Tanulságok – avagy új világ jön?

Azt hiszem, mindenképpen igazuk van mindazoknak, akik azt mondják, korai még átfogó tanulságokról beszélni az elmúlt hetek politikai földcsuszamlása kapcsán, hiszen messze még a vége – ha lesz egyáltalán valamilyen vége, nem pedig egyik ideiglenes megoldásból újabb ideiglenes megoldásba csúszik majd, évekig eltartva. Ettől függetlenül nem lehet megszokni a mondatot: véres háború zajlik a szomszédunkban, nem hittük volna még két hete sem, hogy ilyesmi megtörténhet. Márpedig megtörtént – s ha átfogó tanulságokat tényleg korai lenne is megfogalmazni, néhány olyan jelenség már egyértelmű, amiről szólni lehet – és kell, a gondolatok tisztázása végett. Az eseménysor ugyanis mindannyiunkat érint, egyikünk sem vonhatja ki magát a történések hatásai – és következményei – alól.

Ne tagadjuk: a lelkeinkben, az agyainkban, a munkahelyeinken, a lakásainkban is dúl a háború. Nem éles, hanem tudati – sőt, néha tudatalatti is. A kibertérben szinte tombol. Az új helyzetben durva erővel válik nyilvánvalóvá, melyikünk milyen belső világban él. Megnyilvánulásainkkal nem csupán a történésekről: önmagunkról, szellemi és erkölcsi állapotunkról is tényekkel szolgálunk. Mindennek súlyát az sem csökkenti, hogy valóban erős a propaganda hatása, sokan nem tudnak szabadulni tőle. A félműveltek, a hazugságokkal és butaságokkal házalók aranykora is ez az időszak, sajnos. Azt is bénító érzékelni, hogy sokan mennyire elerkölcstelenedtek, mennyire érzéketlenek mások szenvedései iránt, s mennyire csak a saját előítéleteik érdeklik őket.
Vannak azonban olyanok is, akik tisztességgel szembe akarnak nézni a történésekkel – számunkra írom ezt az írást. Vegyük tehát szemügyre a vitathatatlan tényeket:

1. Az ukránok harcolnak, a többségük harcolni akar. Sokan azt írták-mondták még pár nappal ezelőtt is, hogy nem fognak „orosz testvéreikre” lőni. Nos, lőnek: elpuhult, fogyasztói túlzásokba fulladó, elkényelmesedett világunkban ez mindenképpen egy figyelemre méltó jelenség. Tudatosan kockáztatják az egészségüket, javaikat, az életüket. Nem világos, hogy ez az elszántságuk meddig tart ki, de azzal, hogy nem adták meg magukat az első orosz sortűz után, kivívták a világ elismerését. Persze sokan vannak, akik ezután is azt mondják, hogy nem szabad megfeledkezni a múltbéli hibáikról sem – s ez is egy igazság, amelynek komoly létjogosultsága van. Ám az ukránok most azon a ponton vannak, ahol mi voltunk 1848-49-ben, valamint 1956-ban. Ezt nem lehet nem figyelembe venni: kérdéses, mihez kezdenek majd ezzel a tőkével. Egyelőre azt látjuk, ellenállni tudnak. Azt viszont ma még távolról sem lehet látni, mihez kezdenek majd a jövőben: visszacsúsznak-e társadalmi-gazdasági-politikai mocsarukba vagy megpróbálnak új minőséget létrehozni – beleértve ebbe a tényleges demokrácia megszilárdítását és egy tisztességes kisebbségpolitikát is.

2. Az oroszoknak nem lehet hinni, a hülyét járatták mindenkivel, aki január végén és februárban tárgyalt velük – tekintettel arra, hogy a támadási parancsot és a katonai felvonulási terveket már január 18-án véglegesítették és aláírták. Ők gondolkodásban visszacsúsztak legalább 40 évet, nem tudnak szabadulni a birodalmi gondolkodástól, s módszereikben is visszatértek a Szovjetunió időszakába. Sajnos, katonatechnikailag is: míg a Krímet olyan finom technikával vették birtokba, hogy azt tanítani lehet, Ukrajnában már visszatértek a durva, Grúziában és korábban alkalmazott „nehéztüzérségi” módszerhez, a semmi sem drága filozófiájához. Ez nem sok jót ígér a közeljövőt illetően.

3. Kiemelendő, hogy a sokat szapult EU most meglepően jól teljesít. A tagállamokat nem sikerült egymással szembefordítani, a demokratikus világot nem sikerült megosztani. Sokan persze itt is előhozzák a kifogásaikat, amelyek nagy része jogos is lehet. Az EU és a nyugati demokráciák belső problémái természetesen nem szűnnek meg a kialakult helyzet miatt, azokkal majd ismét szembe kell nézni. Ám a mostani sokk akár jótékony hatással is lehet a keresztény civilizációs hátterű demokráciákra: akár rá is döbbentheti őket arra, hogy nem hülyeségekkel kell foglalkozni, hanem a valós problémák megoldásaival. Néhány jókor jött pofon néha elősegítheti a felelősség újragondolását. Lényegében ugyanez mondható el a NATO-ról is: ismét csak rá kell döbbennünk a fontosságára, arra, hogy krízishelyzetekben valóban biztonságot jelenthet az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv alkalmazása. Moszkvában bizonyára többen elgondolkodnak azon is, honnan vannak az amerikaiaknak és a briteknek olyan pontos információik: a szégyenletes afganisztáni kimenekülés után most a legpontosabb infomációkkal rendelkeznek, s azt is korrekt módon megmondták előre, mit vállalnak és mit nem. Persze, lehet Biden egy-egy melléfogásán mosolyogni, de a lényeges különbség egy demokrácia és egy diktatúra között például az is, hogy az előbbiben nem egy ember dönt fontos dolgokról. A rendszer pedig most jó teljesítményt nyújt.

