János érsek

Hosszú idő után magyar gyökerekkel is bíró püspök-érsek ül újra Nagyszombatban, az egyházmegye élén. Az első magyar reakciókat két, egymással szembenálló csoportra lehet osztani. Az első fedezet nélkül, zsigerből üdvözli e tényt, a másik – az előzményekre való utalással elsősorban – elutasítja.

Magam, aki némileg több információval rendelkezem a dologról, mint az átlagpolgár, szeretném csendben elmondani: egyik sem helyes. Az első  korai, a második túlzottan személyes indíttatású. Egyáltalán: sajnálatos az a tény, hogy a felvidéki magyar társadalom megosztottsága visszaköszön a szlovákiai magyar katolikus papok tevékenyeségében is. A lélek embereitől az ember némileg több emelkedettséget várna el.

Néhány évvel ezelőtt, amikor Tóth Domonkos püspök úr úgy döntött, hogy nem fogja kérvényezni Rómától püspöki kinevezése megújítását, napirendre került az utódlás kérdése. Akkor sokan folytattak különböző tárgyalásokat, miniszterelnök-helyettesként magam is több alkalommal megnyitottam ezt a kérdést a Szlovák Püspökkari Konferencia akkori elnökének, illetve Ján Sokol érsek úrnak. Szóba hoztam a kérdést a pozsonyi nuncius úrral folytatott tárgyalásaim során csakúgy, mint a Vatikánban Sodano bíboros úrral és II. János Pál pápával való találkozásaim során is. A Vatikán malmai lassan őröltek, és a folyamatból egy név maradt fenn a szitán: Orosch János, akivel a hetvenes évek óta ismerjük egymást. S akinek püspökké avatásán az a megtiszteltetés ért, hogy a rendezvény egyik kiemelt vendége lehettem.

Ezen a ponton bizonyára részletezni lehetne pozitív és nem annyira pozitív tartalmú emlékeimet, de annak semmi értelme nem volna. Az idő meghaladta ezeket a történéseket, a történelmet naponta írjuk tovább.

Számomra fontos emlék, amikor Orosch János segédpüspökként először  jött el a komáromi imanapra, s ott kb. a következő mondatot mondta: „Tudom, kedves testvéreim, hogy nem ez volt a pontos elvárásotok, ti magyar megyéspüspökért imádkoztatok évek óta. Ez egy köztes megoldás, de szeretném elmondani nektek, hogy én mindent megteszek azért, hogy minél közelebb kerüljek a ti elvárásotokhoz.“

S jöttek a hétköznapok. Orosch Jánosnak – segédpüspökként – nem volt könnyű dolga. Tudvalévő, hogy a szigorú katolikus hierarchia előírásai szerint egy segédpüspök csak azt teheti, amivel a megyéspüspöke megbízza, s Ján Sokol érsek nem éppen dícsérendő partner volt ebben az együttműködésben. Orosch azonban tette, amit tehetett, s bizonyára nem vagyok  egyedül azzal a nézetemmel, hogy a lehetőségek korlátai között viszonylag tisztességesen ellátta feldatát. Ezt a nézetemet néha nyilvánosan is elmondtam, hozzátéve persze azt is, hogy ez távol áll a kívánatos állapotoktól, attól, hogy a négyszázezres szlovákiai magyar katolikus hívő pasztorációjából fakadó feladatokat egy valódi felhatalmazással bíró püspök (ad personam jogkörökkel) lássa el és koordinálja.

Itt nem szabad megfeledkeznünk egy fontos intermezzóról sem, amely lényegében kicsiség, de teljes egészében láttatja az szlovák egyház belső viszonyait és néhány püspök értékrendjét.

Pár évvel ezelőtt Orosch János segédpüspököt meghívták Bécsbe, a Szent István királyunk tiszteletére rendezett szentmise főcelebránsa lett volna a bécsi Szent István dómban. Oroscht Sokol érsek nem engedte el. Orosch úgy viselkedett, mint Sólyom László a komáromi hídon:  tiszteletben tartotta a tiltást, de egy levelet küldött Bécsbe, amelyben egyértelműen elmondta a véleményét a kérdéssel kapcsolatban.

Nos, talán ez a momentum bizonyítja legjobban az egyensúlyozási kényszerhelyzetet. Orosch most ebből a kalodából szabadult ki: teljes jogú megyéspüspökké vált. Most már nem beszélheti ki magát fölöttesére.

