Az orosz háború

Ezt persze senki nem mondja ki ilyen élesen, de nagyon ilyen íze van: Oroszország és a Nyugat között lényegében háború dúl, amit – hála Istennek – nem éles lőszerekkel, hanem gazdasági-pénzügyi eszközökkel vívnak.

És fájóan bántó látni több kelet-közép-európai politikus és elemző kapkodását, akik nem képesek belátni: ez egy teljesen más világ, mint amely ebben a viszonyrendszerben akár egy évvel ezelőtt is létezett.

25 évvel ezelőtt ugyanis lényegében az történt, hogy győzött a matematika, és győztek a gazdasági törvényszerűségek. A rubel összeomlott (hol van már az a világ, amikor presztízsokokból, mesterségesen nominálisan évtizedeken át túlértékelték, csak hogy az átváltó táblázatokban névleg nagyobb értéke legyen, mint a dollárnak! Valódi dollárt persze nem lehetett kapni érte, csak nagyon korlátozott mértékben), s ennek folyományaként összeomlott a Szovjetunió is. Az imbolygó romhalmaz tetején ott ült egy Gorbacsov nevű újnomenklarista, aki máig kommunistának vallja magát, s aki néhány kapkodó intézkedésével megpróbálta a szovjet kört négyszögesíteni: megreformálni a megreformálhatatlant. Négyszer találkoztam vele élőben, meghallgattam előadásait, vitafelszólalásait, elolvastam, megnéztem nagyon sok interjúját, s máig nem tudom, kicsoda ő. Igazán nagy politikusnak nem tudom tartani, de becsületére legyen mondva, a történelem egyik legfontosabb kulcshelyzetében nem lövetett. Nagyon éles helyzetben féken tudta tartani a bevadult tábornokokat – akik azután annak rendje és módja szerint operettpuccsot is végrehajtottak ellene, amely után már csak béna kacsa maradt, majd eltűnt a süllyesztőben.

Jött a Borisz, s amíg el nem itta az eszét, egész jókat csinált: felbontotta a Szovjetuniót, betiltotta a kommunista pártot, de a kemény orosz kört ő sem tudta négyszögesíteni: azt a társadalmat, amely mentálisan máig cézáropapizmusban él, nem lehet egyik évről a másikra demokratizálni, a 80 évig államcentralizmusban működő gazdaságot sem lehet néhány év alatt szabad piacgazdasággá átoperálni. Ami történt, törvényszerű volt: az állami vagyon nagy részét szétlopkodta a volt nomenklatúra meg a Jelcin-családhoz közel álló hiénák, kiépültek a bonyolult politikai-gazdasági-pénzügyi-társadalmi-mediális összefonódások – a világ pedig elaludt. Amerika is azt hitte, hogy az oroszokkal sok gond már nem lesz – s bele is sodródott számos egyéb kalandba. S azt se felejtsük el, hogy 2001. szeptember 11-én éppen Putyin volt az első, aki elítélte a Világkereskedelmi Központ elleni támadást, s kérdezte meg az amerikai elnöktől, hogy mire van szüksége. Bush junior pedig az erre való emlékezéssel mondta azt, hogy mélyen a szemébe nézett ennek a volt(?) KGB-snek és egy őszinte embert látott benne.

Más világ volt az, és egy másik Putyin. Mindenki egy – ha nem is baráti, de – partneri, felemelkedni, együttműködni, meggazdagodni akaró Oroszországot vizionált maga elé, s örült, hogy egy gonddal kevesebb maradt – mert ott maradt még koloncnak Afganisztán, Irak, Szíria, a Balkán, s legújabban a perverz iszlám szuperszélsőségesek. Oroszország pedig, amelynek bevételei nagyban az energiahordozók áraitól függnek, tényleg elkezdett gazdagodni. Ám annak is könyvtárnyi irodalma van már, hogy mennyire nem a gazdaság modernizálására és fejlesztésére, hanem a hadsereg újrafelfegyverzésére és presztízsberuházásokra költöttek el iszonyatos pénzeket.

S közben történt valami a fejekben is Moszkvában: visszatértek a régi birodalmi gondolkodáshoz. Örülnék neki, ha valaki majd megírná azt, hogy az elmúlt 500 évben az oroszok melyik szomszédjukat vagy a képzelt vagy valós érdekszférájukban élő melyik nemzetet fogadták el egyenrangú partnernek. Ne legyenek senkinek illúziói: bennük az orosz szupremácia és a hódítás gondolata él – és ébredt újra. És hogy mennyire átgondolták az egész folyamatot, mutatja az a zsenialitás, amellyel egy teljesen új stratégiát tudtak alkalmazni, amellyel szó szerint az orránál fogva vezették a Nyugatot: a rang- és felségjelzés nélküli „zöld emberkék” (a valóságban legnagyobbrészt kitűnően felfegyverzett és kiképzett orosz desszantosok) már rég elfoglalták a Krímet (és később Kelet-Ukrajna bizonyos részeit), amikor a Nyugat még csak azt próbálta meg kitalálni, hogy mi is történt. A kiber-, mediális és diplomáciai háborút is sikerrel vívták meg, s az is látszik, hogy egész Európában elhintették az ügynökeiket az elmúlt években. Mára több komoly, szélsőségesnek tartott európai párt (a francia Maria Le Pen Nemzeti Frontja, a görög Arany Hajnal vagy a német szélsőjobb pártok…) is nyíltan elismerte, hogy banki vagy egyéb csatornákon keresztül orosz pénznek köszönhetően tudja csak biztosítani tevékenységét (ilyen összefüggésben nem mellékesek a Jobbikos orosz kapcsolatok sem), s a médiában is találkozhatunk gyakran öngyilkos szinten oroszpárti elemzésekkel, megnyilatkozásokkal is.

Amerika (és a Nyugat egy része) erre már felébredt, tudatosította a veszélyt. Háborút senki nem akar, ezért jött a konfliktus puha formája: a szankciók. S valahonnan megjelent a piacon rengeteg nyersolaj, amely jelentősen lenyomta az árakat. S nézem az arab termelők viselkedését: elutasították Putyin javaslatát arra, hogy csökkentsék a kitermelést. Az OPEC az USA-val tart az orosz valuta szőnyegbombázása terén.

A meccs persze nem ért véget, s nem árt ezen a ponton felidézni a klasszikus mondatot sem: Oroszország soha nem olyan erős, mint ahogy kinéz, de soha nem is olyan gyenge, mint amilyennek tűnik. Az orosz medvének komoly tartalékai vannak – ám ez annál komolyabb meccs, hogysem azt gondoljuk, a vihar csak úgy elzúg felettünk, mi nyugodtan elmehetünk sörözni.

Konfliktust egyikünk sem akar, de ebben a szembenállásban világosan látni kell a helyünket, s az nem Putyin oldalán van.

Felvidék.ma