A Duray-jelenség

2022. december 30-án elhunyt Duray Miklós. Ez a hír sokunkat megrázott, hiszen Miklós élete és tevékenysége mélyen beleivódott a szlovákiai magyar valóságba, s függetlenül attól, hogy valaki szerette és tisztelte – vagy ellenkezőleg: nem szerette és nyughatatlan intrikusnak tartotta őt, minden olyan magyar személyiséget, aki számít valamit bárhol a világon, ahol magyarok élnek, megérintett. Duray Miklóst számon kellett tartani, élete, megnyilvánulásai sok vonatkozásban igazodási pontot jelentettek még azoknak is, akik megosztó személyiségnek tartották őt. Tevékenységét alaposabban is ki kell majd értékelni, saját jövőnknek és tisztánlátási igényünknek tartozunk ezzel. Ez az írás nem nekrológ akar lenni, szubjektív visszaemlékezésre, értékelésre kaptam felkérést, s igyekszem a meghatározáshoz hű maradni.

A sors 33 évnyi ismeretséget, együttműködési lehetőséget adott nekünk. 1989-ben találkoztunk először személyesen, a híre alapján nagyon felnéztem rá. Alapjában véve a nemzeti oldalon mozogtunk mindketten: én a rugalmasabb, ő a statikusabb oldalán. Voltak témák, amikor össze is különböztünk, a hangosabb szóváltásig azonban soha nem jutottunk el, annál jobban tiszteltük egymást és egymás nézeteit. Tény, hogy 1992 végén és 1993-98 között furcsállottam a Mečiarral szembeni puhább hozzáállását, akkor az MKDM politikája markánsabb volt. 1998-ban, a pártegyesítéskor ő Bugár Bélát támogatta, ebből később adódtak némi gondok. Legutóbb 2020-ban, Matovič kapcsán fogalmaztunk meg eltérő véleményeket, ő Igorról akkoriban majdhogynem szuperlatívuszokban nyilatkozott. Én a fentieket tévedéseknek tartottam, s négyszemközt ezt el is mondtam neki. Mindezek mellett 1990 és 98 között ő is engem tartott a legegyüttélésesebb MKDM-esnek, mint ahogy az FMK-ban is engem tartottak a magukhoz legközelebb állónak. Tény, hogy gyakran próbáltam a három párt között közvetíteni (lásd pl. Lévai Találkozók), s 1998 után is próbáltam az egységes pártban egyensúlyozni a különböző nézetű csoportok között.

Miklós nem volt gyakorlati ember, csapatjátékos sem, kérdés, merre ment volna a szlovákiai magyar történet, ha 1989 decemberében tényleg szövetségi miniszter lett volna belőle. 2005 és 2007 között nagyon szorosan egy platformra kerültünk, s az az érve, hogy ha az MKP-ban nem történik változás, a párt szétszakad, meghatározó volt számomra, amikor 2007 januárjában elindultam a pártelnöki posztért. Az ő értékítélete akkor is és később, 2009-10-ben is szilárd volt, meghatározó. A „magyar fejjel gondolkodni, magyar szívvel cselekedni” filozófia pillér kell, hogy legyen máig – csak sajnos azt is látni kell, hogy ez sokak számára egyre gyöngül. Ma azt kell fájdalommal megállapítanom, hogy a szlovákiai magyar nemzettudat – 33 évvel a demokratikus változások után – rosszabb állapotban van, mint a nyolcvanas évek diktatúrájában volt. Duray is és sokan mások próbáltak ez ellen tenni, de a nagy társadalmi tendenciák ellenük-ellenünk hatnak. Nagyot változott a világ és sorban elhagytak bennünket azok az emberek is, akik a helyi és regionális pillérek szerepét betöltötték. Így ma az a felkiáltás, hogy „Miklós, a Felvidék veled van!”, nem több önáltatásnál. Az igazság ugyanis az, hogy Duraynak 1989-91 között lett volna esélye komolyabb líderszerep betöltésére, akkor azonban eltékozolta az időt mindenféle társnemzetekről való ábrándozásokkal. Azt, hogy mennyire csak befelé fordult és képtelen volt kitekinteni a környező világra, mutatja az a tény is, hogy másfél évnyi amerikai ott-tartózkodás után sem tanult meg angolul. Ez a magyar világba való zárkózás bizonyára sokak számára szimpatikus, de be kell látni, egy kinyíló, modern világban egy politikai vezető részéről nem elég. Ez az érzéketlenség a külvilág iránt okozta azt is, hogy 1990 és 92 között nem regisztrálta a szlovák politika lényegi változását: azt, hogy a politikai súlypont áttevődött Prágából Pozsonyba. Az 1992-es választásokon minden valamire való politikus a nemzeti parlamentekbe jelöltette magát – kivéve őt, aki a Szövetségi Gyűlésbe, mondván, Csehszlovákia fennmarad. Tévedett, s eme tévedése miatt 1994-ig erőteljes légüres térbe is került, két évig csupán vendégként járhatott be itt-ott a szlovák parlamentbe. S az is tény, hogy ő maga is és az Együttélés Politikai Mozgalom is komoly teret vesztett 1990 és 98 között, 1998-ra 2 százalék alá kerültek: maguk az emberek nem fogadták el azt az utat és azt a kommunikációt, amit kínált. Miklós tehát nem visszalépett az 1998-as pártegyesítéskor, hanem belátta, hogy a küldöttek maximum egynegyede szavazna rá. Nem jól érezte magát 1998 és 2006 között sem, nem igazán támogatta kormánytagságunkat, de nyilvánosan nem szólt ellene, mert az eredmények a választók előtt világossá tették, hogy a vállalható kormánytagság járható út. Ebben az időszakban inkább Magyarországra fókuszált, a kedvezménytörvény körüli ténykedése fontos volt és sikeres.

2007-ben alelnöki posztot kínáltam fel neki is és Bugár Bélának is. Tudtam, persze, hogy nem szeretik egymást, de úgy gondoltam, az MKP vezetésében kell tartanom minden olyan személyiséget, aki számít a felvidéki magyarok szemében. Bugár a felajánlást elutasította, Duray elfogadta a stratégiai alelnöki posztot, ám mivel gyakran álomvilágokban élt, nem igazán tudott csapatával használható elemeket kidolgozni a 2010-es választási dokumentumokba. A 2010-es választási vereség után egyre magányosabb lett, Magyarországon is az egyre furcsábban álmodozó konteóhívők felé tolódott el. Többször felhívott engem is esténként, érződött rajta, hogy nagyon egyedül van pozsonyi magányában, s beszélgetni akar. Engem ez komoly nyugtalansággal töltött el, féltem, nem történik-e vele valami rossz dolog Pozsony-széli házában.

És most elhagyott bennünket. Ez a tény komoly érzelmeket vált ki minden oldalon. Nem arról van szó, hogy mit gondolnak most a barátai és mit az ellenségei: a lenyomat, amit hagyott a felvidéki magyar történetben fontos és kitörölhetetlen. Az ő esetében is megmutatkozott a régi tétel igazsága: más tulajdonságok szükségeltetnek egy diktatúrában való ellenzéki magatartásra és megint másak egy demokráciában való sikeres politizálásra. Nagyon nagy betűkkel szögezzük le: Duray Miklós életművének máig ható alapeleme az 1989 előtti tevékenysége. Az 1968-as kezdet, majd a börtön kétszeri vállalása, de legfőképpen a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának létrehozatala és működtetése. Az a tény, hogy a kiadott dokumentumok hitelesítése céljából megadta a nevét és a címét, kitéve magát ezzel az államrendőrség zaklatásainak. Ezt egyetlen magyar sem feledheti el soha.

2007 és 2010 között a stratégiai alelnököm volt, akkor szabadabb mozgástere volt, de nem igazán tudta kihasználni. A „nem mozdulunk egy jottányit sem”, illetve a „csak ellenzékben maradhatunk tiszták” filozófiája sem nem használható igazán nyitott körülmények között, sem célra nem vezet. Nem örömmel mondom ki, de akiben nincs érzék a politikai kihívások által diktált taktikai lépések megtételéhez, abból nem lehet jó vezető. Persze a legnagyobb művészet megtalálni azt a határt, ameddig a dolog vállalható. Nagy magyar álmokban élni sokak számára szimpatikus lehet, de a többség számára mégiscsak fontosabb a napi – tisztességes és vállalható – utak megkeresése. A nagy történelmi csodákra várásnál való leragadás önáltatás is lehet. Persze, nem azt mondom, hogy az ilyesmit száműzni kell a kelléktárból, ám azt igen, hogy csak ennyi nem elég.

Azt se feledjük, hogy a kilencvenes években a legdurvább karaktergyilkosságot vele szemben követték el, s ebben a megállapításban nem az a legfájóbb, amit a szlovák nacionalisták csináltak vele, hanem az, amit a szlovákiai magyar – úgymond – liberálisok, s a szlovákiai magyar sajtó egy része. Miklóst programszerűen igyekeztek lejáratni, s e mögött a folyamat mögött mindig kitapintható volt magyarországi liberális sugalmazás is.

A híveit igyekezett karbantartani, példaszerű, ahogy rendszeresen körbelátogatta őket. Az ilyen esetekben – néhányon magam is részt vettem – általában jó politikai elemzéseket adott, de sokszor el is csúszott a valóságtól, itt-ott hajlamos volt politikai-történelmi légvárak építésére is. Az utóbbi években – magyarországi hatásra – mindenféle összeesküvés-elméletekben is hitt, bár ilyenekre előttem csak óvatosan hivatkozott, tudván, hogy én ezeket önbecsapó badarságoknak, s így károsaknak tartom.

Betegsége idején, operációja előtt és után is sokszor beszéltünk telefonon, személyesen utoljára 2022. december 23-án találkoztunk a Nárcisz Házban, ahol Molnár Imrével együtt kerestük fel őt. Telefonon utoljára december 20-án beszéltünk egymással hosszabban. Nagy meglepetésemre ő hívott fel, a hangja elég erősnek tűnt, s jó 20 percig beszélgettünk. A szlovákiai és a szlovákiai magyar politikai helyzetről érdeklődött. Épp a legidősebb unokámmal játszottunk, amikor a telefon megszólalt, s a gyerek csendben végigvárta a 20 percet. Amikor befejeztük, megszólalt:
– Kivel beszéltél?
– Egy bácsival, magyar politikussal, aki most nagyon beteg.
– A barátod?
– Azt nem merném állítani, de nagyon közel álltunk egymáshoz.
– Szeretted őt?
Meglepett, hogy a 9 éves gyerek a telefonos beszélgetés hangneme alapján ilyet kérdez.
– Igen. Nélküle más lett volna a világunk.
Akkor még nem tudtuk, hogy pár nap múlva hozzá kell majd tennünk: Miklós, köszönjük. Nyugodj békében!

(Az írás az Előretolt Helyőrség februári számában jelent meg. Szubjektív visszaemlékezésre kaptam felkérést a szerkesztőségtől.)

Csáky Pál