Európa megmentői?

Nursiai Szent Benedek, a bencés rend megalapítója

Modern világunkat az is jellemzi, hogy szinte minden hétre jut valamilyen világnap, amely az adott témára igyekszik koncentrálni a figyelmet. Azt bizonyára elenyészően kevesen tudják, hogy február 2-a a szerzetesek világnapja 1997 óta. 21. századi világunkban bizonyára sokan azon is meglepődnek, hogy valaki itt egyáltalán beszél a szerzetesekről. A többség tudomást sem vesz róluk, csak néhányan értékelik, hogy itt élnek velünk, visszahúzódva a saját szerény szféráikba, s teszik a dolgukat: tanítanak, betegeket ápolnak, közösségeket működtetnek – s gazdálkodnak is. Ám egy művelt civilizációnak arról az óriási hozzájárulásról sem szabadna megfeledkeznie, amit ezek a rendek évszázadokon át betöltöttek: az ő tevékenységük alkotott egy meggyőző hidat a Római Birodalom által létrehozott civilizáció és az utána jövő ezer év modernebb világa között. Legnagyobb hozzájárulásuk a tudás átörökítése volt, évszázadokon keresztül a kolostorok jelentették a könyvmásolás helyeit, ők tanították a kiválasztottakat betűvetésre, a földműveseket gazdálkodásra, ők okítottak mindenkit a növény- és állattartás fineszeire és a könyvelés titkaira is. S ha fogyasztói társadalmaink nihilista rajongóinak hozzáteszem, hogy bizony a sör, a pezsgő, a konyak stb. is kolostori találmány, talán még az ő szemükben is emelkedik tevékenységük ázsiója.

Itt és most azonban egy komolyabb hozzájárulásukról szeretnék néhány mondatot megejteni, ez pedig a Római Birodalom széthullása utáni civilizációs szerepük. Napjainkban is sokszor hangzik fel a sóhaj: megmenthető-e egyáltalán az egyre inkább értéknélküliség felé csúszó nyugati, keresztény alapú civilizáció, s ha igen, ki és milyen elvek alapján tudja azt megmenteni? Nos, itt a szerteágazó téma egyik markáns vonalára szeretném ráirányítani a figyelmet: a Kr. után 575-ös kelta misszió hatására. Arra, hogy egy kalapemelést a 21. században is megérdemel az a munka, amely erősen hozzájárult egy új európai civilizáció kialakulásához. Szent Kolumbán és társai missziójára gondolok, s ennek jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha tudatosítjuk, hogy a Római Birodalom bukását elsősorban saját belső erkölcsi válsága okozta. Ez magyarázza a kereszténység sikerét is az egyre inkább elerkölcstelenedő társadalmakban, ám az az igazság, hogy néhány évszázad múlva magát a kereszténységet is fenyegetni kezdte a belső morális tartás meggyengülése. Amikor 575-ben Kolumbán egy hajónyi szerzetes élén megérkezett a franciaországi Bretagne-ba, kiábrándító viszonyokat talált a kontinensen. „A történelem egyik legnagyobb jelentőségű expedíciója volt ez” – írja Paul Johnson A kereszténység története című könyvében. Nézzük, hogy látta Kolumbán a korabeli Európát: „Az erény innen jószerivel kiveszett. Úgy tűnt, végleg eltűntek az ókori civilizáció utolsó maradványai is. Úgy éreztem, már nem is a tudatlanság, inkább az erkölcstelenség és a szabadosság ellen harcolunk, s nyelvtan helyett fegyelmet tanítunk.” S hogy reagált erre a korabeli Európa? Talán az emberi szellem és lélek mérhetetlen felemelkedési vágyát tükrözi vissza, hogy pár év alatt több, mint negyven apátságot alapítottak Franciaországban, Itáliában és az Alpok vidékén. Egyik legfontosabb üzenetük: „Ha valakitől elveszed a szabadságát, a méltóságától fosztod meg.”Tevékenységükre felfigyelt Róma is, s végül I. Gergely pápa maga adott újabb lendületet a folyamatnak. Magyarán: a lefelé csúszás veszélye és a felfelé rugaszodás igénye akkor is küzdött egymással, mint minden korban. S nekik is köszönhetően győzött a második: következett Monte Cassinó és szent Benedek energiái, s az európai züllés helyett egy európai felemelkedés, az európai történelem méltóbb folytatása, amelyben utódaik nagy szerepet játszottak.

A történet végül is ugyanaz, mint minden korban: vállalás és tartalom nélkül nincs felemelkedés.

Csáky Pál

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …