Az ördög katedrálisában – még egyszer Strasbourgról

Egy legenda szerint Elzászban járva az ördög felkereste a strasbourgi katedrálist, amelynek egyik szobordíszében saját magára ismert, amint boldogan vigyorgó, fess fiatalemberként őrült szüzek társaságában múlatja az időt.

A templom szépsége megbabonázta, a foglya lett, azóta is hideg fuvallatként borzongatja a templomhajók gótikus oszlopai közt sétáló látogatók arcát, lelkét.  

Nem volt egyszerű, az ember szeme már belefáradt a képernyő bámulásába, az utolsó sorok azonosíthatatlan betűhalmazzá olvadtak össze, de tudtad, meg kell csinálni, el kell küldeni, mert a határidő szorít, a tét: Strasbourg, vagy Brüsszel. Az elején még kezek tucatjai lendültek a magasba az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium padsorai közt, motivált a kirándulás lehetősége (Úristen, ki fogja ezt mind átolvasni, kijavítani!), aztán, ahogy az diákberkekben megszokott, alábbhagyott a lelkesedés: öt oldalt összehozni egy komoly témában, amely nem tűri a mellébeszélést és politikai áttekintést is igényel, nem gyerekjáték. A végére már csak öten maradnak, de azok aztán beleadnak apait-anyait!

Strasbourgba végül ketten jöttek el az öt diák közül, Mészáros Tímea és Makai Karmen, a többiek, Sárai Erika, Bopkó László és Pál Ádám a tavasszal megvalósuló brüsszeli utat választották.

Nem tudom, mi járhatott Csáky Pál EP-képviselő fejében, amikor egy évvel ezelőtt „Magyarként európai, európaiként magyar” címmel egy pályázatot írt ki középiskolások részére, kiderítendő, hogyan vélekedik egy tizenéves az európai csatlakozásról, annak előnyeiről és hátrányairól, milyennek látja saját népe jövőjét ez EU-n belül, de jó ötletnek bizonyult. Büszkék vagyunk rá, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, dicső ősök hálás utódai, a kereszténység utolsó védőbástyája, csak éppen odahaza nem akarjuk megtalálni a helyünket, valami mindig nyugatabbra húz, nem szülőföldünkön akarunk Kánaánt csinálni, hanem túlmenni az Óperencián és belecsöppeni a jóba. Sajnos, ez jött vissza a dolgozatokból. Tőkés László is utalt rá az Intergroupon, hogy megfáradtunk, megtört minket a sok évtizedes küzdelem a kisebbségi létben, ezért nem lep meg, hogy fiataljaink elvágyódnak, csak elszomorít. Pedig bennük vagyon minden bizodalmunk!

Az az út, csak azt tudnám feledni! Nem volt sétagalopp, pedig őseink ezer éve még lóháton tettek meg ennél hosszabbat is. Akkoriban valakiket nagyon felbosszanthattak, mert azóta, nemigen szeretnek minket ott, ahová készültünk. Két évvel ezelőtt épp akkor jártunk ott, amikor a „mi Viktorunk” védte a magyar mundér becsületét. Kemény legény! Én mondom, egyszer még híres lesz! Rebesgették, hogy most sem akárkik lesznek a vendégek, a német politika nagyasszonya, a kiskosztümös vaskancellár, Angela Merkel, illetve François Hollande, a francia köztársasági elnök. Huszonöt évvel ezelőtt került sor hasonló eseményre, amikor is Kohl kancellár és Mitterand elnök bólintottak rá egy nagyot a német egységre. Negyed évszázaddal későbbi utódaik már kényelmetlenebbül érezték magukat, tudni lehetett, hol szorít a cipő, hol „szeret a cápa”, az egész Európát foglalkoztató migránsprobléma most is megkerülhetetlen volt. A karzatról követve az eseményeket nemigen láttuk, hogy körvonalazódna bármilyen megoldási javaslat is ebben a problémakörben: ez már nem a józanész és a logika, hanem párthovatartozás kérdése lett az EU-n belül is.

Másnap a Kisebbségi Intergroup ülésén vettünk részt. Azon a bizonyos intergrouposon, amelyik akkora politikai és mediális vihart kavart az elmúlt napokban, hogy még az internet és a Facebook népe is oldotta a problémát. Elvileg az MKP önrendelkezési tervezetének bemutatásáról, a Szlovákiában élő magyarok megmaradási stratégiáiról szólt volna az értekezlet, csak több évszázados jó szokásunkhoz híven, átment egymás szapulásába, sértődjünk meg – oktassunk ki játékba; értelmezzük sajátosan az ellenfél mondanivalóját, forgassuk ki a szavait, elvégre olyan jól vizionálható a kukadöntögetős-útlezárós-gránátdobálós jövőkép, bolond, aki erre nem ugrik!

Ezek után felüdülés volt a délutáni hajókázás az Ill folyón. Kattognak a fényképezőgépek, a mögötted ülő spanyol tinik cicahangon énekelnek, és a székedet rugdossák, miközben próbálsz a fejhallgatón keresztül jövő tájékoztató szövegre összpontosítani, sikertelenül (közben azon gondolkodsz, vajon melyik irányba fognak úszni, ha tíz percen belül nem köt ki a hajó). Strasbourg legszebb része a Petit France-nak nevezett városrész, a romantikusnak tűnő név valójában az elmúlt századok rettegett nemi betegségének, a szifilisznek az egyik megnevezése, szemet gyönyörködtető, virágba borult régi, favázas házai egykor a szerelem betegeinek lakóhelyéül szolgáltak, itt próbálták gyógyírt találni az örömök kínjaira.

A sétahajózást követő szabad programunk első számú célpontja a Notre Dame katedrális, a gazdagon díszített gótikus építmény 1874-ig a világ legmagasabb épületének számított a maga 142 méterével, a 330 lépcsőfok megmászásával feljutunk a templom 66 méter magas csonka tornyának a tetejére. Az örökkévalóság árnyékában törpének és jelentéktelennek tűnik a város és az egész világ.

Másnap reggel már a pozsonyi főpályaudvaron várakozva próbálunk meg visszacsöppeni a közép-európai valóságba, az Európai Parlament hatalmas épülete és Elzász idillje már csak emlék. A reggeli napfényben ragyogó szüzek újra szerelemre csábítják az ördögöt, mi pedig – megfogyva bár, de törve nem – próbálunk európaiként magyarok, magyarként európaiak maradni a feje tetejére állított „Ojrópapában”.

Dózsa Roland

(Megjelent a Szabad Újság október 28-i számában.)

Cikkajánló

Tanulságok – avagy új világ jön?

Azt hiszem, mindenképpen igazuk van mindazoknak, akik azt mondják, korai még átfogó tanulságokról beszélni az …