A svájci Jura kanton példája

Érdekes könyv jelent meg a közelmúltban a Bethlen Gábor Alap támogatásával A svájci Jura kanton autonómiája, harca önrendelkezéséért címmel. A kötet szerkesztői, Bácsfainé Dr. Hévízi Józsa és a Svájcban élő B. Szabó Péter egy svájci küzdelmet állítanak példaként elénk. 1815-ben, a napóleoni háborúkat lezárni igyekvő bécsi kongresszuson jelentős mértékben átrajzolták az európai kontinens térképét. Ennek részeként a régi Bázeli Püspökség mintegy 150 ezer lelket számláló, magát Jura népének nevező francia lakossága a német nyelvű Bern kanton fennhatósága alá került.
Ilyen vonatkozásban tudni kell, hogy a nemzetiségi tolerancia példájaként emlegetett Svájcban sem minden fenékig tejfel, ilyen szempontból sem. Mert bár az ország valóban alulról építkezik, s a kantonális rendszer tényleg egy jó modell a különböző anyanyelvű népek együttélésére, az sem old meg mindent. Léteznek ugyanis egynyelvű és kétnyelvű kantonok, s van egy háromnyelvű is. Az egynyelvű kantonokban azonban az odatelepülő más anyanyelvű egyén komoly problémákba – nyelvhasználati, kulturális és oktatásügyi problémákba – ütközik. A rendszer ugyanis az őslakosokat védi, s egy egynyelvű kantonban a másnyelvűek jogérvényesítése komoly akadályokba ütközik.

Ez volt a gond Bern német nyelvű kantonban is, ahol a francia nyelvű kisebbségi népcsoport sokszor erőszakos eszközöket is megragadott jogai érvényesítésére. A valódi jogegyenlőség elérése érdekében a radikális szervezetek gyújtogatásokkal, merényletekkel, tömeges tüntetésekkel akarták kikényszeríteni a számukra oly fontos, kantonon belüli autonómiát. Ezekre a megmozdulásokra Bern megfélemlítésekkel, rendőri túlkapásokkal és szakmai megtorló intézkedésekkel válaszolt, elmélyítve a feszültséget. Végül itt is, hasonlóan, mint Dél-Tirolban, a politikai bölcsesség győzött: a könyv részletesen bemutatja azt a több évtizedes küzdelmet 1994 és 2017 között, amelyet inkább konszenzusteremtő tárgyalássorozatnak nevezhetünk, s amely Berni-Jura autonómiarendszerének létrejöttéhez vezetett.

Érdekes és tanulságos olvasmány, amelynek számunkra is lehet üzenete. Magam is megéltem hasonló folyamatot Szlovákiában a kilencvenes évek elején, illetve 1998 és 2006 között. A téma felvetése azért is időszerű, mert az utóbbi időben tájainkon főleg siránkozásokat hallani számbeli fogyásunkról, az elvándorlásokról, a gazdasági és szociális problémákról. Tovább kellene azonban lépni, s újból átgondolni, merre vezethetnek a megoldások útjai. 1993 körül volt egy időszak, amikor komolynak nevezhető tervezetek születtek, amelyek fenntartható megoldási modelleket tartalmaztak. Majd 1998 és 2006 között meg is született néhány olyan törvény és létrejött néhány olyan intézményi megoldás, amelyeknek identitáserősítő szerepük van. Ám a 2010 óta tartó időszak már másról szólt: a nemzeti idea küzdelméről a túlélésért. Most tovább kellene lépni.

Kellene – mondom, de látván közösségünk állapotát, bennem is ott vannak a kételyek. A sikerhez ugyanis legalább három feltételnek kellene teljesülnie – s ezzel kapcsolatban máig gondok vannak a szlovákiai magyar közösségben csakúgy, mint Szlovákia hozzáállásában a kérdéshez.

Az első feltétel: tudniunk kellene, mit akarunk. Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos úr megküldte nekem azt a törvénytervezetet, amelyet a kormányhivatalban dolgoztak ki a szlovákiai kisebbségi közösségek helyzetének rendezésére az elmúlt két évben, de amelynek a sorsa a jelek szerint ugyanaz lesz, mint az én 2005-ös tervezetemnek, illetve a kilencvenes évek közepén megszületett dokumentumoknak: megy a Fórum Intézet irattárába. Jó azonban megtapasztalni, hogy az écesz még meglenne egy vitaképes anyag asztalra tételéhez.
A második feltétel: kellene hozzá egy folyamatos akaratnyilvánítás a kisebbségi közösségek részéről, amely nálunk is demokratikus nyomásgyakorlással próbálná meg elősegíteni a lehetséges megoldásokat. Ezen a téren elsősorban saját magunkra, tehát a szlovákiai magyar polgárokra és szervezeteire támaszkodhatnánk elsősorban, de éppen ez az erő tört meg 2009-ben, s a széthúzás máig megosztja közösségi vezető rétegünket. Ezt kellene újraácsolni, de állapotainkat látva ez most egy mesebeli kéréssel ér fel.

És kellene persze némi intelligencia és empátia a szlovákok részéről is: ez 1990 óta hiányzik. Az elmúlt 30 évben egyetlen használható javaslattal sem jöttek, pedig a szlovák alkotmány 34. cikkelye kifejezettem előírja ilyen lépések megtételét. A múltkoriban egy lengyel lapban olvastam egy interjút arról, hogy valamilyen tárgyalás volt Brüsszelben, s ott konfliktushelyzet állt elő. A lengyel riportalany megjegyezte, hogy mi, lengyelek, keményen tartottuk a pozícióinkat. Kis idő múlva csatlakoztak hozzánk a magyarok és a csehek is. – És a szlovákok? – kérdezte a lengyel újságíró. – Ahogy szokták – válaszolt szokatlan nyíltsággal a lengyel diplomata. – Képletesen szólva csendben beálltak az ajtó mögé, s arra játszottak, hogy nincsenek jelen. A tárgyalás végén pedig odaszavaztak a győztes mellé.

Mosolyoghatunk ezen, persze, de látható, hogy ez a taktika Szlovákiának eddig kifizetődött. Évek óta arra játszanak, mintha nem volnának az országban kisebbségek – holott a Szlovák Köztársaság az EU azon országa, ahol százalékarányban a legmagasabb a nemzeti-etnikai kisebbségek aránya, több, mint 20 százalék. S van kisebbségi törvény Magyarországon, Szerbiában, Romániában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban… – csak éppen ott nincs, ahol a legnagyobb szükség lenne rá: Szlovákiában.

Nos, a szlovákiai magyar közösség egyre közelebb sodródik egy keresztúthoz, ahol el fog dőlni, folklórközösség marad-e csupán belőlünk, vagy képesek vagyunk ennél jobban is megszervezni magunkat. Most még lenne erőnk hozzá, s vannak előttünk figyelemre méltó nemzetközi példák is: a svájci Jura kanton esete is ilyen. De látni kell: belső energiák nélkül nem ment és nem is fog menni ez a dolog sem. Ez a feladat a közösség új vezetői számára: elkerülni a sodródást a 24. óra felé.

Csáky Pál
a Ma7-ben.