Száz év adósság

Érdekes, szinte mágikus év ez a 2018-as. Huszadik századi történelmünk számos fontos eseményére emlékeztet.

Kezdhetjük talán 1918-cal, a történelmi Magyar Királyság széthullásának évével. Két nagyon szerencsétlen folyamat csúszott akkor egybe: az első világháborút lezáró folyamatok német- és magyarellenes éle, valamint a Magyar Királyság politikai elitjének lebénulása. Az „eredmény” közismert: egy olyan szerencsétlen szerkezet létrejötte, amely birtokon bévülieket és birtokon kívülieket hozott létre, s az utódállamok – a birtokon bévüliek – száz év alatt sem tudtak tisztességgel mit kezdeni azzal a zsákmánnyal, amelyet akkor megkaptak.

A kisebbségi sorba került magyar közösségeknek nincs mit ünnepelniük 2018-ban, hiszen ekkortól változott meg gyökeresen eleink élete, ekkortól kerültünk kisebbségi helyzetbe. Magam úgy gondolom, hogy mindennek ellenére ez az évforduló lehetőséget kínál nekünk arra is, hogy újra átgondoljuk helyzetünket, és egy alapos elemzés után újból nekiveselkedjünk jövőképünk pontosításának. Azt gondolom, hogy az utódállami ünneplések elé egy tükröt kell tartanunk: mi minden maradt csak papíron mindabból, amit a versailles-i békerendszer ígért a kisebbségeknek. Azt hiszem, hogy a nemzetállami örömtüzekkel szemben nekünk, magyaroknak, a kisebbségi önrendelkezés igényét kell felmutatnunk, minimum a kulturális autonómia szintjén. Száz éve adósak nekünk ezzel.

Az emlékezés fontos szegletköve 1938 is. Ne szégyenkezzünk kimondani, hogy akkor nemzeti szempontból egy sokkal igazságosabb, korrektebb megoldás született: jelentősen csökkent a közép-európai térségben a kisebbségi sorsban élők száma. Az már más kérdés, hogy ez sajnos egy szerencsétlen nagyhatalmi konstrukció mellékterméke volt – ám ez a fenti elvi kijelentés igazságtartalmából egy jottányit sem von le. A Teleki-térkép önmagáért beszél.

Nem maradhat ki az emlékezés-hullámból 1948 sem, amikor a térség több államában a teheráni-jaltai döntések folyományaként kommunista hatalomváltás történt. A volt Csehszlovákiában ez azért is pikáns dátum, mert a felvidéki magyarok úgy emlékeznek az 1949 utáni két évtizedre, mint egy olyan időszakra, amelyben bár a politikai jogainkat lábbal tiporták, kisebbségi magyarként egyre szabadabban létezhettünk. Ez persze minősíti a beneši időket, az 1945 és 48 közötti időszakot, és némiképp képbe hozza a szocializmus időszakának kétszínűségét is, amikor nem engedték, hogy a nyilvánosság előtt bárkiis foglalkozzon ezzel a témával. Ugyanakkor a felszín alatt, a csillogó szocialisztikus eszmék mögé bújva ott igyekeztek elnyesegetni a gyökereinket, ahol csak lehetett.

S bizony, ezt a kétszínűséget mutatta meg 1968 is. Az utána következő, ún. normalizációs időszak nagyon durva módszerekkel „fejezte le” a huszadik században immár harmadszor a felvidéki magyar értelmiséget.

És bár egy kicsit ellustálkodta a dolgot, de ebbe a sorba kívánkoznak 1988 és 89 történései is: a gyertyás tüntetés, amely megmutatta, hogy van itt egy elégedetlen réteg és az ún. bársonyos forradalom, amely ismét megcsillantotta egy szabadabb lét lehetőségét. Az azóta eltelt folyamatok mindannyiunk elé is tükröt tartanak: hogyan vagyunk képesek élni a szabadsággal akkor, amikor nem állomásoznak nálunk idegen tankok.

De vissza a gondolatmenet elejére: szerintem minden magyarnak 2018-ban, az első világháborús centenárium okán egy kicsit el kellene gondolkodnia nemzetünk sorsa, esélyei és jövője felől. És tennie is kellene legalább néhány apró dolgot nemzeti közösségünk megerősítéséért.

Csáky Pál (fb-jegyzet)

Cikkajánló

Európai körkép a Martfeszten – Schöpflin Györggyel

Milyen helyzetben van az Európai Unió? Milyen jövő vár rá? Mi várható a jövő évi …