Hinnünk kell magunkban

Hölgyeim és Uraim!
Az MKP OE nevében tisztelettel köszöntöm Önöket az MKP 7. kongresszusán. Örülök, hogy ilyen szép számban jelentünk meg a mai találkozón, ez is mutatja, érezzük a helyzet súlyát.

A tét világos: új küzdelem vár bennünket, s ehhez programra van szükségünk. Kettős a feladat, ami miatt összejöttünk. Amellett, hogy jóváhagyjuk a programunkat, éreznünk is kell egymást, éreznünk a közös elszántságot. Erősíteni is akarjuk tehát egymást, mert tudjuk: csak így, közösen győzhetünk.

Lelki szemeimmel szinte látom nyolc évvel ezelőtti önmagunkat. Egy gyors, nem zökkenőmentes pártegyesítés után veselkedtünk neki a választásoknak, és az eredmény a magas választási részvétel mellett jónak volt mondható. Mandátumot kaptunk arra, hogy kisebbségi közösségünk történetében először kormánytényezővé váljunk. A kormányzás nem volt felhőtlen, számos komoly krízishelyzetet is kezelnünk kellett. Ma már azt is tudjuk, egynémely szlovák kolléga részéről az a szándék is meghúzódott kormányba emelésünk mögött, hogy engedjék a magyarokat kormányozni, úgyis felkészületlenek erre, belebuknak, s majd nem fognak annyit ugrálni. Azok, akik így gondolkodtak, mára eltűntek a történelem süllyesztőjében. Mi 2002-ben is, négyéves keserves kormányzás után is emelt fővel állhattunk oda választóink elé, s támogatóink bizalma erősebb volt, mint 1998-ban. Az új kormánykoalícióba az előzőnél is sokkal jobb kondíciók birtokában léphettünk be.

Újabb négyévnyi küzdelem következett. Ekkor már tapasztaltabbak voltunk, magasabb szintű politikai játékot játszhattunk, ám a pofonok is, amelyeket kaptunk, keményebbek voltak. A sarat azonban álltuk, gyakran a régi mondás igazát is szem előtt tartva: nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Megint a többiek koptak ki mellőlünk, s a két hónappal ezelőtti, legutóbbi kormányválság idején elmondhattuk: már csak az hiányzik, hogy az SDKÚ is kilépjen a koalícióból, akkor majd egyedül kell elkormányoznunk ezt az országot. (Megjegyzem, nem is olyan biztos, hogy ez rosszat tenne Szlovákiának.)

Itt állunk tehát a második ciklus végén, várva az újabb megmérettetést. Egy pillanatig sem állítjuk, hogy hibátlanok vagyunk, egy percig sem mondjuk, hogy mindent sikerült megvalósítanunk, amit szerettünk volna. Ám azt igenis örömmel mutatjuk fel, hogy nem buktunk meg a vizsgán, s amit tettünk, s ahogyan tettük az elmúlt négy, illetve nyolc évben, az igenis vállalható.

