ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan személyiségek haláláról, akik nagyon közel álltak hozzá? Lehet-e, szabad-e lázadni ez ellen akkor, ha eleve ismert előttünk a legfőbb játékszabály: porból vagy és porrá leszel?

Kell lázadni, legalább így, lélekben, s felemlíteni a Teremtőnek, hogy bár az rendben van, hogy egyszer mindannyiunknak el kell mennünk, az értékesebb teremtményei – akik hitem szerint létükkel, nézeteikkel és munkájukkal viszik tovább a leghitelesebben a teremtés értelmének üzenetét – azért kaphatnának némi bónuszt. Megszolgálták.
Főleg azok szolgálták meg, akik méltósággal tudtak élni, sőt: példává tudtak válni a felemás huszadik század sokszor embert próbáló körülményei között is. Akik nélkül néha szánalmasnak tűnő létünk nem előrefelé való araszolgatás, hanem örökös visszacsúszás lenne

Ilyen példa volt Dolník Erzsi is, aki most eltávozott közülünk.

Magam 1981-ben kerültem Lévára. Az egykor szebb napokat látott város eléggé szomorú képet mutatott akkor. Járási szinten az ország egyik legbigottabb kommunista vezetése kínozta, s még egymásra is vigyáztak az elvtársak: egy belső utasítás szerint ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években sem városi, sem járási szintű vezető sem lehetett még olyan szlovák elvtárs sem, aki a városban született. A nyelvhatár felett lévő szlovák településekről jártak be naponta az új vezetők, akikről méltán feltételezhették a rendelkezés kigondolói, hogy nem kötődnek érzelmileg a városhoz. Azt ugyanis át kellett rendezni: magyar lakóit nagyrészt kitelepítették a második világháború után, a maradék lakosságot pedig megfélemlítették. Akkoriban az egyetlen magyar iskola egy fabarakkban kapott helyet, amelyet később sürgősen lebontottak, lévén, hogy a pala, amely a tetejét befedte, rádioaktív sugárzást bocsátott ki. Az egyetlen magyar óvodát is eldugták a vár mögé, az óvó nénik suttogva mondták, hogy csendben azért imádkoznak, nehogy egy kődarab a vár omladozó falából éppen akkor induljon meg, amikor ők a kicsikkel arra sétálnak. A magyar értelmiségiek nagy része akkor is, ott is meg akart felelni az elvárásoknak, a járási nemzeti bizottság több, mint 350 alkalmazottja közül csak kettőnek jártak magyar iskolába a gyerekei: Zoller Mihálynak és Sándor Károlynak. A magyar óvodát, iskolát, s a Csemadokot és az egyéb magyar kezdeményezéseket tisztességes munkásemberek és kishivatalnokok támogatták szinte a megszállottak elhivatottságával: Búra Pistáék, Halász Gyuláék, Frasch Pistiék, Nagy Laci bácsiék, Cúth Laciék, Balog Laciék – és még sorolhatnám, mert – hála az égnek – sokan voltak. Akkor még sokan. S lett az akaratuk alapján Garam Menti Népi Együttes, lett két színjátszó együttes, lett Juhász Gyula Irodalmi Színpad, lett énekkar, lett művelődési klub, lettek Garam Menti Találkozók… Mert akarták. Mert fontosnak tartották. Mert az egészet maguk vitték a vállukon – a rendszer akarata ellenére is.

Ebbe a felemás közegbe csöppentem bele, s máig kisebbfajta csodának tartom, hogy pár hónap alatt egy olyan csapat kovácsolódott ott össze, amelyre országos, sőt nemzetközi szinten is odafigyeltek. Épp most rakok össze egy dokumentumgyűjteményt az elmúlt 33 év történéseiről, s örömmel tapasztalom, hogy 1989 áprilisában a budapesti Élet és Irodalomban megjelent legerősebb írás Kiss Dénes tollából éppen rólunk szól, a Berzsenyi Társaság (és még vagy egy tucat további magyarországi társulás) részvételéről a lévai temetőben, a nagysallói csata hősei emlékművének megkoszorúzása alkalmából. Amelynek a címe is figyelemre méltó: „Fiaim, csak ne lőjetek!” Üzenet Léváról Budapestre.

A fentiek tudatában nem meglepő bizonyára, hogy az 50-60 fős csapat nagyban kopírozta az elvtársak szabályzatát – negatív előjellel, persze, ami azt jelenti, hogy jóval többen voltak benne a vidékről bejött „idegenlégiósok”, mint a „gyükér” lévaiak. Mivel magam is közéjük tartoztam, tanúsíthatom, hogy két elem tartotta össze a csapatot: igényelték egymás társaságát, küzdöttek az atomizálódás ellen az egyre nagyobbra növő, s ezzel a jellegét egyre inkább elvesztő városban, s bizony ott vibrált bennük az a fajta tenni akarás is, amely meghajtó ereje volt a nyolcvanas években ott tapasztalható, meglepő szintű nyüzsgésnek. Csak megjegyzem, a csallóköziekkel találkozva akkor, 40-50 évvel ezelőtt majd mindig elhangzott: ha nem fogjátok megbecsülni a magyar közösségi kohéziót, úgy fogtok járni, mint itt, a peremvidék. Megtűrtté váltok a saját városotokban.

Az akkori lévai pezsgés kihatott nem csak a város és a régió megítélésére (Erzsi meg is kapta Budapesten a Berzsenyi-díjat), de szinte hihetetlen, hogy még tavaly szeptemberben is, egy budapesti könyvbemutatón az egyik legelismertebb szlovákiai magyar művészünk – amikor az amatőr színjátszás fontosságáról beszélt – a lévai csapat Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját említette példaként, 36 év után is! Az akkori pezsgés, a közös akarások olyan energiákat szabadítottak fel a közösség tagjaiban, hogy sokak számára az még ma is példa, erőforrás.

Persze nem ment ez akkor sem magától. Kellett egy csapat és kellett valaki, aki a nem könnyű helyzetben névvel és arccal vállalja is a Csemadok vezetését. Ez lett Erzsi, aki tősgyökeres lévai volt. A volt kommunista elnök elvtársat egy év alatt megbuktattuk, s helyette Erzsit választottuk meg elnöknek. Nehéz helyzete volt, lévén – pedagógusként – állami alkalmazott, akire fokozottan rázuhant az ideológiai odafigyelés. Az elvtársak pedig vissza is éltek ezzel: őt és Zoller Misit (aki a szervezet titkára volt, s szintén állami alkalmazott, a járási nemzeti bizottság osztályvezető-helyettese) hívták be leggyakrabban a pártközpontba (annak ellenére, hogy nem voltak párttagok), az ő életüket akarták megkeseríteni leginkább. Azt nem tudom, nem tudhatom, mit éltek át bévül, a lelkeikben, bizonyára voltak nagyon nehéz perceik is. Kívülről viszont méltósággal viselték a helyzetet, s én is azok közé tartoztam, akik igyekeztek körülöttük tartani a csapatot, hogy minden lépésüknél érezzék: mellettük vagyunk.

Így értünk el 89-ig, 90 elejéig, amikor hármasban voltunk a történések motorjai magyar részről Léván. A politikai földcsuszamlás eredményeképpen mindketten méltóbb helyre kerültek: Erzsiből járási magyar tanfelügyelő lett, Misiből egy fontos osztály vezetője a járási hivatalban. Mindhárman erőteljesen részt vettünk az új szlovákiai magyar politika alakításában is: Misi az FMK-MPP, Erzsi az Együttélés, magam az MKDM országos vezetésének lettünk tagjai. Amikor éreztük a nacionalizmus elszabadulását, közösen írtunk nyílt levelet a szlovák értelmiség és a katolikus főpásztorok felé. Erzsi később főtitkár lett az Együttélésben, nagyon jól csinálta, kiváló szervező készsége országos szinten is megmutatkozott. Amikor szorult helyzetbe került a szlovákiai magyar politikai közösség, lévai találkozókat szerveztünk hárman: ott fogalmazódott meg a legerősebben a felvidéki magyar politizálás egységének igénye. Amikor 5 évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy emléket kell állítani a Csemadok 70 éves tevékenységének is, egyértelmű volt, hogy a lévaiak erős jelenléte – s benne az Erzsivel megvalósult szép beszélgetés – nélkül ez nem az igazat adja vissza. Mert Dolník Erzsi léte, szavai, tettei hitelesítenek utólag is egy olyan életpályát, amelyet nagyon erőteljesen kell felmutatni a jövendő generációinak is. Küzdött egész életében, nem egyéni célokért: a szlovákiai magyar közösségért, s ez tiszteletet érdemel.

És most elment. Ahogy visszaolvasom ezeket a sorokat, amelyeket halálhíre hallatán leírtam, látom, hogy nagyon sokszor nem róla, hanem rólunk írtam. Igen, ő igazi közösségi ember volt, élete mélyen beleágyazódott a lévai magyar közösség és a felvidéki magyar közösség életébe. Ténykedése azt is példázza, hogy az ilyen közös vállalások tartják-viszik tovább közösségeinket. Az ilyen barátságok, kollegiális kapcsolatok a legjobb biztosítékai az intézmények együttműködésének is, a jó emberi kapcsolatok a garanciái kisebbségi közösségünk oly szükséges belső kohéziója kiteljesedésének is.

Egymás tisztelete, megbecsülése elengedhetetlen, s ezt nem lehet parancsszóra megvalósítani, ennek belülről kell fakadnia.

De nagyon rossz érzés, ha az emberből meghal egy rész.

Csáky Pál

Cikkajánló

Zuhanó terhek mágusa

(Ma Tatán elkísértük utolsó útjára Nagy János szobrászművészt. Az alábbi írással búcsúzom tőle:) Nagy János …