A nyelv minékünk megtartó pillérünk

Néha úgy érezzük, a kelleténél is intenzívebbek azok a viták, amelyek tájainkon a nyelvhasználatról szólnak. A megemelt hőfok mintha éreztetné, hogy többről van szó, mint csupán egy nyelv használatának  lehetőségéről.

Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy az egyébként jobb sorsra érdemes Kelet-Közép-Európai régió eléggé instabil, turbulens helye a világnak. Országok alakultak, majd megszűntek, többnemzetiségű birodalmak jöttek létre a helyükön, érdekek csaptak össze az emberek feje fölött, háborúk tizedelték őket. S ezt a változatos kavalkádot is túl kellett valahogy élni: egyénként is, közösségként is. Bizony, megesett, hogy az állandósult változások között a nép ajkán élő nyelv volt az, amely a nemzet legmarkánsabb ismertető jelévé, összetartó erejévé vált. Így volt ez a lengyeleknél azokban az években is, amikor Lengyelország gyakorlatilag nem létezett, amikor – öt alkalommal – a szomszédos országok felosztották egymás között.

Így volt ez nálunk, magyaroknál is 1541 után, miután de facto megszűnt a Magyar Királyság. A tágabb értelemben vett Magyarország területe három államalakulat fennhatósága alá került: az északi részek a Habsburg császárság, a keleti részek az Erdélyi Fejedelemség, a középső és nyugati részek pedig hódoltsági területként az Oszmán Birodalom alá tartoztak. S ki lehetett ilyen körülmények között magyar? Az, aki magyarul beszélt, s aki magyarnak vallotta magát. Ám, ha mindehhez hozzávesszük még azt a körülményt is, hogy a hivatalos ügyintézés nyelve az 1830-as évekig a latin volt, még egy szinten bonyolultabbá válik a kép – s még nagyobb fontosságot kap a népnyelv szerepe.

Nem csak nálunk, magyaroknál volt fontos ez a kérdés.„A felvilágosodás utáni cseh nemzet abban az értelemben új, hogy a régebbi, egységes és nyelvileg viszonylag közömbös hierarchikus cseh társadalomtól eltérően az egyenlőségre épül, és önmagát az anyanyelv alapján definiálja” – írja Jan Patočka Mi a cseh? című esszéjében. Az addigi cseh társadalomban két jelentős réteg alakult ki. A felsőbb réteget alkotó nemesség, ipari polgárság és gazdag kereskedő réteg a német nyelvet használta, míg a széles bázisú cseh nyelvű társadalom a szláv nyelvet. Az új társadalom, az új nemzet kialakulásához vezető folyamat elindítója a felvilágosodás szellemében megvalósult emancipáció, ideológiáját pedig az előromantika, Rousseau és Herder határozták meg.

A nyelvi kérdés érzékeny témát jelentett a szlovákság számára is. Náluk kétszintű volt a folyamat: az elsőben meg kellett vívniuk belső küzdelmüket az egyes nyelvjárások között, míg a második emancipációs küzdelmet jelentett a cseh nyelvvel szemben. Ez a küzdelem  lényegében a szlovák nemzet  önálló nemzetként való elismeréséért folyt, azt öltöztette nyelvi köntösbe.„A cseh és a szlovák nemzet kapcsolata éppen Štúr felléptével válik drámaivá, a kezdet a szlovák nyelv törvényesítése, amelyet a csehek sokáig elszakadásnak neveztek. A döntő tett neve jellemző: ami számunkra szerves fejlődés eredménye és egyedüli lehetséges út volt, az a fiatal cseh burzsoázia számára árulás és hátba döfött kés” – írja Vladimír Mináč Itt nemzet  él című  esszéjében. „Ez a nyelvi vita nem nyelvészeti vita volt, hanem politikai per.” Per a szlovák önállóságért.

S nálunk, magyaroknál? A török hódoltság koráról így ír Nemeskürty István: „A nemzet, a társadalom, a nép élni igyekszik. Megszervezi önmagát, iskolák, templomok, nyomdák, énekmondók: ha sikerül, még a törököt is megfutamítja. Kivirul a nyelvünk! A nyelv helyettesíti az államot, az országot. A nyelvünk – mi vagyunk!”

S hogy a nyelv, mint nemzetfenntartó erő milyen lelki támpontot jelentett a kor emberének, álljon itt például Kisfaludy Sándor Himfy szerelmei című kötetének 1807-ben írt előszava: „A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti nyalábbá, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyen- ként ingadozó, gyökeret nem verhető nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek:  szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk – hacsak mindörökké meg nem akarunk a becsmérezés szerint maradni: egy vélekedéseink, szokásaink, indulataink, vallásaink által széjjelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, viszálykodó s emellett mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfújt embercsoport.” A probléma tehát nálunk is fennállt még a 20. század elején is, hiszen hasonlóképpen fogalmaz Füst Milán is nyolc évtizeddel ezelőtt, A magyarokhoz című írásában: „Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott.” S ugyanez pragmatikus átiratban Kosztolányinál, a Lélek  és nyelv című írásban: „Ha idegen nyelven társalgunk, bármennyire is otthonosak vagyunk benne, bizonyos idő múltán kifáradunk. Érdeklődésünk lankad, tompul: pihenni vágyunk… Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul, úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk.”

Van egy régi magyar mondás: ahány nyelvet tudsz, annyiszor vagy ember. Ám tegyük mellé a szintén régi − Comenius által is hirdetett − intelmet: a műveltséget, de a tudást is az anyanyelven lehet elsajátítani a leghatékonyabban.

A közelmúltban  egy barátom újságolta lelkesen: képzeld, négy gyermekem közül kettő a nyelvtudása miatt nyert nemzetközi pályázatot. Mindkettő multinacionális cégnél pályázott, s mindkettő esetében a pályázati kiírás feltétele volt, hogy az érdeklődő jól tudjon angolul, németül, csehül, szlovákul és magyarul. A multi ugyanis egységnek látja Közép-Európát. A fenti kívánalmaknak pedig ki más, mint egy szlovákiai magyar felelhetett meg leginkább. Mert sok cseh tud angolul és németül, de melyik közülük magyarul is? Ugyanez Budapesten:  a német és az angol nyelvtudás evidencia, de ki tud közülük  csehül vagy szlovákul?

Úgy vagyunk ezzel, mint az olimpiára készülő versenyzők. Ha sikeresek akarunk lenni, több nyelvet kell tudnunk. Ez többletmunka, természetesen. De többet is érünk a folyamat végén.

A nyelvtudás azonban nem izolált kategória. Csak a tárgyi tudással egyetemben érvényesülhet. Azt pedig csakis anyanyelven tudjuk a leggyorsabban, leghatékonyabban megszerezni.

Cikkajánló

Az EP Strasbourgban: a kisebbségi iskolák pedagógusait jobban meg kell fizetni

Az oktatás unióbeli korszerűsítésének témájáról fogadott el jelentést ma Strasbourgban az Európai Parlament. A kérdés egyik …