Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Államalapító Szent István királyunkra emlékezünk. Édesapjára, Gézára és tanácsadóikra is: a csapatra, amely nemzetet igyekezett kovácsolni az addig eléggé szétszabdalt, heterogén népességből. A gondolatot, az akaratot és a nyomukban megvalósult folyamat törvényszerűségeit szeretném itt felmutatni. Ha azt akarjuk ugyanis, hogy 2021-ben ne üres legyen az ünnepünk, példájukból bizonyára tanulni is tudunk. Érzésem szerint az egészségesnél sokkal jobban fragmentált felvidéki magyarságnak nagy szüksége lenne erre.
Az első dolog, amit el kell döntenünk gondolatmenetünk során az, hogy érték-e számunkra a magyar közösség, s elfogadjuk-e, hogy fenntartása, gazdagítása jövőnk záloga. Furcsa kérdés, elismerem, csakhogy azt is látnunk kell, nagyot változott a világ körülöttünk, s többen fennhangon hirdetnek világpolgárságról szóló eszméket, vagy pedig – ami még rosszabb – szimpla nacionalizmussal egyenlőnek tartják a fenti kérdésre adandó igenlő választ. Márpedig identitásunk felvállalása nem „magyarkodás, öncélú nemzetieskedés”, hanem annak az elmondása, hogy van véleményünk önmagunkról és önmagunk helyéről a világban. Elismerem, nem könnyű dolog a kor kihívásainak megfelelő, modern nemzetkép kialakítása. Ám ezt sem lehet megspórolni, e nélkül meghasonulás várna ránk. A nemzet értelmezése természetesen nem lehet kizáró a részünkről, az Intelmek szellemében gondolkodunk. S magyarságunk méltó vállalása nem is annak kinyilvánítása, hogy más népnél feljebbvalónak tartanánk magunkat, nem: egyenrangúnak, tehát alábbvalónak sem. S nyitottak vagyunk az együttműködésre mindenkivel – az egyenlő partnerség elve alapján.
Aki idáig elolvasta a szöveget, talán furcsállhatja is, miért kell az ilyen, sokak számára természetesnek tűnő atribútumokat ideírni. Azért, mert nem vagyunk egyformák, s napjainkra sajnos eléggé szétzilálódtunk. Nézzük csak, milyen képet mutat a felvidéki magyarság ilyen szemszögből, nézzük csak az elmúlt 2 év történéseit. Nem a tévedések felhánytorgatása céljából, hanem azért, hogy próbáljunk meg tanulni belőlük, s nem megismételni őket. Például azokat a téves, túllihegett véleményezéseket, amelyek Igor Matovič ténykedésével voltak kapcsolatosak. Sok magyar szavazó is kimutatta ugyanis a támogatását irányában, nyilatkozatok és szavazatok formájában is. Magam tavaly is, most is arra próbáltam rámutatni, hogy csak az indokolt szintű elismerés a helyes – az ő viszonylatában is, meg a többi szlovák politikai párt, illetve politikus irányában is. 2019-ben ugyanis, az EP-választás után volt néhány felvidéki magyar fiatalember, aki levélben megkérdezte tőlem, megkeresett-e már Šimečka úr engem azért, hogy megbeszéljük, hogyan és milyen kérdésekben fogja majd képviselni a felvidéki magyarságot. Nos, két és fél év után megismételhetem: Šimečka úr magasról fütyül a felvidéki magyarokra és jókat röhög a markába, hogy sokukat milyen ügyesen át tudott verni – és lényegében ez mondható el az OĽANO-ról és az SaS-ről is. Sőt, visszakérdezek: van-e annyi szufla a rájuk szavazó magyar polgárokban, hogy megírnak egy-két levelet nekik és megkérdezik, mit miért tettek vagy nem tettek meg – hiszen annak idején bizalmat szavaztak nekik. Mindezeket nem azért írom, hogy froclizni akarok bárkit is, hanem ezért, mert nem lenne jó megismételni a hibákat. Nemsokára újabb választási hullám tör ránk, s ott csak akkor lehetünk sikeresek, ha a választóinknak helyén lesz a szívük és a kezük.
Tehát ma, ha egy kicsit elgondolkodunk a felvidéki magyarság jövőjéről, akkor látnunk kell, hogy az első, amit le kellene vetkőznünk, a túlzott szervilizmus. Engem tényleg zavar az, hogy ha megjelenik valahol egy szlovák nemzetiségű politikus, akkor – ha szép általánosságokat mond nekünk – tapsviharral fogadjuk őt. Tegyen is valamit értünk (volt már rá példa), s akkor megérdemli az ünneplést. De anélkül csak azt jelezzük a fedezet nélküli elfogadással, hogy minket nem kell komolyan venni, nekünk elég néhány gumimondat is. Ő pedig azt a resumét vonja le belőle, hogy ezekkel mindent meg lehet csinálni. Ugyanez történik, ha a köztársasági elnök vagy a kormány bármelyik tagja találkozik valamelyik magyarlakta régióban polgármesterekkel, helyi vezetőkkel: azok igyekeznek minél jobb képet festeni a helyi viszonyokról, elmondani neki, hogy milyen jól, milyen problémamentesen élnek ott a szlovákok és a magyarok. Szerintem ezt elég két mondatban jelezni – viszont minden alkalommal szólni kell a problémákról és a kívánalmakról is, hogy az illető ne úgy menjen haza, hogy nem kell semmit tennie. Ellenkezőleg: egy kívánságlistát kell elébe tárni, miben tudhat segíteni. S ha segít: utána tapsoljunk. (Egyébként Budapesten is bemérték már talán az utóbbi hetek szlovákiai történései fényében, hogy a „történelmileg is a legjobb a viszony közöttünk” szlogen túlzott ismétlése kontraproduktív: azt a benyomást erősíti a szlovák politikusokban, hogy ezeknek elég a semmi vagy a minimum is.)
Ne feledjük tehát: mindenki jobban tiszteli az önbecsüléssel rendelkező partnert.
Nos, akkor most jönne a fő mondandó. Nem lehet ugyanis parancsszóval megtiltani senkinek, hogy ne kalandozzon el másfelé. Sem politikailag, sem mentálisan-szellemileg (iskolák, könyvek, újságok, színházak…). Így a mostani ünnepen azt is meg kell néznünk, milyen képet festünk önmagunk és környezetünk számára. Képesek vagyunk-e olyan viszonyokat teremteni, amelyek vonzóak a közösség tagjai számára, képesek vagyunk-e a megtartó vektorokat befelé – és a jövőt illetően egy irányba mutatóan – működtetni. S ez bizony a politikai-szellemi elit nagy felelőssége, amelynek legalább négy követelménynek kell megfelelnie:
– a célok, a módszerek, a szerkezetek tisztázottsága
– a közösség érdekében kifejtett társadalmi aktivitás (nem szül jó vért, ha bármely szervezet elnöke, vezetői elsősorban a saját érdekeikért lobbiznak)
– IQ, hatékony kommunikáció (a 21. században e nélkül nem megy)
– személyi és ideológiai HITELESSÉG, a személyiségek kiemelt szerepe.
2021-ben tehát nincs más választásunk, mint szembenézni önmagunkkal. Szembenézni problémáinkkal, megoldási javaslatokat kidolgozni – és dolgozni a megvalósulásukért. Nincs ingyen siker, a nemzetépítést mai, felvidéki viszonyaink között a szlovákiai magyar közösség építésének hívják. Ezt megspórolni nem lehet, a világ állandóan változik körülöttünk, s mindegyik generációnak meg kell találnia a válaszokat a kihívásokra. Az örökléstan régi nagy igazsága szerint: nem az erős és az okos éli túl az új viszonyok okozta rengéseket, hanem az, aki idejében megtalálja rájuk a helyes válaszokat, s azokat meg is tudja valósítani.
Ezt tanuljuk meg Szent István királytól és csapatától.
Csáky Pál (fb-jegyzet)