A katolikus egyház – sajnos -, végletesen hierarchikus szervezet, amely tény sok kárt okozott már a szlovákiai magyar közösségnek az elmúlt 25 évben is.
Tálcán kínálja ugyanis az magyar egyházi személyek számára az alibizmust: én ugyan megtenném ezt vagy azt, de a püspökömtől nem kaptam erre felhatalmazást. Így tehát mosom kezeimet, semmit nem tehetek.

Ha emlékezetem nem csal, ez a pilátusi helyzet: ám mintha arra is emlékeznék, hogy Pilátus és Jézus ekkor szemben álltak egymással. S nem Jézus volt az, aki a kezeit mosta…
Magyarán: egyetlen ember sem mondhatja el, hogy belső minőségét az általa ellátott funkciónak köszönheti. A funkció lehetőséget kínál az azt ellátó ember számára. A tehetséges ember súlyt ad az általa ellátott funkciónak is, a tehetségtelen lehúzza és dehonesztálja azt. Nem a funkció hozza az elismerést, az észt, hanem a funkciót kell megtölteni lélekkel, tartalommal. Az alibizmus pedig rossz tanácsadó: soha nincs olyan helyzet, hogy ne lehetne valamit tenni, ha az ember akarja. S ha a szlovákiai magyar egyházi személyek arra várnak, hogy majd a püspökeik fogják instruálni őket abban az ügyben, hogy mit tegyenek a szlovákiai magyar katolikusok fennmaradásáért és megerősödéséért, akkor becsapják magukat: a szlovák katolikus püspökök többsége ugyanis nacionalista és nagyon konzervatív.

Azt is bizonyára érdekes megnézni ebben a vonatkozásban, hogy a különböző egyházak, különböző emberi csoportok mennyire eltérő módon járnak el konkrét helyzetekben ugyanazon Biblia alapján. A szlovákiai magyarlakta vidéken több olyan katolikus pap és más egyházi személy is található, akinek tevékenysége példaértékű, aki nem riad meg a többletmunkától – még ha ezért nacionalista püspöke néha előnytelen áthelyezéssel is sújtja. Ez azonban az igazi evangéliumi út, a lélek embereinek ezt jobban kell tudniuk és érezniük. S nem feledni a bibliai tanítás igazát a langyos emberről…

Van még egy érdekes vonatkozása ennek a témának, amely az egész felvidéki magyar közösség szempontjából is nagyon fontos. Ha ugyanis megnézzük, hogy a szlovákiai magyarság szervezetei közül melyik az, amelyik a legeredményesebb utat tudhatja maga mögött az elmúlt 23 év szabadabb viszonyai között (a civil és az egyházi térfelet is figyelembe véve), az kétségkívül református keresztyén egyház. A belső autonómiájuk miatt.

Most persze hozhatnám pozitív példaként azt a kétségkívüli tényt is, hogy Orosch részéről az idei pünkösdi ünnepi élő közvetítés a szlovák közszolgálati televízióban Komáromból, a Szent András templomból, valódi huszárvágás volt. Teljes szentmise, magyar nyelven, élő adásban, az ünnep délelőttjén, természetesen mindennemű szlovák feliratozás nélkül – vagyis a jelenlegi szlovák törvények élén egyensúlyozva. (Némi malíciával emlékszem vissza érsekújvári barátaimmal való beszélgetésünkre, akik a tavalyi karácsonyi éjféli miséket magyar és szlovák nyelven is akarták közvetíteni a helyi televízióban. S ahelyett, hogy megtették volna, megkérdezték a tévésugárzást felügyelő hivatalt, tehetik-e ezt, mivel az élő istentiszteletet nem tudják feliratozni. A válasz „természetesen” elutasító volt, s így csak a szlovák misét közvetítették, a magyar nyelvű szentmise-közvetítésből nem lett semmi. Mára már ott a precedens, a szlovák közszolgálati televízió közvetítése.)

Persze, ezen a ponton előhozhatná bárki azokat a téblábolásokat is az egyik komáromi imanapi misén, amelyet János püspök vitt végbe, amikor a mise végén felhangzott a magyar himnusz. Hozzáteheti az idei imanapi szentbeszédet  is, amely inkább kampánybeszéd akart lenni a nuncius előtt. Amivel semmi gond nem lenne, ha kiegyensúlyozott lett volna: ám nem volt az, s a témát nem ismerőnek azt sugallta, hogy itt minden rendben van.
Márpedig épp ez a gond, hogy itt ezen a téren sincs sok minden rendben.

