Zuhanó terhek mágusa

(Ma Tatán elkísértük utolsó útjára Nagy János szobrászművészt. Az alábbi írással búcsúzom tőle:)

Nagy János az Isten nagyon egyedi teremtménye volt. Pozsonyi dolgozószobámban legalább harminc olyan emléktárgy van, amely 40 éves közéleti pályafutásom valamelyik fontos állomására emlékeztet. Kettő közülük az ő alkotása.

Az első, mindjárt a számítógép mellett: Krisztus a kereszten. A lezúduló test súlya görcsbe rántja az izmokat, az inak fájdalmasan megfeszülnek. – Az igaz gondolatok mindig kínban születnek, s minden alkotás annyit ér, amennyi az igazságtartalma és a belső energia, a szenvedély, amit hordoz. Valami ilyesmit mondott, amikor átadta, jó 25 évvel ezelőtt. Ez a világlátás jellemezte őt és munkásságát: erről beszél az ipolybalogi Sírbatétel, erről a köbölkúti temetőben található Levétel a keresztről is. Az élettelen test tehetetlen tömege súllyal zuhan alá, vonz magával tekintetet és lelket. A nagy törvények – itt a gravitáció – okozta tehetetlenség és kiszolgáltatottság az, amelyik megfogja a lelket: sugárzik belőle a fájdalom. Ezt tudta mesteri módon ábrázolni.
A másik, a kettős üzenettel bíró: Esterházy. A tőle kapott kisplasztika „beszél”: Esterházy feje a rács mögött úgy van kialakítva, hogy a rács szerkezete célkeresztet rajzol rá. A magyar történetfolyam szimbolikája a végtelen egyik sarkától a másikig. Mi, magyarok, mindig célkeresztben voltunk, mindig zavartunk valakit a létünkkel, vallotta s ábrázolta is sokszor. – Csoda, hogy megmaradtunk – mondta, amikor a kezembe nyomta. – Ezért kell keménynek lennünk, ha meg akarunk maradni!

A nagy korosztály része volt, a „banda” tagja, ahogy négyszemközt mondani szokta, némi kikacsintással. Ők tudták, mit jelent a kifejezés és a kacsintás: egy kisebbségi közösség értelmiségi elitje voltak, ezt tudatosan vállalták. Érezték, hogy erre nagy szükség van. Voltak köztük irodalmárok, színészek, publicisták, voltak festők és szobrászok. Számukra a művészet és az elkötelezett szolgálat szerves egységet jelentett: úgy gondolták, hogy egyik a másik nélkül nem sokat ér, üres. János öntörvényű volt ebben is, magyarságában és művészetében. Nem alkudott – pontosabban nehezen alkudott. S keményfejűen ragaszkodott még azokhoz a nézeteihez is, amelyek enyhén szólva nem tartoztak az elfogadtottakhoz. A sumér-magyar rokonságról például órákig beszélgettünk. Ő abban a hitben, hogy meggyőz engem: nem sikerült. De elismertem, most is örömmel mondom, hogy az eme gondolatkör ihlette művei is gyönyörűek. Abból nem engedett, hogy mi, magyarok, ott vagyunk az emberiség ős-vérvonalában. A sumérokon át, az ázsiai türk interakciókon keresztül máig.

Nehezen alkudott – mondtam feljebb. Egyik első találkozásunk Léva mellett történt, a nyolcvanas évek elején, a kőbányában. A csatai Tavaszt faragta ott, s akkor nagyon megfacsarták őt a kommunista cenzorok. Akkor komolyan vissza kellett lépnie, ott, akkor láttam őt sírni is. Művészsors egy diktatúrában, mondhatnánk. Viszont ami nyomdafestéket nem bíró dörgedelmet én ott, akkor hallottam a kommunizmusra! Szerintem abba reccsent bele a Szovjetunió, nem 56-ba vagy 68-ba.

Sok gyönyörű alkotása van, művészetének több kedves korszaka, egy szép kiállítású kiadvány igyekszik is összegyűjteni őket – már amennyire egy szobrász műveit összegyűjteni lehet. Mert munkái szét vannak szórva a Kárpát-medencében, egy emléktúra igazabban tudja őket visszaadni, mint egy – egyébként szép, míves – kiadvány.

Azt viszont, hogy mennyire nagy művész, csak az láthatta igazán, aki betekinthetett az alkotás folyamatának paravánjai mögé. 1994-ben Helembára mentem hozzá, megbeszélni a Pro Probitate szobor megalkotását. Belépek a műtermébe, tervezetek, makettek, kész művek kavalkádja fogad. Az egyik asztalon egy rézüsthöz hasonló félgömb, éppen azzal matatott. Na, gondoltam, megfricskázom egy kicsit. – Nem is tudtam, hogy te bográcsokat is készítesz! – mondtam neki, elismerést színlelve. – Más szög alatt kalapálod a babgulyásra valót és megint másra a halászlére szántat?

Rám nézett, láttam rajta, hogy kicsit meglepődött, picit mintha meg is orrolt volna. Azután nagy hévvel elkezdte magyarázni: – Tudod, ez a lónak az a bizonyos része lesz.

– Milyen lóé? – kérdeztem.

-A búcsiak Bulcsú vezérnek akarnak szobrot állítani, de nincs pénzük igazi lovasszoborra. Viszont fontos, hogy létrejöjjön, ez lesz Szlovákiában az első lovasszobor. Elvállaltam egy eredeti szobor-ár töredékéért, kikalapálom nekik rézlemezből, s majd összeforrasztom őket.

Nos, tisztelt Nagyérdemű: a lovasszobrot a világon mindenütt úgy csinálják, hogy fáradságos munkával megalkotják az agyag-modellt, majd azt fáradságos munkával kiöntik, s végül lecsiszolják.

De a lényeg: a művész a folyamat majd minden lépésénél látja az egész szobrot, tud rajta korrigálni, ha kell (magát az öntést leszámítva, az nagy kihívás az öntőmester számára). A búcsi szobrot viszont csak János látta egészben, lelki szemeivel, mindenki más számára összevissza hajlított-kalapált rézlemezek halmaza volt csupán. Szándékosan visszamentem később, amikor kezdte összerakni az egészet: alig kellett pontosítani a szanaszét heverő részeken. Ő végig látta lelki szemeivel, melyik hova illik majd. S illett. Én akkor azt mondtam neki: most állj egy pillanatra ide, a még nem kész szobor elé. Csodálkozott, de odaállt, én pedig meghajoltam előtte. A MŰVÉSZ ÚR zsenialitása előtt.

János, János… Egy dolgot azért körültekintőbben csinálhattál volna. A sumér őshazától már csak egy ugrás India – és a reinkarnáció. A lelked itt marad velünk – a műveidben. De mi teljes lényedben is visszavárunk!

Csáky Pál

Az írás megjelent az Előretolt helyőrség áprilisi számában.

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …