Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Pozsonyban, a jubiláns írók köszöntésén Dunajszky Gézát Csáky Pál méltatta.
Példa értékű harmadvirágzás
Bevallom, kissé zavarban vagyok, annak ellenére, hogy ez nem jellemző rám. Azért vagyok zavarban, mert egy 75 éves urat szeretnék laudálni: Dunajszky Gézát. Viszont ha rá nézek, sok minden eszembe jut, csak az nem, hogy az a fiatalos kinézésű, csillogó szemű valaki, aki visszanéz rám, 75 éves lenne. Annyira persze ismerem őt, hogy ne kérdezzem meg: Gézám, biztosan jól számoltál? Tudom ugyanis, hogy matematikus, el is küldene a fenébe az ilyen provokatív kérdés hallatán.
Próbálkozzunk akkor a másik oldalról. Életpályáját látva csak-csak felötlik bennem: hány élet fér bele egy emberi létnyi időbe? Három-négy is, valóban?
Géza ugyanis, annak idején, még a múlt században komolyan nekifeszült a pedagógus létnek. Ez ugyanis a hivatalos végzettsége, s komolyan véve a lámpás – küldetést, neki is feszült keményen a fiatal nebulók szellemének pallérozásába, mindjárt a legveszélyeztetettebb régióban, a Zoboralján. Ám már a főiskolán rabul ejtette a zene is, a népzene hatása és a kórusmuzsika szépsége. Ehhez is inspiráló hátteret szolgáltatott a Zoboralja, s így nem csoda, hogy a fiatal tanító úr egyben ambíciózus karnagy úrrá is vált. Eme nekirugaszkodása pedig annyira sikeres lett, hogy az akkor kiteljesedő, a professzionalitás felé nyújtózni akaró Csemadok felfigyelt rá, s el is szippantotta mindjárt a pozsonyi központba szakértőnek, szervezőnek.
Itt is kiélte magát. Sok fontos rendezvény motorja volt hosszú évtizedekig, eme rendezvények résztvevői máig emlegetik azoknak a legendás éveknek a hangulatát. A diktatúra szürke éveiben felüdülést jelentettek a színes zenei, tánc-, irodalmi vagy színházi fesztiválok, s valljuk be így, utólag is, az akkori időkben ezek jelentették a reményt arra, hogy a mi közösségünk meg tudja tartani önszerveződő képességeit, önkifejezési formáit. Magam is úgy emlékezem vissza a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek ilyen jellegű rendezvényeire, mint olyanokra, amelyek a színeket, a fórumokat, a baráti és szakmai találkozók lehetőségeit jelentették. Bizony, ma, 2020-ban szinte hihetetlenül hangzik, ha elmondom, hogy az akkori szlovákiai magyar értelmiségiek nagy része számára rangot, értelmes eszmecsere-lehetőséget jelentett az ezeken a rendezvényeken való részvétel, presztízs értéke is volt. Aki számított, aki adott valamit magára, az igyekezett, hogy a hivatalos program melletti, az éjszakákba nyúló vitákat, beszélgetéseket is abszolválja. S mindez bizony nem jöhetett volna létre akkor sem, ha nincsenek a Csemadok napszámosai, a pozsonyi központ szervezői és szakmai hátteret biztosító szakértői, akik bizony többször is végigjárták az országot minden évben, hogy eme rendezvények színvonalát is garantálják.
Soha nem kérdeztem, megszámolta-e már valamikor a matematikus Dunajszky Géza, hány százezer kilométert utazgatott így össze az évtizedek alatt, de tudom, komoly szám lenne az eredmény. Azután következtek a rendszerváltás okozta hullámhegyek és -völgyek, képzőművészeti és egyéb magyar termékek közelebb vitele az emberekhez – s a nyugdíj. Ahogy a Nagykönyv mondja: a pihenés,a relaxálódás ideje.
Másoknál. Gézánál nem.
Nem találta a helyét, ő már csak ilyen típus. Az után az eszköz után nyúlt, amely egyébként egész életében a keze ügyében volt: a toll után. S produkált egy olyan harmadvirágzást, amelynek termékei sok ember – sok szerző esetében – teljes életműnek is beillenek. Géza nekiveselkedett az emlékei feldolgozásának, otthonról, több százkilométer távolságból is kitárulkozásra késztette lelkét a szülőföld szelleme. Jöttek tehát a könyvek, a gyerekkor, a felnőttkor történéseinek feldolgozása, a Ballada a szülőföldről, a Kínterhes évek, majd a Titkok nyomában, az Arcok és sorsok, s a Szökés a haláltáborból… Mondanom sem kell, a felvidéki magyar lét legnehezebb témáinak veselkedett neki, s húzták őt azok egyre mélyebbre – egész a pozsonyi, 1945-ös tömegsírok mélye felé. Ama téma felé, amely feldolgozásának Janics Kálmán volt a megszállott kezdeményezője, s Dunajszky Géza a megszállott – mindkét esetben jó értelemben megszállott – kiteljesítője. Elannyira, hogy amikor Grendel Lajos néhány mondatban jellemezni akarta legújabb könyvének, a Bukott angyaloknak témáját, maga is azt mondta, hogy az 1945-ös pozsonyi vérengzés témája is szerepet kap benne. Mondta ezt Grendel annak tudatában, hogy Dunajszky ténykedése nyomán ez a téma – új információként – annyira bekerült a szlovákiai magyar és összmagyar köztudatba, hogy nem kell magyarázni senkinek, milyen összefüggésekről, milyen háttérszándékokról, milyen drámai eseményekről van és lehet szó.
Nos, Gézám, itt megszakítom a szöveget. Nem befejezem, hanem megszakítom, tudván, hogy most is, ezekben a hetekben is újabb felfedezések, eddig eltitkolt vagy félelemből ki nem mondott témák feldolgozásával foglalkozol. Mondom tehát neked barátként, harcostársként is: felejtsük el a fránya számokat, vessük alá inkább magunkat az ismert magyarországi sörreklám némileg módosított igazának: az emberi lét annyi, amennyit beletöltesz. S bár a cseh Capek csak annyit mondott az idő múlására: „Hodiny nejsou nasimi pánmi”, mi, magyarok fussunk neki ennek a kérdésnek egy igazi magyar nábob gallérjával: sem az óra- és az elmúló órák -, de az évek száma sem lehet a mi urunk. A halhatatlan lélek mindaddig alkot és keres, ameddig értelmét látja, s időt, energiát, kegyelmet és egészséget kap hozzá a Mindenhatótól.
Nos, Gézám, ezt kívánom mindannyiunk nevében ma is neked: értelmet a további éveknek is, időt, energiát, jó egészséget – és sok-sok kegyelmet a Mindenhatótól!
Csáky Pál
