Elfuserált népszámlálások

Megint az van, aminek nem kellene lennie egy népszámlálás előtt: hisztéria és káosz. Falanxok állnak egymás ellen, a kettős nemzetiségi modell megsértődött kierőszakolói számára presztízskérdéssé vált, hogy győzzenek, a konzervatív oldal pedig az előre borítékolható negatív hatásoktól igyekszik megvédeni a közösséget – szokás szerint megkésve. Ez bizony, akárhonnan is nézzük, pancsermunka, nagyon alábecsülték a dolgot a Most-Híd volt kormánytagjai akkor, amikor a kérdés a tárcaközi egyeztetés során a volt kormányban napirendre került, s alábecsülték a kisebbségi kormánytanács tagjai is, amikor beintésre össze-vissza szavazgattak ahelyett, hogy érdemi szakmai vitát kezdeményeztek volna. Ahogy figyelem a visszhangokat, figyelmeztetőek azok a kérdések is, amelyek azt firtatják, jogaink milyen védelme az, hogy a kisebbségi kormánytanács magyar tagjai most távol maradnak a szavazástól ilyen fontos kérdésben. Ott állunk tehát – képletesen szólva –, hogy kihoztuk az autót a szervízből, indulni kellene vele, de van még itt egy alkatrész, amely fontos és érzékeny funkciót hivatott betölteni (identitás). Leállunk tehát veszekedni, hogy azt a karburátor alá vagy a kipufogó mögé szereljük-e be. Igen, jobban oda kellett volna figyelni az egész folyamatra mindazoknak, akik bármilyen funkciót látnak el az elmúlt három év kormányaiban, az utolsó pillanatbani kapkodás nagyon rossz vért – és félő, hogy rossz eredményt is – szül. Tudom, miről beszélek, hiszen 2001-ben kormánytag voltam, s bizony nem kis energiákat kellett befektetni a folyamat sikerességének biztosítására akkor sem. Megjegyzem csupán, hogy akkor alkalmaztunk először magyar, ruszin, ukrán és roma nyelvű kisebbségi íveket.

A világ azonban halad, a mostani helyzet rossz, a megoldás pedig nem a kiabálás és az a gyerekes igyekezet, hogy ki kit győz le az utolsó utáni pillanatban egy a presztízsét egyre inkább elvesztő kisebbségi homokozóban. Nem szabadna azon sem megsértődni, ha valaki azt mondja, hogy volt itt egy állapot, amelyben az állam lehetőséget adott a vallás és a nemzetiség megvallására is, s eme számlálás eredményéhez bizonyos jogok gyakorlását köti. Aki ezt meg akarta változtatni első és második nemzetiség bevallására, nem úgy kellett volna viselkednie, mintha ennek eldöntése az ő személyes privilégiuma lenne, hanem meg kellett volna kérdezni a közösség más képviselőit is, megvitatni a felvetést, és nem utolsó sorban az eredményt pontosan beleírni a kormányanyagba, hogy azt mindenki azonos módon értelmezze és azonos módon hajtsa végre. Nem ez történt, s most nem szabad megsértődni azon, ha bárki kritikaként megjegyzi, hogy ez így bosszantó dilettantimus. S óriási tévedés azt inni, hogy az nyer, aki a mostani vitában győztesként tud magára mutogatni. Majd a számok fognak beszélni a folyamat végén, és sajnos az már most is látható, hogy azok nem lesznek fényesek. Meg lehetett volna – meg kellett volna – ezt normálisan beszélni, de hát a viszonyaink…

Ám lépjünk ezen túl, nézzük meg, hogyan viselkedhetünk a legésszerűbben ebben a buta helyzetben. Az első, amit tudatosítanunk kell és hangosan ki is kell mondanunk: a rossz előkészítés miatt a nemzetiségi adatokat nem tekinthetjük majd korrekt adatoknak. Nem az a kérdés ugyanis, hogy valamilyen oxigénhiányos irodákban születik-e valamilyen útmutatás, hanem az, hogyan fognak viselkedni az emberek. Az emberek között pedig zavarodottság van, különbözőképpen fognak viselkedni, s ez deformálja majd az eredményeket. Azért tartom fontosnak ezt a problémát mindjárt a folyamat elején tudatosítani, mert hasonló hibát már elkövettünk egyszer, 2011-ben. Akkor Rudolf Chmel volt a felelős kormánytag a Most-Híd részéről, s ő ugyanúgy alábecsülte a folyamatot, mint a Pellegrini-kormány bizonyos tagjai. A 2011-es népszámlálási folyamat is nagyon elpackázott volt, a rendszer nem tudta meggyőzően garantálni annak anonim voltát. Civil csoportok alakultak emiatt, amelyek arra szólítottak fel, hogy érzékeny személyes adatokat ne osszanak meg a polgárok a népszámlálási rendszerrel. Az eredmény az lett, hogy toronyszerűen megnőtt azon polgárok száma, akik nem vallották be a nemzeti hovatartozásukat. Közöttük bevallottan sokan voltak magyarok is. Az igazi probléma azonban nem ebben volt, hanem ott, hogy bár ezáltal jóval alacsonyabb lett a magyar közösség tagjainak hivatalos száma, szorgos szociológusok, újságírók és politikusok ezt a deformált, a valós állapotoktól rosszabb eredményt mutató számot kezdték készpénzként felmutatni. Utólag ők legitimálták azt az „eredményt”, amelyről mindenki tudta, mennyire pontatlan. Ezzel viszont a kelleténél pesszimistább hangulatot gerjesztettek mondván, óriási számmal csökkent a létszámunk. Csökkent, sajnos, de nem olyan drámai módon, mint azt többen hangoztatták a statisztikai hivatal honlapján most is fellelhető számok alapján.

Jó lenne tehát ezt a hibát nem megismételni, mert már most ki lehet jelenteni, hogy a nemzetiségi adatok nem lesznek pontosak. Bizonyára lesznek olyan polgárok, akik a zavarok hatására nem töltik majd ki ezt az ablakot. Az sem kizárt, hogy néhányan ismét vikingeknek vagy hasonlóknak fogják deklarálni magukat tiltakozásul, mint az már megtörtént a múltban. Ezt tehát okos dolog lenne figyelembe venni az „eredmények” jövőbeli interpretálásakor, s nem kellene túldimenzionálni a várható pesszimizmust.
És hát nem lenne ez a gondolatmenet kerek, ha nem néznénk meg magunkat fölülről is. Van abban némi kifacsarodott báj, ahogy most sokan a népszámlálási adatok miatt, „a számaink miatt” aggódnak. Sokan kampányokat szerveznek – ami helyes -, ám a lényeget nem veszik észre: az embereket nem lehet hülyére venni, nem lehet nekik pénteken és szombaton azt mondani, hogy „mindegy, milyen a tanító, az orvos, a pap nemzetisége…”, hétfőn meg kedden azt, hogy ez bizony nagyon is fontos, s neked, polgár, ezt most meg kell vallanod. Nem lehet odaállni az emberek elé azzal, hogy közösségi egységet akarunk, azt akarjuk, hogy a közösségünk zárjon – s ugyanakkor úgy viselkedünk a nyilvánosság előtt, ahogy a három pártelnök viselkedett decemberben, az „egység-sajtótájékoztatón”, akikről egy dolog sütött le: „az én százalékaim meg a te százalékaid…”, meg az, hogy mennyire nem szeretjük egymást. A közszereplés FELELŐSSÉG: konzekvensen és felelős módon kell viselkednie mindenkinek, aki a kolompot a nyakába veszi. Harminc éve mondom és írom: egy kisebbségnek nincs saját állama, tehát nincs saját parlamentje, kormánya, hivatalnokai, rendőrei… Csak az tartja meg őt – csak azt tartja össze -, ami a lelkében és a fejében van. A szellemiség, a tudás, az erkölcs. Ha ezt hagyja elmállani, megindul a lejtőn.

A mostani népszámlálási kuszaságnak tehát mélyrehatóbb tanulságai is vannak.

Csáky Pál

(fb-jegyzet)

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …