Ballada a szülőföldről

Előszó Dunajszky Géza Kínterhes évek című könyvéhez
Itt élünk, a 21. évszázad elején, s gyakran nem győzünk hitetlenkedni azon, mi minden történik velünk, körülöttünk – és bennünk. Néha úgy érezzük, elsodor bennünket ez a modern kor, kirepít megszokott világunkból a globalizációnak nevezett újkori orkán. Érezzük, szinte a csontjainkban, az összerop- pantó igyekezeteket, az elnemzetlenítésünket célzó nyomást – s hogy nemcsak képzelgésről van szó, mutatják az eltűnő, lemaradó társak, barátok körülöttünk, akik tovasodródnak nemzettől, erkölcstől. Fogyunk magyarként, s fogyatkozunk emberségünkben is. Darál bennünket a nemzeti türelmetlenség, a meg- csappant belső tartás, de jócskán farag belőlünk, értékeinkből a modern kor ezer hatása is. Gyerekeink el-elbizonytalanodnak, amikor a magyar népmesék hőseiről kérdezzük őket, jobban otthon vannak már a divatos, minden csatornából rájuk zúduló nemzetközi „hősök” világában. A magyar történelem sors- fordulói, a magyar szellemtörténet kimagasló teljesítményei sem olyan szervesen vannak jelen az új nemzedékek tudatában, mint amilyen evidencia volt mindez az előttünk járók esetében. A nem magyar iskolába járó diákoknál pedig egyenesen tragikus a helyzet: az etnikai olvasztótégely működik, a magyar gondolatkörtől elszakadó fiatalok szinte reménytelen helyzetbe kerülnek.

Mit lehet itt tenni, kérdezzük gyakran egymástól is. Van, aki lemondóan legyint a kérdés hallatán, de vannak olyanok is, akikben újra és újra meg- mozdul valami. Van, aki naplót ír gyermekeinek, unokáinak, majd megfilmesíti azokat, van, aki megrajzolja a magyar népmeséket, s van, aki újra filmre írja a magyar irodalom  legértékesebb alkotásait. Van, aki modern, elektronikus formába önti őket, hogy az új módszereket kedvelő fiatalokat is meg tudja vele szólítani.

Egy dolog világos: a legrosszabb nem tenni semmit. S az is világos, hogy csak akkor lehet hosszabb távon esélyünk, ha az elnemzetlenítést célzó folyamatoknak ellent tudunk állni, a modernizációs folyamatokat pedig úgy tud- juk befogadni, hogy azok kevesebb kárt okozzanak és némi hasznot is hajtsanak. Ez utóbbi esetében a rugalmas, újat befogadni képes, ám az értékeket alapjában fel nem adó hozzáállás lehet a nyerő. Ez az örök kihívás megjelent minden nemzedék esetében: az új egyensúlyteremtés sikeressége vagy sikertelensége volt mindig is a meghatározó mérce. A sikertelen út végén ott a tömegember, az asszimilálódott, kiüresedett, sokszor meghasonlott, önbecsülését vesztett, lélektelen váz-lét. A vállalás útja mindig nehezebb: energiákat emészt fel, tetteket kíván, aktív hozzáállást igényel. De ez az egyedüli vállal- ható, tisztességes lét, amely megtart egyént és nemzetet. Az is világos, hogy a folyamatot legokosabb gyerekkorban elkezdeni, s már a neveléssel megpróbálni helyes irányba állítani a váltókat.

Dunajszky Géza lelkében sem fért meg ez a történetfolyam. Ott van benne a gyerekkor eredendően tiszta emléke, a gyönyörű debrődi-hegytői milliő, a sok szép történet. Első megközelítésben azt érzi az ember, hogy egy valahol még megbúvó, elrejtett, intim paradicsom az, ahová a szerző hív bennünket. Ott van ez, nagyon pontosan  és körülhatárolhatóan a lelkében, ott úszik az emlékezet nagy taván, mint egy hatalmas  tavirózsa-sziget. Amikor az ember elkezdi olvasni ezt a könyvet, szinte csodálkozik, miért is adta neki a szerző ezt a fájdalmakat hordozó címet. S amikor hagyja így magát becsalogatni egyre mélyebben az egymás után sorjázó történetekbe, rájön: nem lenne, nem lehetne igaz ez a történetfolyam, ha nem szólna őszintén a disszonáns témákról is, a háborús szenvedésekről és a második világháború utáni meghurcoltatásokról:  így válik teljessé, igazzá. Nem a mi szégyenünk ez, hanem azoké, akik máig nem találtak annyi lelkierőt magukban, hogy az igazságtalanságok miatt legalább bocsánatot kérjenek az ártatlanul meghurcoltaktól.

Az olvasó pedig akkor teszi a legjobban, ha elengedi magát, és közel engedi lelkéhez az egymás után sorjázó történeteket. S közben elmerenghet azon, mennyivel szebb, értelmesebb lehetne az élet, ha nem rontaná el az emberi rosszakarat, kicsinyesség, bigottság, ha nem zilálná szét az önfeladás, a meghunyászkodásra  hajlamos lelkek lehangoló megtapasztalása is. Arra is gondolhat, hogy tényleg paradicsommá válhatna ez a szülőföld, ha erősebb lenne bennünk a tartás, az önbecsülés, és ha legalább egy pici megértés felsejlene a partneri oldalakon is.

Cikkajánló

Európai körkép a Martfeszten – Schöpflin Györggyel

Milyen helyzetben van az Európai Unió? Milyen jövő vár rá? Mi várható a jövő évi …