Számunkra a legfontosabb, ami felmutatandó: igyekeztünk tisztességesen politizálni. Próbáltunk korrektek lenni, úriemberek. (A magyarok márcsak ilyenek, nemde?) A kétkedőknek mondom: nézzenek vissza, milyen országban éltünk 1998 előtt. Minden hibája és minden felemássága ellenére is a mai egy jelentősen megváltozott világ, s ezek a változások nem mehettek volna végbe a mi aktív hozzájárulásunk nélkül. Mindezt azért mondom, hogy a figyelmet az önbecsülésünkre irányítsam. Nem vagyunk adósai ennek az országnak, Szlovákiának mi még mindig többet adtunk, mint amennyit kaptunk tőle. Az elmúlt tizenhat évben, amikor az ország jövőjét kialakítani igyekvő civilizációs küzdelem folyt Szlovákiában, mi mindig a helyes oldalon álltunk. Egyetlen szavazónknak sem volt oka a kételyre 1990 óta, jól tette-e, amikor ránk szavazott. Nélkülünk nem lehetett volna miniszterelnököt cserélni sem 1991-ben, sem 1994-ben, amikor kiderült, hogy az ország rossz irányban halad. A mi támogatásunk nélkül nem működhettek volna sem Čarnogurský, sem Moravčík urak kormányai. Nélkülünk idő előtt hullott volna darabjaira – vagy meg sem alakult volna –Mikuláš Dzurinda 1. vagy 2. kormánya. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a szlovákságnak adtunk mindezzel nagylelkű, viszonzatlan ajándékot. Azt mondom, hogy a saját, jól felfogott érdekeink szerint jártunk el, amikor így cselekedtünk. Érdekünk volt, hogy az ország demokratizálódjon és NATO-tag legyen, mert ezzel csökken az 1994 és 1998 között megtapasztalt negatív kilengések veszélye. Érdekünk volt, hogy Szlovákiát Magyarországgal együtt vigyük be az EU-ba, ezért kellett 2002-ben elfoglalni minden olyan fontosabb kormányposztot, amely ezt elősegítette. 2004. május l-jén az emberek, elsősorban az idősebb generáció örömkönnyei jelentették a legszebb visszaigazolást, hogy ez a politika helyes volt. Nemzetiségi nyugalmat hoztunk Szlovákia – és a szlovákiai magyarok – életébe. Sok magyar került be a közigazgatásba, helyi, járási, megyei, országos, sőt nemzetközi szinten is. Emberjogi, kisebbségvédelmi törvényeket fogadtunk el, intézményeket hoztunk létre. Ján Lupták építésügyi minisztériumából régiófejlesztési központi minisztériumot csináltunk. Addig elképzelhetetlen változásokat valósítottunk meg a mezőgazdaságban, s a környezetevédelem szempontjából is óriásit lépett előre ez az ország.

Államtitkáraink némiképp minisztereik árnyékában működtek ugyan – ez alkotmányos helyzetükből fakadt –, de egytől egyig megállták a helyüket, kitűnő munkát végeztek. Egyetlen központi intézmény élén álló emberünkről sem mondhatja bárki, hogy nem látta volna el tisztességgel a feladatát. A délszlovákiai régió eddig soha nem tapasztalt érdekképviselethez jutott, az érvényes törvények és előírások alapján soha nem látott támogatást kapott. Kérem, olvassák csak el újra az 1994-es komáromi nagygyűlés dokumentumait. Meg akartuk erősíteni a helyi önkormányzatokat, jelentős jogköröket és ezek megvalósításához adekvát pénzcsomagot akartunk nekik adni. Az egy-egy település területén lévő intézményeket át akartuk nekik adni, az intézmények igazgatóinak, alkalmazottainak pedig azzal is védelmet kívántunk nyújtani, hogy az önkormányzatok döntsenek róluk, és ne legyenek kiszolgáltatva az állami hivataloknak. A megyei szintű önkormányzatok létrehozatalának gondolatát is mi tűztük a zászlónkra, megyei szinten is növelni akartuk az önkormányzati és az intézményi autonómiát. Ezen elképzeléseinkből sok mindent sikerült megvalósítanunk. Egy pillanatig nem állítom, hogy e rendszer tökéletesen működik, azt azonban igen, hogy ez az ország élhetőbbé vált számunkra, a Szlovákiában élő magyarak számára is.

Ám ez a helyzet megváltozhat. Azt halljuk, hogy ez a párt felesleges, nincs jövője. Azt is halljuk – Zsolna felől –, hogy túl sokat markoltunk, némely minisztériumban – úgymond – még a kilincs is magyarul köszön vissza. (Apropó, visszaköszön: ez akár azt is jelentheti, hogy a magyarok által vezetett minisztériumokban még a kilincs is intelligensebb, mint egynémely zsolnai polgármesterek?) Azt is halljuk: túl sokat kaptak ezek a magyarok, le kell faragni a jogaikból.

A másik oldalról, a szlovákiai magyar térfélről azt halljuk, kevesett tett a párt. Nem használt ki minden lehetőséget.

Az ilyen nézetekre is oda kell figyelnünk. Ha a Lévától keletre eső régiókban élők elégedetlenek a szociális és gazdasági helyzetük miatt, azt mondom, jelentős mértékben jogos az elégedetlenségük. Ezekben a régiókban is igyekeztünk segíteni, de a nagy gazdaságpolitikai trendekkel szemben tehetetlenek voltunk. Nemcsak Szlovákia, nemcsak Csehország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Bulgária, hanem a fejlett Németország keleti fele is sokkal nagyobb gazdasági és szociális problémákkal küzd, mint a nyugati részek. A fejlődés azonban folytatódik, s a javulás érzékelhetően halad nyugatról kelet felé. Mindehhez időre van szükség, s épp ez az idő a leglényegesebb tétje az elkövetkezendő választásoknak.

Az előbb azt mondtam, a jogos kritikát el kell fogadni, s ezt valóban így is gondolom. Egy vállalkozó barátommal találkoztam azonban a minap. Egy gazdag csallóközi falu éttermébe tértek be ebédelni, mondta. A helyiek a politikáról beszéltek a teremben. –Minden politikus erkölcstelen, csak a saját érdekét nézi, s nem törődik a néppel – hangzott el, s nem a munkanélküli gömöri vagy bodrogközi, hanem a jól szituált csallóközi polgárok szájából. Szinte hallom, ahogy kollégáim közül is sokan – joggal – kikérnék maguknak ezt a minősítést. Én azonban sokáig tudnám sorolni azon miniszterelnökök neveit, akiket a választók épp akkor váltottak le, amikor jól ment az országnak, s persze, ezt a lépésüket utólag a legtöbb esetben nagyon is megbánták. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy el kellene fogadnunk a fenti minősítést, hanem az irracionális viselkedés veszélyeire is fel szeretném hívni a figyelmet. Azt szeretném ugyanis hangsúlyozni, hogy mi nem a mobilizálható és minket támogatni kész emberek megnyerésével érhetünk el jó eredményt, hanem az ingadozók, a közömbösek, a kiégettek, a kiábrándultak megmozgatásával. Mindannyian tudjuk, ez a legkeményebb feladat, ami ránk vár, ám azt is látnunk kell, itt még vannak tartalékaink.

Nézzünk tehát szembe a tényekkel. 2006-ban ott tartunk, hogy nincs stratégiai szövetségesünk. Az SDKÚ és a KDH hozzánk közel álló pártok, de a mi gesztenyénket soha nem fogják kikaparni a tűzből. Ők tárgyalóképesek, s annyi várható el tőlük, hogy a megállapodások egy részét teljesítik. Az összes többi párt ettől rosszabb kategóriába sorolható.

Mondjuk tehát el a kétkedőknek, a megfáradtaknak, a kiábrándultaknak is: emberileg talán érthető, hogy ilyen állapotba sodródtak, s ennek bizony egyikünk sem örül. Azzal azonban, ha otthon maradnak vagy más pártra szavaznak, semmit nem érnek el. A szlovákiai magyar ügyek, a dél-szlovákiai régió érdekeinek egyetlen hatékony, bár nem hibátlan képviselője van, ez pedig az MKP. A szlovák, cseh, roma, ruszin, ukrán, lengyel, német, zsidó, horvát, bolgár nemzetiségű polgároknak is üzenjük: a civilizált nemzetiségi politikának, a nemzetiségi toleranciának: és kölcsönös tiszteletnek egyetlen, programmal is rendelkező pártja van Szlovákiában: ez pedig az MKP. Az MKP, amely nem fölösleges, de európai horizontú párt.

Kedves barátaim, helyzet van, vár a munka. Kit is tudnék mást idézni ilyenkor, mint az anekdoták székely bácsiját, aki óvta a fiát attól, hogy szombat este a kocsmába menjen. – Ne menj oda, nagy verekedés lesz, nyolc román jut egy magyarra. A fiú elgondolkodik: nyolcan egyre? Annyi kell is, mondja – és nyitja az ajtót, indul.

Hölgyeim és uraim! Az arány most sem, itt sem kedvezőbb. De mi nem azért jöttünk ide, hogy siránkozzunk, hanem azért, hogy elmondjuk országnak- világnak: készek vagyunk az új megmérettetésre. Készek vagyunk mindenkivel őszintén megbeszélni a dolgainkat. Készek vagyunk politikánk jobbik részét folytatni, az esetleges problémákat, hiányosságokat pedig megnevezni és korrigálni. Ma azért jöttünk ide, hogy bebizonyítsuk, képesek vagyunk víziót, jövőképet, reális megoldásokat, programot kínálni mindenkinek, aki bízik bennünk.

(Elhangzott Komáromban, 2006. május 13-án, az MKP programalkotó kongresszusán)

Cikkajánló

Nyújtózni a csillagok felé – megjelent Csáky Pál 2. drámakötete

Megjelent Csáky Pál második drámakötete, Egy nap az örökkévalóságból címmel. A kötet záró fejezetében a …