45 éve alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága

Egy közösség azzal is bizonyítani tudja életképességét, hogy nem feledkezik meg olyan fontos történésekről, amelyek hozzájárultak létének garantálásához, illetve szétzilálódásának megakadályozásához. Ilyen szerveződés volt a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, amely a Helsinki folyamat hatására jött létre 1978 tavaszán és a cseh Charta 77 példájára dokumentumok rendszeres publikálásával próbálta meg a csehszlovákiai és a nemzetközi közvéleményt tájékoztatni a csehszlovákiai magyarságot ért diszkriminatív intézkedésekről. Tevékenysége illegális volt a kommunista diktatúrában, a szerveződés tagjai sokat kockáztattak: meghurcolások különböző formáit, a társadalom peremére való szoríttatást egészen az egzisztenciális ellehetetlenítésig, sőt, a bebörtönzésig.

Tevékenységük nem volt előzmények nélküli: a második világháború utáni embertelen viszonyok közt hasonlóan fontos tevékenységet folytatott –szintén illegális körülmények között – a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség, őket a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején még jobban megtiporta a diktatúra. A Jogvédő Bizottság évtizedekkel később már egy konszolidáltabb világban tevékenykedett – ám ez nem azt jelenti, hogy munkájuk kevésbé lett volna veszélyes. A diktatúra is kitermelte a maga finomabb módszereit, a technikai eszközei fejlettebbek voltak, s erőteljesebben tudtak alkalmazni olyan pszichológiai eszközöket is, amelyekkel az addigi barátokat, ismerősöket egymásnak is tudták ugratni. Veszélyes terep volt tehát ez – annyira, hogy a szerveződés tagjait ért pszichológiai hatások napjainkig élnek. Magam csak külsős tagja voltam ennek a csoportnak, a nagyobb akciók esetében gyűjtöttem lévai barátaimmal információkat illetve aláírásokat a magyar iskolák ellehetetlenítése ellen.

A központi mag Pozsonyban tevékenykedett, s a politikai rendőrség csakhamar fel is térképezte őket. 1994 óta az MKDM frakcióvezetőjeként, majd az MKP egyik vezetőjeként több alkalommal próbáltam meg jelölni őket a Pro Probitate díjra is. Érdekes, hogy ezt minden alkalommal a Bizottság központi személyisége, Duray Miklós utasította el, mondván, a szerveződés bizonyos tagjai méltatlanná váltak az ilyen elismerésre azzal, hogy nehéz helyzetekben bizonyos fokig meg tudta őket törni az államrendőrség. A dokumentumokat áttanulmányozva látszik, hogy sok vonatkozásban ez a megállapítás jogos, de a magam részéről, puhább kor gyermekeként azt is hozzátenném, hogy bizonyos szlovákiai magyar személyiségek politikai rendőrség általi megtörése a politikai rendszert minősíti elsősorban. Közel fél évszázad távlatából nem teljesen etikus csípőből kritikát mondani az ilyen megbicsaklások fölött, minden esetet egyedi módon kell megvizsgálni. Ilyenkor persze megjelennek olyan esetek is, amikor valakik bosszúból, érvényesülési vágytól vezérelve vagy más, emberi kicsiség által motivált szándék miatt tett keresztbe egy másik magyarnak.

Mindezt illene egyébként korrekt módon feltérképezni, magam jeleztem, ha európai parlamenti képviselő maradtam volna 2019-ben, megfinanszíroztam volna néhány fiatal doktorandusz kutatómunkáját ilyen irányban. Ezt azért írom ide, mert ez a téma fontosabb annál, hogysem felvetése a szemétkosárba kerüljön. Nem valamiféle személyes meghurcolás miatt (az aktőrök nagy része már úgyis elhagyott bennünket), hanem a kollektív emlékezet miatt. A közélet ugyanis nagyban hasonlít a vízilabdához: nem csak a víz felszíne fölötti játék az izgalmas, hanem a víz alatti is. Mi az elsőre koncentrálunk, de a másikból is lehet tanulni. Lehet, hogy ha ebben a kérdésben konzekvensebbek vagyunk, megspórolhattunk volna néhány szlovákiai magyar kanyart az elmúlt 15 évben is.

Vissza azonban a témához: a fenti néhány mondat fontos, de a perifériát jelenti. A Jogvédő Bizottság pozitív tevékenysége az, ami előtt ma mélyen fejet kell hajtanunk, közösségünk eme önvédelmi szerveződése fontos történelmi szerepet töltött be. Ismétlem: nagyon veszélyes körülmények között. Ezért fontos láttatni őket és újból elismételni: közösségünk sokat köszönhet nekik.

Út a megalakulásig

Csehszlovákiát 1968 októberében föderalizálták, de elfogadtak egy érdekes alkotmánytörvényt is a nemzetiségek védelméről. Ez azonban a szovjet tankok árnyékában nem jelentett áttörést, átmeneti játék volt csupán. 1968 ugyanakkor felszabadított sok addig elfojtott komplexust is, szlovák-magyar viszonylatban sok szemetet is a felszínre hozott. Szeretném viszont ismételten kiemelni, kuriózum, ahogy a Csemadokot az egypártrendszert preferáló kommunista diktatúra 1968-ban partnernek fogadta el. A Csehszlovákia jövendőbeli elrendeződéséről szóló tárgyalási folyamatba is bevonták partnerként, ennek eredményeként született meg az érdekes sorsú 144/1968. számú alkotmánytörvény.

1969. márciusában Prágában a Gyermek- és Ifjúsági Szervezetek Szövetségének országos kongresszusán a szlovák küldöttek ismételten tanúságot tettek kisstílű nacionalizmusokról: nem fogadták el, hogy Szlovákiában magyar ifjúsági szervezeteket lehessen létrehozni. Ugyanazt a játékot játszották, amit játszanak máig: behúzni a fékeket és bedugni a fejüket a porba, amíg csak lehet. Így csak a csehországi németek és lengyelek élhettek a számukra biztosított lehetőségekkel, és saját nemzeti ifjúsági szervezeteket alakítottak.

Teljességgel azonban Szlovákia sem vonhatta ki magát a Prágai Tavasz történései alól. 1969. április 8-án a 103. sz. kormányhatározat értelmében Nemzetiségi Tanács létesült Pozsonyban a kormány tanácsadó szerveként, 15 tagja közül 5 volt magyar. Nehéz helyzetbe került azonban az 1968 decemberében megalakult Magyar Ifjúsági Szövetség: 1969. május 26-án a Belügyminisztérium tudatta vezetőivel, hogy a szövetség működését nem engedélyezi. Ennek elnöke Duka Zólyomi Árpád volt, alelnöke pedig Duray Miklós. 1969. szeptemberében megjelent a rossz szellem, Daniel Okáli A Matica Slovenská és a nemzetiségek c. hangulatkeltő írása. Az írás tele van meghökkentő túlzásokkal, állítása szerint 1938-ban Szlovákia 1/3-át csatolták Magyarországhoz, szlovákok és csehek százezreit űzték el hazájukból, és újabb százezreket soroztak be Horthy hadseregébe. Okáli ezúttal is helyeselte a kitoloncolás programját, s már 1968-ban a lakosságcsere befejezését sürgette.

1969. szeptember–októberében sokasodtak az Új Szóban a CSEMADOK vezetőit ért bírálatok. 1970. április 3-án a pozsonyi Pravdában Márta Vartíková méltatta a kassai kormányprogram meghirdetésének 25. évfordulóját. Nagy hangsúllyal ismertette, de nem ítélte el a magyarok ellen hozott diszkriminatív intézkedéseket. 1970. április 19-én – miközben a magyar közvélemény a nemzetiségi törvények tető alá hozását várta a 144. sz. alkotmánytörvény alapján -, megjelent Juraj Zvara történész cikke az Új Szóban. Az írás szerint a kulturális önkormányzat nem egyeztethető össze Lenin nézeteivel. Zvara korábban a nemzeti önigazgatási elv híve volt, leghatározottabban 1969 májusában, a moravani nemzetiségi kongresszuson foglalt állást az elv mellett. Véleményének megváltozása a hivatalos felfogásban bekövetkezett fordulatot tükrözte. 1970 tavaszán Husák vezetésével már azok irányították a CSKP nemzetiségi politikáját, akik 1968-ban mint „ellenzék” keltettek tömeghisztériát az Akcióprogram nemzetiségi vonatkozású részei ellen. A katonai megszállás következtében megváltoztak az erőviszonyok, a demokrácia híveit minden területen háttérbe szorították – így a kisebbségi ügyekben is. A CSEMADOK addigi vezetőit alkalmazkodóbbakkal váltották fel. Megkezdődött a kisebbségi jogok teljes felszámolása.

A fentiek szellemében 1970. április 29-én Dobos László minisztert és Szabó Rezsőt, az SZNT alelnökét felmentették tisztségük alól. A tárca nélküli miniszter ügyköre megszűnt, az SZNT új alelnöke Fábry István elvtárs lett. Következett a húsdaráló.

1970-ben jelentősen csökkentették a magyarországi ösztöndíjasok számát. A szlovákiai magyaroknak megtiltották, hogy – akár saját költségükön – Magyarországon tanuljanak, vagy a magyar államtól ösztöndíjat fogadjanak el. Az 1970. december 1-ei népszámlálás szerint Csehszlovákiában 614 000 magyar anyanyelvű személy élt, ebből 572 568 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek. 533-ról 442-re csökkent a magyar többségű települések száma.

1971. március 29-én a CSEMADOK KB ülésén a párt utasítására lemondott Dobos László elnök. A KB további 25 tagját felmentették tisztsége alól, az új elnök Fábry István lett. A kiadott határozat szerint „a CSEMADOK a szervezet küldetésének megfelelően figyelmét a népnevelő és kulturális tömegmozgalmi munkára összpontosítja”, tehát lemondott arról, hogy társadalmi és politikai szervezet legyen.
1971. július 8-án a pozsonyi Pravda arról tudósít, hogy „az SZNT elfogadta Szabó Rezső mandátumairól való lemondását. Dobos Lászlót ugyanezen tisztségektől az SZNT elnöksége megfosztja.” 1972. január 13-án a Hét c. folyóirat közli, hogy a CSEMADOK tagjainak létszáma elérte a 62 ezer főt. 1972. április 15–16-án, a CSEMADOK XI. országos közgyűlésén érvénytelenítették a X. rendkívüli közgyűlés 1968-ban meghozott határozatait, Július Hanus miniszterelnök-helyettes pedig bejelentette, hogy a szervezetet törlik a Nemzeti Frontból, s áthelyezik a Művelődési Minisztérium hatáskörébe. A szervezet nevéből törölték a „társadalmi” jelzőt. Varga Béla titkár előadói beszédében helytelenítette az 1968. április 12-i állásfoglalást és annak nyilvánosságra hozatalát. Elnökké Lőrincz Gyulát választották.
1972. júliusában megjelent Samuel Cambel élesen magyarellenes műve, A szlovák földkérdés, 1944–48. A könyv antifasiszta tettként értékelte a magyarság elleni erőszaksorozatot, szerzője 1973. augusztus 28-án állami díjat kapott munkásságáért.
Az 1973/74-es tanévben 22 gimnáziumban folyt magyar nyelvű oktatás, 1978/79-ben már csak 19-ben, s ebből is 9 közös, szlovák–magyar igazgatású volt. A gimnáziumok egyikének sem volt internátusa, pedig 50–100 kilométeres hálózatból vették fel a diákokat. Az 1973/74-es tanévtől folyamatosan csökkentették a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának létszámát.

A törés

1975-ben valami fontos történt a világban, amelynek kihatása volt a csehszlovákiai történésekre is. 1975. augusztus 1-jén Helsinkiben Csehszlovákia is aláírta az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát, s ezzel kötelezte magát, hogy megtartja az alapvető emberi jogokat, amelyek nemre, nyelvre, származásra és vallásra való tekintet nélkül mindenkit megilletnek.

Ez persze a felszín – hiszen egy diktatúráról beszélünk. A mélyben tovább próbáltak meg álnok folyamatokat futtatni. 1976-ban a központi oktatásügyi hatóságok egyes helyeken – a paritás címén – magyar többségű településeken is 50%-ra próbálták csökkenteni a magyar nyelvű tanulók és osztályok számát (pl. a 89%-ban magyar Dunaszerdahelyen). A paritás elvére persze csak ott hivatkoztak, ahol a szlovák lakosság volt kisebbségben.

1977. szeptemberében Szlovákiában 376 magyar általános iskola működött, s ezekben 55 805 diák tanult. Az összes magyar nemzetiségű iskolaköteles száma 70 893 volt. Gimnáziumban 5400 magyar nemzetiségű tanult, közülük 2800 járt magyar, 1700 közös és 900 szlovák igazgatású iskolába. Szakmunkásképző intézetekben az adott korosztály 35-40%-a folytatott tanulmányokat, de csak 10-11%-uk magyar nyelven. Felsőoktatási intézménybe 533 magyar fiatalt vettek fel, a megfelelő korosztály 5,9%-át, míg a szlovákok 18%-át. A magyar kisebbség tehát nem volt képes pótolni az 1945–48 között elűzött értelmiséget, a magyar kisebbség 0,8-0,9%-a végzett egyetemet vagy főiskolát, míg a szlovákoknak 4%-a. (Megjegyzés: ez az aránytalanság volt később, 2002-ben a legfőbb érvünk a Selye Egyetem létrehozatala mellett.)

1977-ben egyébként is megkezdték a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának teljes fölszámolását. Míg korábban évente 40-60 magyar fiatal kapott itt tanári diplomát, ekkor már csak 15 hallgatót vettek fel. A terv szerint az utolsó magyar csoport 1981-ben hagyta volna el az intézményt.
A szocialista vakondokok fúrtak, ahol csak lehetett. Az egyik kelet-szlovákiai reléállomás lehetetlenné tette a magyar tévé műsorának vételét, csak sztrájkokkal való fenyegetőzés hatására módosították a működését.

1977-ben ráadásul szlovák állami- és pártvezetők tervet dolgoztak ki a magyar iskolák fokozatos fölszámolására. Első lépésként a magyar tannyelvű iskolák ötödik évfolyamától kezdve akarták volna megszüntetni a magyar nyelvű oktatást. Részlet a törvénytervezetből: „Szükséges, hogy kiterjesszék a szaktantárgyak szlovák nyelven való oktatását, amivel még kedvezőbb feltételeket lehet teremteni ahhoz, hogy a nemzetiségekhez tartozó állampolgáraink érvényesüljenek a társadalmi életben.” (A CSTK közleménye az SZNT 19. üléséről Új Szó, 1978. március 25.) Ugyanakkor a valós helyzet az volt, hogy 1950 óta 233 magyar általános iskola szűnt meg az iskolák központosításával. A hivatalos álláspont szerint a központosítás „javítja az oktatás tárgyi és személyi ellátottságát, az oktatási tevékenység gazdaságosságát”. Nem csak a vegyes lakosságú területeken szüntettek meg ilyen módon iskolákat, hanem a szlovák hegyvidéken is. Ám ott az iskola nélkül maradt falvakból iskolabuszok szállították a gyerekeket az iskolaközpontokba. A magyar gyerekek viszont nem találtak ipari üzemre, amely patronálóként magára vállalta volna a 20-30 kilométeres utaztatás költségeit. A szülők jelentős része így kénytelen lett a közelebb lévő szlovák iskolába járatni gyermekét. A 8 ezer magyar óvodás közel egyharmada szlovák nyelvű óvodába járt. Ezekben nem volt ritka eset, hogy büntetést adtak a magyar beszédért.

A megalakulás

Ilyen előzmények után 1978 áprilisában megalakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, egy nem hivatalos, polgárjogi szervezet. Feladatának azt tekintette, hogy mozgósítsa a közvéleményt a fenti tervek meghiúsítására, s általában megszervezze az ellenállást a magyar kisebbség létfontosságú jogainak és érdekeinek védelme érdekében. A Jogvédő Bizottság azon frissiben tiltakozó kampányt szervezett a lakosság körében az iskolák felszámolása ellen. Megkezdték a külföldi közvélemény tájékoztatását is.

A szerveződés központi személyisége, Duray Miklós így írt erről: „A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága 1978 áprilisában alakult. Ezt tényként csak utólag lehet megállapítani, mert a zéró időpontban egyikünk sem sejtette, hogy éppen egy jogvédő bizottság alapításán munkálkodik. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy alig több mint fél év múlva már a „Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jogvédő Bizottsága”-ként kellett fellépnünk. A „nemzetiség” helyébe „kisebbség” akkor került – 1979 őszén -, amikor tisztáztuk magunkban a lényegi különbséget e két fogalom között. Bizottságunk azért alakult, mert a csehszlovákiai magyar kisebbség iskoláit ebben az időben ismét a rohamos megszüntetés veszélye kezdte fenyegetni. 1977-78 folyamán a Szlovákia iskolaügyi minisztériumában egy olyan tervet dolgoztak ki, amely szerint – ha az rendeletté vagy törvénnyé válik – zavartalanul és rövid úton felszámolhatták volna a magyar nyelvű oktatást az ország összes magyar iskolájában. Ezért nem kiáltvánnyal; nem polgárjogi nyilatkozattal, sem aláírási akcióval vagy szóvivők választásával, sem politikai programmal vagy ideológiai vallomással, még csak beköszöntő sorokkal sem kezdődött a tevékenységünk, hanem egy konkrét és gyakorlati szándék egyszerű megfogalmazásával: meg kell menteni a magyar iskolákat…”

Nagyon fontos eleme a folyamatnak, hogy egy ponton a konspiratív szerveződésnek meg kellett állapodnia abban, hogy ki adja a nevét a kiadványok hitelesítéséhez. Ezt az „öngyilkos” feladatot névvel, címmel Duray Miklós vállalta magára, aki ezzel a politikai rendőrség és a kommunista párt célkeresztjébe került. A csapat viszont testületileg folytatta munkáját.
1978 tavaszán Janics Kálmánt, a Bizottság egyik tagját március 31-én megfosztották a jolsvai körzet orvosi tisztétől. Janics Kálmánnak számos higgadt, tudományos elemzése jelent meg a csehszlovákiai magyar kisebbség sorsáról, többek között a Valóság 1971/6-os számában, a Canadian Review of Nationalism III. kötetében (1975) és az Új Látóhatár 1977/6-os számában.
A Jogvédő Bizottság tiltakozó kampányának eredményeként néhány hónapra lekerült a napirendről az oktatásügy átalakításának kérdése. Később a Szlovák Oktatásügyi Minisztérium és a Szlovák Kommunista Párt KB ideológiai titkára újból beterjesztette a javaslatot. Eszerint a magyar tanítási nyelvűnek nevezett iskolákban a heti óraszám 15-25%-ában folyt volna magyar nyelvű oktatás. (Ez egyaránt vonatkozott volna az általános és a szakközépiskolákra.) A terv szerint gyakorlatilag megszűnt volna a magyar nyelvű szakmunkásképzés.
1979. januárjában valósult meg a Jogvédő Bizottság második tiltakozó kampánya a tervezet ellen. Megjelent a Bizottság első és második dokumentuma: A magyar nemzetiség beolvasztásának állomása; Levél Csehszlovákia állami és pártvezetőihez. 1979. január 24-én az Új Szó fasisztának, hazaárulónak nevezte Janics Kálmánt. Janics panaszt emelt a Szlovák Szocialista Köztársaság főügyészénél, majd 13 hónappal később megismételte panaszát. Választ nem kapott. 1979 májusában megjelent a Jogvédő Bizottság harmadik dokumentuma: Levél a Charta ’77 szóvivőihez. Ez tartalmazza első ízben a magyar kisebbség tételesen megfogalmazott követeléseit. (A Charta 77 csak késve reagált a levélre, s nem kötelezte el magát a kisebbségi jogok folyamatos figyelemmel kísérésére.)

1979 nyarán Husák elnök felszólította a szlovák belügyminisztériumot a Bizottság felszámolására. A Bizottság adatai szerint szeptemberig mintegy 50 magyar értelmiségit hurcoltak meg, a titkosrendőrség több, mint száz esetben foganatosított kihallgatást, házkutatást, útlevélelkobzást stb.
A küzdelem folytatódott tovább. 1979-ben az új oktatási törvény végrehajtását szabályozó miniszteri rendelet szerint járásonként csak egy magyar gimnázium működhetett.
1979 őszén Münchenben megjelent Janics Kálmán A hontalanság évei (A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után, 1945–48) című könyve. Illyés Gyula írta előszavában: „Óriási munka tetőzése Janics Kálmán műve. S ugyanakkor saját szellemi életünkben útirányító vállalkozás. Hogy a magyar anyanyelvűség minden területéről hasonló helyzetfölmérést kapjon a világ lelkiismerete.”

1980 februárjában megjelent a Bizottság negyedik jelentése: Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi megállapodások és a magyar kisebbség helyzete. A dokumentumot a helsinki értekezlet 13 résztvevőjének és néhány nemzetközi szervezetnek is eljuttatták. A Bizottság példákkal bizonyította, hogy Csehszlovákiában „hatályban vannak olyan törvények, melyeket a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöbölésére vonatkozó 1965. évi nemzetközi egyezmény 2. cikkelyének 10. bekezdése alapján vissza kellett volna vonni; a magyar nemzetiségű állampolgárok egyesülési jogának korlátozása sérti A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 22. cikkelyének 1. bekezdésében foglaltakat; a magyar nyelv használatának korlátozása sérti ugyanezen egyezségokmány 27. cikkében foglaltakat; a csehszlovák állam nem teljesíti az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmánya Kulturális együttműködés és csere című fejezetének utolsó bekezdésében és az Együttműködés és cserék az oktatás területén című fejezet utolsó bekezdésében foglaltakat…”

1980 őszén durva rendőri intézkedéseket foganatosítottak a csehországi magyar diákok féllegális klubjai ellen. (A féllegalitás annak következménye volt, hogy a CSEMADOK Csehországban nem fejthetett ki semmiféle tevékenységet, más szervezet viszont nem adott teret a magyar diákok kulturális szervezeteinek.)
1980. decemberében az Iskolaügyi Minisztérium kollégiuma ismét megtárgyalta a magyar oktatási nyelv szűkítésének lehetőségeit. A társadalmi kampányba bevonták a párt regionális aktivistáit is. 1981. február 20-án a pozsonyi Pravda közölte a rimaszombati gimnázium igazgatónőjének levelét, melyben – az Iskolaügyi Minisztérium elképzeléseivel összhangban – javasolta a magyar iskolák oktatási nyelvének szlovákra változtatását „a magyar munkás- és parasztgyerekek érdekében”.
1981. áprilisában a Bizottság több száz példányban levelet küldött szét szülőknek, pedagógusoknak, melyben a tervezet elleni tiltakozásra szólította fel őket. „Az ember természetes joga, hogy tudatának és személyi önállóságának, valamint döntési képességének teljes kibontakozásáig a számára legsajátosabb közegben – anyanyelvének közegében –nevelkedjék. Ha a felnőttek megfosztják ettől a jogától az ifjú embert, erőszakot követnek el rajta, ami ellen minden becsületes embernek fel kell emelnie szavát, tekintet nélkül nemzetiségére, vallására vagy faji eredetére”- áll többek között a dokumentumban. Tömeges tiltatkozás volt a válasz a párt és az oktatásügyi minisztérium irányában a szülők részéről, a javaslatot visszavonták.

Összegzés

A vázlatos kronológia ismertetésével az volt a célom, hogy láttassam, milyen impulzusok hatására, milyen közegben dolgozott a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága. A legfontosabb megállapítás: 1978-tól 1982-ig – az 1979. júliusi és augusztusi rendőri beavatkozás ellenére – megszakítás nélkül dolgozott. Ebben az időszakban 10 dokumentumot dolgozott ki.
Az első kilenc különböző módon nyilvánosságra is került. Amikor a 10. dokumentum készült, csapott le másodszor a politikai rendőrség (1982. júniusában). Ez az eset egy évre megbénította tevékenységüket, de a helyzet úgy hozta, hogy 1983. őszén újra kellett szervezni a jogvédelmet. Ekkor alakították meg a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportját, amely 1984. áprilisáig-májusáig, a módosított iskolaügyi törvényjavaslat jóváhagyásáig működött. Feladata az iskolaügyi törvényjavaslatnak a magyar kisebbség részére hátrányos (és alkotmányellenes) pontjai elleni fellépés volt.

E feladat sikeres megoldása után csapott le harmadszor az államrendőrség. Ezután jött létre a Bizottság Információs Csoportja, hogy amíg szükséges, ez fejtsen ki átmeneti tevékenységet. 1985 májusa után a Bizottságot újraszervezték. Ezután közel egy évig tartó párbeszédet kezdtek szlovák és cseh partnereikkel a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről. Ismét Duray Miklóst idézem 1987 szeptemberéből: „Kezdeti szándékunk egy közös dokumentum kiadása volt, de alapvető nézeteltérések miatt – főleg az emberi jogok különböző értelmezése és politikai jellegű kérdések miatt – ez nem volt egyértelműen sikeres munka. Igaz, jobban megismertük egymás nézeteit és közelebb kerültünk a Charta ’77 polgárjogi mozgalomhoz. A párbeszédnek azonban mégis lett eredménye: a „Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről” c. antológia, amely 1986. szeptemberében készült el. 1987. januárjától pedig ismét rendszeresen adunk ki jelentéseket, készítünk beadványokat és tanulmányokat…”

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága 1990-ben, a társadalmi változások után felfüggesztette tevékenységét. 45 éves ténykedésétől elválaszthatatlan Duray Miklós személyes meghurcolása is. A megalakulást követő években őt is, társait is megfigyelték, kihallgatták. Megtiltották, hogy külföldre utazzanak, többször tartottak náluk házkutatást, igyekeztek egymás ellen is kijátszani őket. Durayt 1982-ben megvádolták az államrend felforgatásával és 1982. november 10-én letartóztatták. 1983 elején még vizsgálati fogságban volt, állásfoglalással támogatta őt a Charta 77 és a Magyar Írók Szövetségének egy része is. Később külföldi nyomásra felfüggesztették a perét.

Duray még 1983-ban aláírta a Charta 77 polgárjogi nyilatkozatot. 1984. május 10-én ismét letartóztatták, emiatt tiltakozott többek közt az Amnesty International és a Nemzetközi PEN Club amerikai tagozata is. Tizenöt hónapos fogva tartás után szabadon engedték, a rendőrségi zaklatások azonban ezután is folytatódtak, mert Duray nem hagyott fel az ellenzéki politizálással.
Vége