtt, amiről soha nem is álmodtam: a Szlovák Köztársaság kormányának alelnökeként vagyok itt ma jelen. Az emberi és kisebbségi jogokért, a régiófejlesztésért, és újabban az európai integrációért is felelősséget viselek. A két kormány, amelynek tagja voltam, illetve vagyok, sok mindenen ment keresztül. Az ügyben, hogy képesek leszünk-e együtt belépni a kilenc másik tagországgal most az EU-ba, még három évvel ezelőtt is komoly kételyek merültek fel. Még egy évvel ezelőtt is arra figyelmeztettek bennünket Brüsszelből, hogy több területen is komoly a lemaradásunk. Számomra nem maradt más hátra, mint azt mondani a minisztereknek, államtitkároknak, közhivatalnokoknak, hogy felejtsék el a szabadságolási idényt, most keményen kell dolgozni – s dolgoztunk, nagyon keményen. S megjött az eredmény: négy sikertelen népszavazás után elmondhatjuk, hogy sikerült megvalósítanunk az első érvényes referendumot Szlovákia történelmében, s ez az EU-ba való belépésről szólt, ahol Szlovákia polgárai a Szlovák Köztársaság törvényeinek megfelelő módon, szabadon nyilvánították ki, hogy az EU tagjaivá kívánnak válni, s ebben a folyamatban bizonyíthatóan átlagon felüli szerepet játszottak a szlovákiai magyar választók. Az EU-ba való belépést a népszavazás résztvevőinek 92 százaléka támogatta. Ugyancsak elmondhatjuk, hogy az Eu rópai Bizottság részéről egy nagyon pozitív értékelés áll a munkánk mögött, amely azt mondja, hogy Szlovákia jól felkészült az EU-tagságra.

Miért beszélek erről éppen így? Azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy a mi új, közös Európánk az emberek számára felépülő otthon kell, hogy legyen. Az új Európa minden polgára számára otthont kell, hogy jelentsen.

És ennek a folyamatnak az értelmét csak az egyes emberek sorsán keresztül tudjuk megérteni. Az új Európa csak akkor lesz erős, ha minden polgára a magáénak fogja érezni. Ha egy olyan entitásnak fogja tartani, amellyel képes azonosulni.

Soha nem gondoltam volna, hogy bármikor is Szlovákia miniszterelnök-helyettese leszek. Egy olyan országé, amely gazdasági, szociális, sőt néha politikai gondokkal küzd, s ahol gyakran kell harcolnunk a toleranciáért és a közélet tisztaságáért is. Egy olyan ország miniszterelnök-helyettese, amely mégiscsak jelentős vitalitással követeli magának a közös európai jövőt.

Soha nem gondoltam volna, hogy bármikor is azzal tisztelnek meg, hogy egy ilyen konferenciát nyithatok meg a Hofburgban. A legkomolyabban mondom tehát: az, ami a régiónkban történik, valóban jelentős minőségi változás. Felemelő érzés tudni, hogy most némiképp alakíthatjuk a történelmet.

Köszönöm tehát a meghívást – nemcsak erre a tanácskozásra, hanem az új Európába is. Felszólalásom bevezető részében igyekeztem megmagyarázni, hogy Európa mi vagyunk, s – Közép-Európa keleti felének polgáraiként – mindig is azok voltunk. Mentálisan akkor is Európa polgárai voltunk, mikor vasfüggönyök választottak el egymástól.

És ezért most azt mondom: Servus, Európa! Servus, Österreich! Wir bedanken uns dafür, dass wir gemeinsam neue Gessichte machen konnten. Wir danken dafür, dass wir gemeinsam eine neue Európa geshaffen haben.

Újraegyesítjük tehát azt, ami mindig is egybetartozott. Létünk új minőségét hozzuk létre. Meggyőződésem, hogy a huszonöt országból álló Európai Unió minőségileg új entitás lesz, nem csupán tizenöt meg tíz ország mechanikus összege. Az EU-ba új ideálok, új energiák, új elképzelések lépnek be. Meggyőződésem, hogy ezzel mindannyian nyerni fogunk. Meggyőződésem, hogy Európa új energiákat nyer a bővítéssel.

Nagyobb empátiával és nagyobb bizalommal kellene egymáshoz közelednünk. Mi, a Szlovák Köztársaságban olyan új rendszerek kialakításán dolgozunk, amellyel hatékonyabban tudunk hozzájárulni társadalmi értékeink védelméhez. Új határátkelőhelyek létrehozatalát támogatjuk, új hidakat szeretnénk építeni a Dunán. És mindeme igyekezetek értelmét csak az egyes em berek sorsának elemzése alapján tudjuk megérteni. Az új Európa csak akkor lesz erős, ha minden polgára a magáénak, a hazájának fogja érezni.

Nem egyoldalú előnyöket akarunk a magunk számára, hanem hozzá akarunk járulni közös új hazánk, Európa gazdagodásához, gazdagításához. Örülnék neki, ha néhány év múltán Pozsonyból Bécsbe már autópályán juthatnánk el. Örülnék neki, ha az emberek Pozsony-Bratislava-Pressburgból modern villamossal ugorhatnának át Bécsbe vasárnap délután egy kávéra – úgy, mint nagyszüleink nemzedéke tette. És természetesen szeretettel várunk minden látogatót Ausztriából Szlovákiába. Megéri eljönni hozzánk, mint ahogy megéri Magyarországról, Csehországból és Lengyelországból is. Belsőleg is egymáshoz közelállók vagyunk.

Ausztria üdvözli az EU új tagjait, üdvözli szomszédait – és szövetségeseket keres. Úgy gondolom, ez érthető, hiszen Közép-Európáért együtt viseljük a felelősséget. Arról is meg vagyok győződve, hogy az a lépés, amelyet most megteszünk, helyes lépés. Az Európai Unió már több alkalommal bővült, s úgy nézett ki, hogy az EU addigi tagjai kellett, hogy viseljék a bővítések nehézségeit. Ám az idő megmutatta, hogy az EU minden bővítésből erősebben jött ki, s ez jót tett tagországainak is. Ez – a jelek szerint – a szerencsés szinergikus hatások mintapéldája, klasszikus win-win megoldások sorozata. A nagyobb piac nagyobb lehetőségeket kínál, a nagyobb potenciál mindenkit hatékonyabban szolgál – s erre van a legnagyobb szükségünk ebben az egyre inkább globalizálódó világban.

Így tehát: üdvözlünk, új Európa! Meghalt a király, éljen a király! Jelentsen, hozzon ez mindannyiunk számára nagyobb esélyt!

(Elhangzott 2004. április 26-án a bécsi Hofburgban, angol és német nyelven, ahol az osztrák kormány köszöntötte az EU új tagállamát, Szlovákiát)

Cikkajánló

Az európai kisebbségvédelemről Brüsszelben

“Hogyan tovább a kisebbségpolitikában?” címmel szervezett konferenciát május 16-án Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártjának …