Sokk

(Fotó: Pixabay)

Nem és nem tudja befogadni a lelkem: véres háború zajlik határainktól keletre Európában, 2022-ben. Úgy látszik, javíthatatlan optimista vagyok, váltig abban reménykedtem, az emberiség tanult valamennyit a 20. század hibáiból, s azokat nem kívánja megismételni korunkban. Nem így van: az emberi hülyeség, hatalomvágy és pénzimádat mélyebben jelen van egynéhány politikai és pénzügyi vezető lelkében, mint az elviselhető lenne. S így oda csúsztunk újra, a gödrök mélyére.

Nem véletlenül robbant ki a konfliktus, bomlott agyak kezdeményezték a régi recept szerint: ők csak jót akarnak tenni az emberiséggel, a saját rögeszméik alapján. Mindazok, aki sajnálják, hogy megszűnt a Szovjetunió (hibbant KGB-s álmaik netovábbja), most úgy gondolják: elérkezett az idő az történelem visszafordítására. Ez a mai helyzet lényege. Újra akarják éleszteni a Sztálin- és Brezsnyev-doktrínát (az első azt mondja, hogy ahová a szovjet csizma elért, az mindvégig szovjet(orosz) érdekszféra marad. Vigyázat: a mi szülőföldünk is! A Brezsnyev-doktrína pedig azt mondja: ezen a területen még gondolkodni sem szabad másként, mint a Kremlben!)

Ilyen vonatkozásban mindegy, hogy az egész szörnyűség mibe kerül – nem ők fizetik meg. Nem számít a pénz, sem a szenvedések árja – csak a győzelem lenne fontos. Megdöbbentő látni, hogy nálunk is mennyien készek tapsikolni ennek az őrületnek – az elmúlt évek agymosáshullámai most érnek be. Döbbenetes megtapasztalni, mennyire elerkölcstelenedtek egyesek, mennyire képtelenek a saját véleményalkotásra.

Szögezzük le az alaptételt: a politikusok által elkövetett hibák miatt nem szenvedhetnek ártatlanok! Most nem a kitűzőcskék ideje van egyik vagy a másik oldalon. Ma az cselekszik helyesen, aki hideg fejjel, kellő értelemmel, s felelősséggel mérlegeli a helyzetet és próbálja ebbe belerajzolni a jövőt is.

Az első és legfontosabb alaptétel: az oroszok támadnak, ők az agresszorok. Lehet ehhez hozzátenni bármilyen értelmezést, de mindez az alaptételen nem változtat: a tragédia kiváltója az Orosz Föderáció, s ennek következményei kell, hogy legyenek. Nehéztüzérséggel lőnek civil célpontokat is: erre nincs, nem lehet mentség.

A másik oldal is meglepte a világot: az ukránok harcolnak. Legyen erről bármilyen véleményünk, a lényeg: van vér bennük ott, ahol lennie kell. Meglepték vele a 21. század elpuhult lakóit: mindenki azt várta, hogy 4-5 napig bírják csak. Ma ott tartunk, hogy a kijevi (részben moszkvai) flaszter is kitermelte az ezzel kapcsolatos véleményét: „Kijev elfoglalásának három napos stratégiája sikeresen és szigorúan a tervek szerint halad a harmincötödik napon is”. Sőt, az oroszok ilyen vonatkozásban nyíltan meghátráltak: befejezettnek nyilvánították az agresszió első szakaszát, s elvonultak Kijev alól keleti irányba. A meccs, a támadás persze ezzel messze nem ért véget, a két ország, a két hadsereg közötti erőviszonyok alapjaiban nem változtak meg, s ez a tény kihatással lesz a jövő folyamataira is. De a pszichológiai hátteret nem látni badarság: az oroszok – agresszorként – bizonytalanok, az ukránok viszont készek vadul védekezni. A legújabb felmérések szerint minden második ukrán polgár kész erre (fel sem merem tenni a kérdést, milyen lenne az eredmény, ha minket, felvidéki magyarokat kérdeznének erről: milyen áldozatra lennénk képesek szülőföldünkért? Például azok a külföldön egyetemet végzett fiatalok, akik nem jönnek haza szülőföldjükre képesítésük megszerzése után, mert odakint zsírosabb a fazék! Vagy azok a szülők, akiknek naponta néhány kilométerrel többet kellene utazniuk azért, hogy a gyereküket magyar iskolába járassák!)

Az ukránok közül viszont bizonyítottan több tízezren mentek haza – harcolni! (Szándékosan nem a hivatalos, bizonyára túlzó statisztikákat idézem.) Hihetetlen üzenet ez a 21. században, ezt nem szabad alábecsülni. Ez már nem az az Ukrajna lesz ezután a megrázkódtatás után, ami volt: más. Hogy pontosan milyen, ez most még nem látszik. A brutális orosz túlerő persze megmarad, ezzel számolni kell, a módszereikkel együtt (visszatértek a „lőnek, mint az oroszok„ filozófiához). De számolni kell az ukrán ellenállással (és a növekvő oroszutálattal) is: megint mesélhet bárki bármit, tény, hogy például egy ukrán srác, Vitalij Szkakun, a 21. századi kényelmi filozófiáktól nagyon eltérő módon, jobb eszköze nem lévén – egyszerűen felrobbantotta magát egy híddal együtt, hogy elvágja az utat a Kijevbe felvonuló oroszok elől. Róla ma utcát neveznek el Prágában.

Provokatív módon ismét megkérdezem: hány felvidéki magyar lenne képes hasonlóra a közösségéért? S ha valaki (és több hozzá hasonló) mégis megtette: megérdemlik-e a tiszteletet? Itt már nagyon konganak azok az üres mesék, hogy az egész keménykedés csak Zelenszkij önfejűségéről szól. Az elmúlt három hétben magam kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy Pozsonyban egy-egy áruházban azt mondták nekem, elnézést kérünk a lassúságunkért, de az osztályunkról néhányan visszamentek Ukrajnába harcolni. Úgy néz ki, mindez több üres mesénél. Lehet persze ömlengő kommenteket írni ez alá az írás alá is az ukránok ilyen-olyan voltáról (s a vádaknak lehet komoly igazságmagva is!) a lényegen mindez nem változtat: Ukrajna területén egyetlen megszálló orosz katona sincs biztonságban, s erről nem az orosz kiskatonák, nem is az ukrán nacionalisták, hanem Vladimir Putyin tehet. Szétlövetheti Ukrajnát, de az ukránok szeretetét ezzel nem tudja megvásárolni. Ahogy a vaskancellár mondta annó: szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, de ülni rajtuk nem kényelmes. Ebből egyhamar nem lesz Kis-Szovjetunió.
Érdekes fejlemény ez a pánszlávizmus szempontjából is: szlávok lövik derekasan a szlávokat. Pravoszlávok a pravoszlávokat! Ez tényleg valamilyen háttérhatalom utasítása lenne? Ezen a ponton talán le kellenne állni a buta mesékkel a mindenféle sejtelmes összeesküvésekről: az ukrán politikusok közül sokan nagyon rászolgáltak a legkeményebb kritikára is, de most a nép mutatja meg az akaratát. Nem kér a Putyin-féle diktatúrából! Nem akar új Szovjetuniót (KGB-vel, szibériai internálótáborokkal – lásd Putyin módszereit). S ilyen vonatkozásban bizony megillet egy mély főhajtás minden olyan orosz és fehérorosz személyiséget, akik a durva következmények ellenére véleményt mondanak a történésekről.

Nem értem a magyar kormány védekező-hárító reakcióit sem. Most kellene nyugodt hangon elmondani: kedves Zelenszkij úr, hányszor figyelmeztettünk, hogy nagyobb empátiával kell viseltetni a kisebbségi jogok iránt! Nem akkor kell hisztizni, amikor már ég a ház! Képes a jövő Ukrajnája levonni ebből a helyzetből bármiféle tanulságot?

A legpozitívabb hozadéka a szörnyű válságnak mégiscsak az, hogy közelebb szorult egymáshoz a keresztény civilizációs háttéren létező nyugati demokratikus világ. Biden elnökről mondhat bárki bármit, de az a tény, hogy ebben a helyzetben eljött Európába, elment Lengyelországba is, s ott elmondta a kulcsmondatot: számíthattok ránk, történelmi tett! Még akkor is, ha varsói – egyébként jó beszédét – tényleg elrontotta kissé az utolsó mondattal. Az USA-ban sem tetszett ez a lépés mindenkinek, s azt sem jelenti mindez, hogy az USA stratégiai figyelme elfordul a Távol-Keletről. Ez a mondat azt jelenti, hogy nyugodtabban alhatunk mi, magyarok, szlovákok, csehek, lengyelek – európaiak. Mindenki, aki emlékszik még a Sztálin-doktrínára, 56-ra és 68-ra. Amerikai elnök ilyet nem tett pl. a második világháború előtt, meg is lettek a következményei. Biden most helyesen üzent Putyinnak: eddig toszmoszoltunk, de mára felébredtünk. Itt a piros vonal, ne tovább!
Ezt így kell mondani és tenni: visszafogottan, de határozottan. Nem lengyel módra! NATO-csapatokat békefenntartóként beküldeni Ukrajnába ma azt jelentené, hogy orosz és NATO-katonák pár órán belül egymásra fognak lőni – vagyis oda masírozunk be, ahová nem akarunk. A NO FLIGHT zóna is ezt jelentené. Képletesen szólva: lovasroham lengyel módra a páncélosok ellen, mint 1939-ben. Mondom mindezt a legnagyobb tisztelettel a lengyelek iránt: stratégiailag az oroszokkal szembeni óvatosságuk helyesnek bizonyult. De nekik is tudniuk kell, mi a helyes mérték, meddig okos előre menni, s hol kell már megállni. Most fokozottan nem szabad hallgatni a különféle összeesküvés-elméleti agyalágyultakra sem: a meccsnek ugyanis messze nincs vége, jóval rosszabb dolgok is bekövetkezhetnek. Ha mások okozzák, nem marad más, mint védekezni. De magunk ne adjunk okot az eszkalódásra, inkább a kiutakat keressük.

A lényeget fájdalmas látni: a világ visszazökkent 40 évet. Mindenki választhat, vissza akar-e menni oda vagy sem – s ez ma már nem egy elméleti kérdés. Putyin ezt azért merte megcsinálni, mert úgy gondolja, az elpuhult Európának – az elpuhult, magukat kiszolgáltatott helyzetbe játszó magyaroknak, szlovákoknak, németeknek (Merkel) … – nincs más alternatívájuk, mint lábhoz csendesedni jó pincsikutya módjára. S ez nem jó, még akkor sem, ha a Nyugat eddigi reakciói reménykeltőek. Reménykeltőek, de nem felemelők. Mindezek ellenére ugyanis már ma látható: hosszú történet lesz ebből. Be fog fagyni a konfliktus: Putyin nem engedheti meg magának, hogy csak úgy visszavonuljon. Megszállva tartja majd huzamosabb ideig Ukrajna bizonyos részeit, de Kárpátalja mindenképpen a nyugati részben marad. Az ott élő magyarokkal s az egyre növekvő emóciókkal, keserűséggel együtt: ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. S azt sem, hogy az ilyen helyzetnek átfogó politikai, pénzügyi és gazdasági következményei lesznek. Egyik vonatkozásban sem pozitívak. Tetejükön a legrosszabb hírrel: komoly fegyverkezés jön.
S mindezt nekünk kell megfizetnünk.

Cs.P., fb-jegyzet

Cikkajánló

Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon …