Hajnal

A hajnal, megint ez a hajnal… Meggyötör, mint mindig. Nem szeretem ezt a napszakot, az ember összes energiáját kiszívja. S itt állni őrségben, ennek az istenverte provinciának a mélyén, kész büntetés.

(A Hajnal Boráros Imre Kossuth-díjas színművész előadásában videón is megtekinthető)

Nem is tudom, hogyan jutott eszébe a helytartónak, hogy egy temetőt őriztessen velünk. Holt zsidók kertjét itt, Jeruzsálem szívében, nevetséges. Mintha attól tartana, tényleg beteljesedik a zsidók által sugdosott jövendölés, s feltámad a prófétájuk. Feltámad, hahaha…

Nem fog az már feltámadni soha, arról én gondoskodtam. Akit én egyszer szíven szúrok, az úgy marad, örökre. Erről sokat tudnának mesélni germánok és trákok is, mindenütt, ahol megfordultam. Nemhiába léptettek elő századosnak, megszolgáltam érte. Akiben én a lándzsámat egyszer megmártottam, az többet nem panaszkodott, bizisten…

Az persze igaz, hogy ilyen elátkozott helyen még kevésszer szolgáltam, mint ez a Júdea. S az is igaz, a zsidók esküsznek rá, hogy itt a mondák sokszor valóra válnak… Teli vannak prófétával, meg sejtelmes történetekkel a királyaikról meg a hőseikről… Salamon, Dávid, meg mittudomén…

Hoznánk mi ide világosságot, bölcsességet, szellemi felemelkedést, de nem kell az ezeknek a földhözragadtaknak. Ők csak a saját legendáikat látják, a saját mesélőiket követik. Mózest, meg Ábrahámot…

Ez az elmúlt három nap is, beleremegek, ha rágondolok… Csütörtökön, ahogy benéztem az ablakukon, még békésen együtt eszegettek. A rabbi meg a tizenkettő. Persze, én már tudtam, hogy előbb-utóbb a markunkban lesznek, mert ott ült közöttük a mi emberünk is, egy a tanítványok közül. Egy felvilágosult, majdnem-római, aki tudott számot vetni és logikája is volt. Aki pontosan be tudta mérni, kinek van esélye a jövőt illetően… Nekünk, vagy nekik?

De ez is, látod: nem értem, ezt megint nem értem. Egy ilyen okos ember belemegy abba, hogy harminc ezüstpénzt fogad el… Harminc ezüstpénzt, ami pelyva, semmi! Egy vacak rabszolga ára!
Ez az ember… valamiféle Júdás, úgy hívják … nem azt mondja a saját vezetőiknek, a főpapoknak, hogy én veletek értek egyet és ezért segítek nektek eltiporni azt, akit meggyűlöltem, akiben csalódtam… Kezetekbe adom azt, akiben valaha hittem, de akiben ma már ellenséget látok… Veszélyes ellenfelet, aki elfordult tőlünk, aki elárult bennünket… Nem! Ő belement abba, hogy mindezért pénzt fogad el!

De meg is ijed mindjárt: nehogy azt mondja bárki, hogy telhetetlen, hogy a pénzért magáért csinálja: ezért csak egy rabszolga árát kéri! Egy senkiét, egy ember-tárgyét, egy beszélő eszközét… Hogy ezzel is kimutassa a megvetését iránta? A volt mestere iránt… Vagy talán azért, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét? Hiszen tegnap még lelkes híve volt, ma pedig ilyen alpári módon árulja el őt… Hihetetlen! Most mondd meg, kérdem, kiben lehet ebben az országban bízni? Csoda, hogy alantas népnek tartjuk őket?

És az elöljáróik!… Azok sem különbek, nehogy azt hidd! Megjelenik itt egy fiatalember, s kimondja hangosan azt, amit ott van mások lelkében is, hogy most már a lényeggel kellene foglalkozni. A halhatatlanság felé vezető úttal! Visszatérni az örök élet felé vezető útra! Nem a máz a fontos… és a felszínesség egyenlő a hazugsággal. Hogy Isten a tisztaságot kéri tőlünk, az őszinte életet… Hogy nem a kimondott szavak a fontosak, hanem a tettek, a szív szava, a lélek igaza…

Jön egy fiatal rabbi, aki azt hirdeti, hogy a kétszínűség nem az igazság, nem a tisztaság felé vezető út. És ezek ezt nem bírják ki – mert leleplezte őket. A saját tisztaságával és őszinteségével leplezte le őket. Azt a létformát, amelyet magával szemben kívánalomként hirdetett, másoktól is elvárta. Ez pedig ebben a provinciában főbenjáró bűn, ezért itt meg kell halni!

