Clementis, a rossz szellem

75 évvel ezelőtt, 1946. február 27-én írták alá a csehszlovák-magyar lakosságcseréről szóló egyezményt, amelynek következtében 73 273 polgárt telepítettek Csehszlovákiába Magyarországról önkéntes alapon és 89 660 ezer felvidéki magyart erőszakolt módon Csehszlovákiából Magyarországra. Magyarország többszörös zsarolás hatása alatt volt kénytelen elfogadni ezt a „megoldást”. 1945-46-ban ugyanis Csehszlovákia már egyoldalúan telepített ki magyarokat nagy számban, s a magyar kormány számára nem volt könnyű döntés lezárni határait és nem befogadni a határra tömegesen kizsuppolt felvidéki magyarokat. Ha nem ezt teszi, akkor hozzájárult volna a csehszlovák kormány „A” tervéhez, amely azt célozta, hogy ugyanúgy, mint a németeket, a magyarokat is kitelepítsék az ország területéről az utolsó szálig. Beneš eme kérését Sztálin nyújtotta be a háromhatalmi konferencián, ott azonban Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok kormánya megvétózta ezt – eltérően a német kérdés „kezelésétől”.

Az egész tranzakció legaktívabb megvalósítója Vladimír Clementis kommunista külügyi államtitkár volt, akinek egyébként magyar gyökerei is voltak, s akitől Masaryk külügyminiszter is félt. (Sovány vigasz, hogy Clementist az elvtársai 1952-ben derekasan fel is akasztották.) Tény, hogy a magyar diplomácia ekkor, egy nagyon nehéz helyzetben korrektül viselkedett: Gyöngyösi János külügyminiszter felvetette, hogy amennyiben Csehszlovákia meg akar szabadulni magyar nemzetiségű polgáraitól, Magyarország kész őket átvenni – de területtel együtt. A csehszlovák kormány ezt elutasította, a csehek a későbbiekben is alibista módon viselkedtek, s a szlovákokra hagyták eme piszkos munka elvégzését. A folyamat másik megszállott mozgatója Gustáv Husák volt, aki akkor belügyi megbízottként (belügyminiszterként) igyekezett minél több magyart eltávolítani az országból.

Clementis az angolszász vétó után „B” változat után nézett: legalább 400 ezer magyar kitelepítését szorgalmazta. Előzetes (torzított) felmérésük alapján ugyanis azzal operáltak, hogy 200 ezer embert tudnak áttelepíteni Magyarországról a lakosságcsere-egyezmény alapján, s újabb 200 ezret szerettek volna Csehszlovákiából egyoldalúan. A nagyhatalmi konferencia ezzel sem értett egyet. Így maradt a „C”-modell, a „kiegyensúlyozott” áttelepítés. Magyarországon fűt-fát ígértek az áttelepülőknek, de így sem tudtak 74 ezernél több jelentkezőt összetoborozni. Clementis dühös volt, s a csehszlovák kormány 1945. december 4-i ülésén a következő cinikus kijelentést tette:

„A magyar külügyminiszterrel folytatott tárgyalásomon kijelentettem, hogy bennünket nem érdekelnek azok a szlovákok, akik nem akarnak áttelepülni Szlovákiába. Viszont számolunk azzal, hogy ezek a szlovákok elmagyarosodnak, s mi ehhez a magyar kormánynak sok szerencsét kívánunk.”

A lakosságcsere tehát óriási károkat okozott a magyarországi szlovákságnak is, hiszen a legöntudatosabb rétegétől fosztotta meg azt. Ha valaki csak a magyar kormányokat akarja hibáztatni a magyarországi szlovákok asszimilációjáért, vegye figyelembe a fenti kijelentést is.

A felvidéki magyarokat erőszakkal vitték, Ludvík Svoboda hadseregtábornok adta hozzá a katonákat (akire néhány magyar úgy emlékezik, hogy kedvelt bennünket, merthogy magyarul szólt hozzájuk. Magyar betegség.)

A csehszlovák kormány kétféle módon gyakorolt még nyomást a felvidéki magyarokra, illetve Magyarországra: a csehországi, elsősorban a szudétaföldre történő erőszakos deportációval, illetve a reszlovakizációval. Ez utóbbi kapcsán ismét csak Vladimí Clementis, valamint a kormány alelnöke, Ján Ursíny voltak szorgalmasak. Utóbbi így érvelt: „A magyarok fölöttébb alkalmasak az asszimilációra, a folyamat tehát könnyű és problémamentes lesz, hiszen a reszlovakizációt kérők őseik nemzetébe térnek vissza.”
Napjaink népszámlálási folyamata kapcsán is érdekes idézni Pavol Jantausch nagyszombati püspök és apostoli adminisztrátor 1947. február 7-i leveléből: „Fontos, hogy a reszlovakizációs rendelkezéseket a lehető leghumánusabban valósítsák meg, hogy azok, akik köztársaságunk más nyelvű lakosai közül őszintén be akarnak olvadni, rátaláljanak az önkéntes asszimiláció minden lelki feltételére.”

A nacionalizmus akkor minden pártot átitatott, a kommunisták élen akartak járni ebben is. Háromtagú bizottságot szerveztek a magyarkérdés rendezésére, tagjai Husák, Okáli és Friš voltak. Tanulságos 1948. június 16-én benyújtott javaslatuk 3. pontja, különösen ajánlom a Most-Híd „ideológusai” és az Új Szó szerkesztői figyelmébe: „Semmilyen körülmények között sem szabad megengedni, hogy a reszlovakizáltak újból magyar befolyás és propaganda alá kerüljenek akár az iskolákban, akár a templomokban, politikai szervezetekben és másutt. El kell érni, hogy a dél-szlovákiai járásokban az ottani szlovák kolonisták és reszlovakizáltak képezzék a szlovák etnikum alapját. Ez azt jelenti, hogy átgondolt kulturális tervekkel kell felgyorsítani a reszlovakizáltak iskolán kívüli öntudatosodását, s olyan adminisztrációs rendelkezéseket kell hozni (hivatalok, templomok, gazdasági intézmények), amelyek lehetővé teszik a szlovák személyek magyar tulajdonságainak mielőbbi asszimilálását.” A 7. pont: „Bizonyos tömegszervezetekben, főként a szakszervezetekben, földműves-szövetkezetekben stb. a teljes egyenlőséget úgy kell értelmezni, hogy a reszlovakizáltak ne jelenthessék magukat magyar nemzetiségűeknek, s mindenütt következetesen szlováknak kell őket tekinteni. Csak szlovákul szabad velük beszélni, a belső fórumokon is.” S még egy bonbon, a 12. pont: „ Mérlegelni kell egy teljesen szlovák felügyelet alatt álló magyar nyelvű folyóirat kiadását.”

Nos, visszaköszönnek ennyi idő után is ezek a „gondolatok”?

S hogy teljesebb legyen a korrajz, még egy rövid idézet a Megbízottak Testülete (akkori szlovák kormány) részére 1946. augusztus 9-án készített javaslatból. Külön ajánlom azoknak, akik ma is nem a szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák oktatási szintje általános minőségének emeléséért, hanem csak és kizárólag annak egy eleméért, a szlovák nyelv oktatásáért aggódnak. „ 2. pont: Hogy a reszlovakizált tömegeket kulturálisan is befolyásolni tudjuk, szükséges, hogy megadjuk a szlovák nemzetiséget a pedagógusok és a lelkészek 90 %-ának. Csak így tudjuk kulturálisan is áthozni őket a mi oldalunkra.”

Vagyis: ha emlékezni akarunk a 75 évvel ezelőtt történtekre, ne üres sóhajokkal tegyük ezt, hanem gondolkodjunk el a folyamatok mai hatásairól. A történelem az élet tanítómestere?