4. Meglepetés az is, mennyire keresi a szinkront a pénzügyi és a gazdasági szféra a politikával, magyarán: mennyi multinacionális cég és bank hagyja ott Oroszországot, komoly veszteségeket is felvállalva. Persze sejthető, hogy van emögött számítás is, mégis: jó érzés látni az összhangra való törekvést, s azt is, hogy a szinte striciszintre csúszott Schröder volt kancellárt hogyan közösítik ki.

5. Azt is látni kell, persze, hogy az ukránoknak nagy ez a zakó. Lőni lőnek, de politikát még nem tudnak csinálni. Kapkodnak, improvizálnak: Zelenszkij 3 nappal az invázió előtt még azt mondta, hogy az amerikaiak a háború lehetőségéről szóló nyilatkozataikkal negatív módon befolyásolják a történéseket – holott épp ezekkel a preventív megnyilvánulásokkal tolták el 3 nappal a támadást, kis levegőhöz juttatva ezzel az ukrán hadsereget. Amikor pedig megindult az invázió, Zelinszkij egyszeriben támogatásért kezdett könyörögni, gyorsított EU-tagságról és No Fly zónáról beszélt. Átgondolatlan, irreális volt mindkettő: az első az ukrajnai katasztrófát politikailag-gazdaságilag-pénzügyileg a teljes EU-ra húzná (ránk is), arról nem is beszélve, hogy Ukrajna felkészületlensége az EU-tagságra még a következő 20 év horizontján is kétségeket kelthet az emberben. A repülésmentes zóna pedig lényegében a katonai belépést jelentené a háborúba, a nemleges válasz a NATO részéről itt is helyes volt.

6. A lengyeleknek igazuk volt abban, hogy óvatosnak kell lenni az oroszokkal, s azt is el kell ismerni, hogy ma középhatalomhoz méltóan viselkednek. A fő korridort biztosítják Ukrajna felé, ami létfontosságú. A csehek is meglepően nyíltan vállalnak szerepet, ez szokatlan tőlük. A legnagyobb meglepetés Zeman elnök hatalmas pálfordulása, aki még néhány héttel ezelőtt is a saját kormánya és titkosszolgálatai ellen ment, s elismeréssel szólt Putyinról. Ma már tömeggyilkosként beszél róla és néhány órányi mérlegelés után állami kitüntetést adott Zelinszkijnek azért, hogy az nem futott meg a csatatérről. A szlovákok szerencsétlenkednek, mint oly gyakran, ám az nem kétséges, hogy melyik oldalon állnak. A V4 tehát teljesen széttört, s csak remélni lehet, hogy romjaiban lobbicsapatként azért fennmarad. Sajnos, az is a kép része, hogy Budapest pozíciója nagyot zuhant ebben a folyamatban.

7. Globális szempontból is látszik már néhány új pont. Látható, hogy realitását vesztette az intenzív keleti orientáltság – és a vele összefüggő eurázsiai gazdasági tér – esélye (amely egyébként soha nem volt valós). Attól tartok, hasonló falnakmenetel várható majd Kína vonatkozásában is. Minderről azért kell nyíltan szólni, mert az ilyen álmodozásoknak bizonyos magyar körökben mély történelmi hagyományai vannak. Valamilyen titokzatos megszállottságtól hajtva a múltban is többször azt hitték, hogy a világ majd úgy fog működni, ahogy ők megálmodják. Mindig keserű ébredés volt az ilyen álmok végén – úgy, mint most is.

Lehetne még hosszan folytatni ezt a gondolatmenetet, de az élet majd írja tovább a történetet, s nekünk nem marad más, mint lépésről lépésre reagálni az új fordulatokra. Ám ami nélkül nem lenne teljes ez az írás: egyértelműen le kell szögezni, hogy a bajok forrása az agresszor, amelyet úgy hívnak, hogy Orosz Föderáció. Putyin is egy buta álomvilágban él, téved, ha azt gondolja, hogy a Szovjetunió egy politikai döntés miatt szűnt meg. Nem úgy van, hanem azért, amit most Oroszország is csinál: hazugságra épült. Gazdaságilag is, politikailag is (hogy az erkölcsről már ne is beszéljünk) – és ennek következtében tönkrement. Ezt akarattal és korlátozott eszközökkel visszacsinálni nem lehet. Döbbenetes látni, hogy néhányan mennyire megfeledkeztek erről: arról, hogy mi akartuk, menjenek ki tőlünk az oroszok. Most meg sokan mintha virágcsokorral várnák őket vissza.

A helyzet akkor, amikor az orosz nehéztüzérség lakónegyedeket lő, már messze túlment a személyes szimpátiák vagy antipátiák szintjén. Az ukránok sokat tettek azért, hogy sokan megutálják a politikacsinálási módszereiket – de most az egész világ csodálja őket, mert érzik, hogy ez már másról szól. Ez már arról szól, hogy az oroszok az általuk befolyási zónáknak tartott területeiken korlátlanul azt csinálhatnak-e, amit akarnak – még akkor is, ha ott kő kövön nem marad. S a volt szovjet akol országainak – nekünk is – lehet-e egyáltalán véleményük arról, hogyan szeretnének élni. De kivel lehet ilyen alapon tárgyalni? Ez már totális háború, új Sztálingrád. Csak a szerepek cserélődtek fel.

Csáky Pál, fb-jegyzet

Cikkajánló

Pszichológia

Egy krízishelyezetben beindul a propaganda, megjelennek a különböző igazságtartalommal bíró információk, a szembenálló felek megpróbálják …