Persze nem azt akarom mondani, hogy Róma jobb… Ott ugyanaz van. Ahol jártam az életben, mindenütt ugyanazt láttam: kétszínűséget, hazudozást, álságokat… Az egész világ álszent! De ez nem jól van így. Mi nem erre teremttettünk! Én, a római centúrió is érzem a lelkemben, hogy ez egy hamis világ! Nem érdekes? Egy sok csatát megjárt római katona mondja itt, ebben az isten háta mögötti, elátkozott provinciában, hogy üres a lelke. Hogy fel kellene tölteni valamivel, ami időtálló…

Eh, de ezt ők sem értik meg! A zsidók, akik századok óta itt élnek! Csak legalább ne mondanák, hogy ők különbek! Hogy ők a válaszott nép. Ezt jelenti a kiválasztottság, hogy halálra adják azt, aki a szemükbe mondja az igazságot? Hallottam, hogy ez a fiatalember azt mondta a sajátjainak: más szemé ben a szálkát is észreveszed, a magadéban a gerendát sem látod meg… S hozzátette: nem jól van ez így! Ezen változtatni kell. Szeressétek egymást. Ez a legfőbb parancs: ne marjátok, hanem szeressétek egymást!

Kezdem azt gondolni, hogy igaza volt. Van, aki azt mondja, hogy nem értették meg a sajátjai. A fenét nem! Megértették, csak nem fogadták el, nem fogadták be! Mert úgy kényelmesebb, menni tovább a saját hazug útjaikon! S még ő a hibás, ez a fiatalember, aki lerántotta róluk a leplet, s megmutatta az igazságot!

Ott kint is, este, Getszemánéban! Láttam, ahogy a saját templomi őrségük vezeti őt a főpapok elé, miután elfogták őt. Megint csak ez az álnokság: csókkal mutatta meg az áruló, melyikük az. Csókkal, a szeretet szimbólumával! A többiek nem voltak vele egy súlycsoportban, egyszerű, mindennapi emberek voltak, zavarodottak ott kint is. Rajta viszont látszott, hogy mélyen átéli a pillanatot: lélekben magasan járt, bár a teste megkínzott volt. Szenvedett, még mielőtt hozzáértek. Az igazság felmutatásáért szenvedett, az áldozat meghozatalának értelméért. Amiről ő azt mondta: megváltás. Kiszabadítani az embert a sárból, a mocsokból, felemelni, új dimenziót adni neki!

Csapzott volt, s a nedvesség a testén nem víz volt, hanem vér. Láttam, ez az ember szenvedett, olyan mélyen átélte a pillanatot, amikor az igazságról kellett tanúbizonyságot tennie. Láttam, hogy vért izzadott. Ilyet az ember nem tud szimulálni, ő igaz ember volt. Azt érezte, azt tette, amit mondott. Eh, miket beszélek már én is… Mintha az én lelkemet is megfogta volna ez a zsidó rabbi, de hát csoda, hogy az ember értékeli a tisztaságot egy ilyen koszos világban?

Bevitték őt a főpapok elé. A sajátjai elé, zsidók elé. Ahogy azok viselkedtek vele! Azt a gyűlölet-tengert, amely ott elárasztotta őt! Én nem vagyok érzelgős ember, katona vagyok, az voltam világéletemben. Gyilkoltam, pusztítottam, ha kellett. De ez még nekem is sok volt: mi is különféle népek gyermekei vagyunk a légióban, néha nagyon utáljuk is egymást, de ha baj van, akkor zárunk, akkor nem érdekes az egyéni seb: tudjuk, hogy csak akkor éljük túl a bajt, ha egymásra támaszkodunk. Aki ilyen helyzetben hátba támadná a másikat, azt azonnal megölnénk: az ilyen árulásra nincs kegyelem. Ezek meg? Vigyorogtak egymásra, még heccelték is egymást! Ez ellen a szegény kiszolgáltatott rabbi ellen! Sorban álltak, hogy tanúskodhasssanak ellene.
De hiába, még Heródes sem tudott fogást találni rajta. A nagy túlélő, a nagy róka. Vissza is küldte Pilátushoz.

Ők azonban nem tagadták meg magukat, gyomorforgató volt, amit Pilátus előtt is produkáltak! Pilátus előtt, a beképzelt, fennhéjázó római előtt, aki magasról lenézte őket ! Rájuk kente az egészet, még el is játszott velük. Itt a királyotok – mutatott a megalázott emberre. Döntsetek ti – mondta nekik, nevetve eléjük dobva a véres koncot. Azok meg üvöltötték, mint akiknek elment az eszük: az ő vére rajtunk és gyermekeinken! Keresztre vele!

Volt úgy, hogy egymagam égettem fel egy egész falut, s gyilkoltam, míg élőlényt láttam: de ott, abban a pillanatban megborzongtam. Igen, a gyűlölet eme fokát látva megborzongtam! Az ő vére rajtunk és gyermekeinken – üvöltöttek eszeveszetten! Pilátus pedig, a nagy számító, a nagy taktikus, a szemükbe nevetve mondta: de hiszen itt a királyotok.

Ismerte őket, tudta, hogy bosszúvágyukban mindent megtagadnak: nincs királyunk, csak császárunk! Megtagadunk mindent, ami ennek a népnek eddig szent volt, s elétek vetjük magunkat, rómaiak elé. Csak ezt a mi forradalmárunkat, aki a legnehezebbet akarja tőlünk: azt, hogy bévül is változzunk, őt tüntesd el örökre. Pilátus pedig megint a szemükbe nevetett: legyen, ahogy akarjátok. Csak pusztítsátok egymást, annál kevesebb gondom marad nekem!

Az egymás iránti gyűlöletetek megoldja a mi gondjainkat! Így szeretünk mi titeket, mi, a megszálló hatalom. Még a kezemet is megmosom előttetek, mint a legnagyobb intrikusok teszik: én ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől, értitek? Ti meg csak üvöltsétek a sajátjaitok felé, amit mi, rómaiak akarunk hallani: hogy nincs királyunk, csak császárunk! Akkor is odaírom a feje fölé, hogy lássátok, mit tettetek: ő a ti királyotok. Ez a megkínzott, hús-vér cafat ti vagytok! S üvöltsétek, üvöltsétek csak, hogy ne írjam oda: a zsidók királya, üvöltsétek, hogy nincs zsidó király. Üvöltsétek, hogy csak a felsőbbrendű rómaiak vannak! Mi, zsidók, senkik vagyunk, ezt is kiáltsátok, mi csak arra vagyunk jók, hogy a piszkos munkát elvégezzük. Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!

S ahogy vonultunk a Golgotára! Ahogy az a tömeg viselkedett vele szemben ott is! Ha nem láttam volna őket hat nappal előtte, a jeruzsálemi bevonuláskor, nem hinném el! Akkor hozsánna, üdvözlégy, most meg: feszítsd meg őt! A kis próféta kapott némi ízelítőt abból, milyen kockázatokkal jár, ha az ember meg akarja téríteni a sajátjait. Ha az ember fel akarja emelni őket, rádöbbenteni arra, hogy rossz utakon járnak, ha feladják magukat. De persze, neki is meg kell tanulnia, hogy a felfelé vezető utak mindig nehezebbek! Azért voltak rá dühösek, mert az igazsággal szembesítette őket.

Amikor ott álltunk, a keresztje alatt, a düh fortyogása ott sem hagyott alább. Istenemre mondom, sajnáltam az anyját. Ott állt a fa alatt az a törékeny asszonyka, s már könnye sem volt, hogy tisztességesen megsirassa a fiát. Már a lábán is alig tudott állni, ha néhányan nem támogatták volna, ott esett volna össze abban a minutumban. De a dühöngő tömeg rá sem volt tekintettel, felé is rázták az öklüket – nem is tudom, miért, hiszen ezt már senki nem kérte tőlük, ezt már nem tartotta számon senki.

A főpapoknak pedig csak egy dolog volt fontos: hogy a halálhírét vegyék. S utána, hogy biztonságosan eltüntessék a testet. Ráadásul velünk őriztetik, itt, ebben a hasogató jeruzsálemi hajnalban…
Aj, fáj a fejem, hasogat… Sok volt ez nekem is. Megyek, ellenőrzöm a katonákat az őrhelyeiken, mert bármi legyen is a véleményünk arról, ami itt történt, a római katona római katona marad. Teljesíti a parancsot, teljesíti a feladatát.

De mi ez? Mi ez a fény? A lábam, az erőm miért hagy el? Azok ott ketten, miért futnak a sír felé? S a harmadik, az a fiatal, nézd, megelőzi őket! És a kő… Hol van a kő? Mit kiabálnak? Hogy nincs ott a test? … Mi történik itt? És mi az a fény ott fent, a barlang felett? Az az áttetsző lény, az a légies alak – megismerem, hiszen ez ő… igen ez ő…

A kardom kirántva, de nem tudok mozdulni! A katonáim a földön, képtelenek mozdulni ők is… Ölni tudnék, de kit? És miért? Ez a hajnal, ez őrület… Meghasad, ömlik ránk a fény… S az a valaki, ott, fönt, az ő! Ő! Feltámadt! Júdea megint csodát szült! Tényleg feltámadt!

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …