Köszönet a „nagyon külhoniaknak”

Sokszor mondjuk el, írjuk le az utóbbi időben, hogy véget ért egy korszak a világ, Európa, de a magyarság történelmében is. A világban véget ért a 89 óta dédelgetett álom, amely a bipoláris rendszer bukása után az együttműködés illúzióját helyezte fókuszába. Erre a helyzetre Európa is megpróbál reagálni, az Európai Unió reakciói egyelőre reményt keltőek. A nyugati keresztény civilizációs háttérre épülő gazdasági, pénzügyi és biztonságpolitikai együttműködési formák nem inogtak meg a háborús nyomás alatt, s keresik saját új útjaikat.

Komoly változások tanúi lehetünk a magyar glóbuszon is, ezt legutóbb a Smuk András halálhíréről jött bécsi hírek is megerősítették. Több, mint 100 év telt el Trianon óta, ez a helyzet Magyarország, de a közigazgatási határokon kívül élő magyarok számára is kérdéseket vet fel. A traumától számított 4-5-ik generációk számára ez feladatként úgy jelenik meg, hogy újra kell gondolni a viszonyrendszereket magyarok és magyarok között, újragondolni Magyarország és a határain kívül élő magyarok vonatkozásában is.

S még valamit fontos talán észrevenni: biológiailag elmegy az a korosztály is, amelynek egy része Magyarországon még zsigerileg érdeklődött a Magyarországból kiszakadt nemzetrészek sorsa iránt, s Magyarország határain kívül pedig fontos volt számára az önszerveződés, a magyar sejtekben folyó szellemi-közösségi munka fenntartása.

Ez az írás most nem elsősorban a Magyarország határaira tapadó külhoni közösségekkel akar foglalkozni, hanem a világban szerteszóródott nemzettestvérekkel. Magyarán: azok előtt kíván egy főhajtással tisztelegni, akik közül a legtöbben nem önként, hanem muszájból hagyták el a magyar szülőföldet, s próbálták ott, az idegenben is – a beilleszkedés ezer problémája mellett – létük magyar dimenzióit is életben tartani, építgetni.

Igen, a Bécsben, Párizsban, Münchenben, Brüsszelben, Svájcban, Londonban vagy a tengereken túl létrejött magyar közösségek munkájára, az azokat alkotó személyiségek vállalására, a szabad magyar szellem ottani megtartására tett komoly igyekezetekre gondolok. S most nehéz helyzetben vagyok, mert szándékosan nem írhatok le ebben az írásban neveket, tudván, hogy több száz személyt kellene nevesítenem, amiben nem a megnevezettek nevének felemlítése a probléma, hanem az, hol húzható meg egy szükségszerű határ a felsorolásban. El kell végezni persze ezt a munkát is, a kollektív nemzeti emlékezet kötelez erre, bár e témában nem kell járatlan utakon indulni, több figyelemre méltó részmunka is született már ebben a kérdésben az elmúlt években.
A legfontosabb, amit kiemelten hangsúlyozni kell: a távoli külhoni magyar csoportok lobbitevékenységének szerepe a befogadó nemzetek politikai elitjeinek irányában. Ez egy nagyon fontos eleme volt a magyar problémák láttatásának a világban a rendszerváltás előtt, de utána is. Még akkor is, ha az igazság kedvéért le kell írnunk: némely magyar emigráns csoportok egymással is vitában álltak szerte a világban – de tapasztalatból mondom, így volt ez a szlovák, cseh, lengyel emigrációkkal is. Ez persze érthető is, hiszen voltak, akik a második világháború alatt a szélsőjobboldal elől menekültek, mások megint a szélsőbal elől a háború után. Ismét mások az 56, illetve 68 utáni megtorlások elől. Az ember néha úgy érezte az Amerikai Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában a kilencvenes években, mintha egy élő történelmi kövületbe csöppent volna: az egyes csoportok világlátásukban erősen konzerválták azokat a nézeteket és problémákat is, amelyek akkor voltak időszerűek, amikor ők elhagyták a szülőföldet (ezt a kifejezést tudatosan használom, mert ebben benne van a Magyarországgal közvetlenül határos magyarlakta területekről való emigráció is). Ezek a szembenállások azonban marginális vonalat képeznek csupán az egész történetben: a lényeg az, hogy menekült magyarok odakint sem feledkeztek meg magyarságukról, magyar sejteket szerveztek, magyar kiadványokat jelentettek meg, magyar szervezeteket tartottak fenn, s az ottani többségi nemzetekkel való kapcsolattartás során hasznos felvilágosító tevékenységet folytattak a nemzet érdekében. Tanúként mondom, hogy 1990 után magam is sokat tanultam tőlük a lobbizás terén és számtalan alkalommal tudtam én is és kollégáim is támaszkodni az ő kapcsolatrendszerükre. Ezt ismételten szeretném megköszönni.

S miért írtam meg ezt az írást? Mert azt tapasztalom, hogy ez az erő gyöngülőben van azáltal, hogy a magyar migráció által érintett első és második generáció fokozatosan elhagy bennünket. A fiatalok, akik már ott szocializálódtak, sokszor nem követik az apák, nagyapák példáját, az ő prioritásaik már máshol vannak. Nem tragédia ez sem, persze, hiszen nagyot változott a világ, amelyben mindannyian szabadabban mozoghatunk. De ne feledkezzünk meg azok áldozatvállalásáról, akik számára ott, kint is, sokszor rideg viszonyok között is az volt az egyik legfontosabb kérdés: mi lesz velünk, magyarokkal, s hogy tudunk a magunk apró lehetőségeivel hozzájárulni ahhoz, hogy közös jövőképünk reményteljesebb legyen.

A fotón George Pataki, New York állam volt kormányzója látható, amikor 2009-ben, az első Fico-kormány tobzódása idején látogatást tett Pozsonyban, az MKP székházában, a híres dunaszerdahelyi tömeggyűlésünk másnapján. Az akkori szlovák kormány tagjai nehezményezték, hogy velük nem találkozik: ő erre azt válaszolta, hogy ez akkor válik lehetővé, ha tisztességes politikát fognak folytatni a szlovákiai magyarok irányában. A látogatást Hámos László (HHFR) szervezte. (Máig bánt, hogy nem tudtam személyesen részt venni Hámos Laci temetésén New York-ban. A HHRF a gyászbeszéd megtartására kért fel. Nagyon kevés volt az idő, s akkor az Európai Parlamentben teljesítettem szolgálatot. Az EP elnöksége pedig már korábban egy nemzetközi delegáció vezetésével bízott meg ugyanarra az időpontra. Megvoltak a vízumok, kész volt a diplomáciai egyeztetés, s mikor elmentem Tajani EP-elnök után, hogy temetésre kellene mennem, ő nagyon kért, hogy ne mondjam le a delegáció vezetését, mert ázsiai partnereink azt rosszul értelmezhetnék. Engedtem neki – de máig nem tiszta a lelkiismeretem.)

Csáky Pál