Nos, ez gondolatmenetünk kardinális pontja. János érsek most, ezen a poszton megszabadult a ballasztok egy részétől, az eddigiekhez képest tényleg szabadabban mozoghat. Azt is mindannyian tudjuk, hogy tarthatatlan az a helyzet, hogy a szlovákiai  kétszázezer főt számláló görögkatolikusoknak három püspökük van, a közel négyszázezer felvidéki magyar katolikusnak pedig egy sem. A néhány ezer főt számláló szlovák fegyveres erőknél dolgozó katolikusoknak (hadsereg, rendőrség) is lehet külön, ad personam püspöke, a magyaroknak pedig nem. A külhoni szlovákoknak is van már püspökük, csak a (Szlovákia szempontjából) belhoni magyaroknak nincs.

A megoldás ebben a szerencsétlenül szétdarabolt helyzetben az lenne, ha Orosch érsek úr megkapná a szlovák püspökkari konferencia felhatalmazását arra, hogy az egyes egyházmegyékben tevékenykedő segédpüspökökkel és magyar vikáriusokkal koordinálja a 6 egyházmegyébe szétszabdalt magyar katolikusok pasztorációját. Nem csak a bérmálásokra kell ilyenkor gondolni, nem csak arra, hogy egyik-másik egyházi ünnepen egy püspök vagy a püspök által megbízott helynök hibás vagy tört magyarsággal elmond egy-egy szöveget, hanem kapjon ez a testület reális beleszólási lehetőséget  minden, a magyar hívők ügyeit érintő kérdésbe, hangsúlyosan ideértve a modern pasztoráció követelményeinek való megfelelést, a modern világ kihívásaira való válaszadás teljes spektrumát. S kötelezze a szlovák püspöki kar a megyéspüspökeit arra, hogy a testület javaslatait döntéseiknél vegyék figyelembe, illetve bizonyos döntéseket engedjenek át ennek a testületnek.

Tudom, hogy ez egy érzékeny kérdés, ám ha a közel négyszázezres magyar katolikusság ügyét nem oldották meg az egyházmegyei felosztás során (sőt, rontották azt), akkor most ebbe az irányba kellene elmozdulni. Persze, az is világos, hogy a konzervatív szlovák püspöki kar csak nagyon nehezen mozdítható el erre – s egyáltalán, számára az egyház modernizálásának kérdése egy sötét köd, amelytől nagyon ódzkodnak. Ám, ha nem tesznek semmit, a szlovákiai katolikus egyházat (is) a lecsúszás veszélye fenyegeti. Két nagy szövetségese lehet János érseknek és támogatóinak ezen az úton.

Az első: a Szentírás. „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot…“ – vagyis küzdeni kell a világ lehúzó valósága ellen. Vállalás, az esetleges konfliktusok felvállalása nélkül ez sem fog menni.

A második maga Ferenc pápa, aki egész tevékenységével azt üzeni: merjetek szabadok lenni. Merjetek új utakat keresni, merjetek szembefordulni a konvenciókkal, ha szükséges, és merjetek visszatérni az Evangéliumhoz. Nem egy magát sérthetetlennek, felsőbbrendűnek gondoló papi kaszt menti majd meg az egyre komolyabb válságba sodródó emberiséget, hanem a Názáreti tanítása, amely minden emberi viszonyrendszer, minden jogi és társadalomszervezési aktivitás alapja. A világon nem létezik civilizáció, amely ne a tízparancsolat pillérein alapulna.

Igen, az egyház reformja is a pakliban van, a szlovákiai egyház reformja is. Mindszenty tevékenysége óta nincs magyar védőernyő felettünk: most ezt a hiányosságot is meg kellene szüntetni. A magyar püspöki karral való együttműködéssel is. S ennek fontosságára természetesen Magyarországon is rá kellene ébredni.

Ilyen kihívások előtt áll az új nagyszombati érsek. Nem tömjénezni vagy kritizálni kell őt láttatlanba, hanem elébe tárni az elvárásokat és segíteni őt azok megvalósításában. Az, hogy pár év múlva Orosch János tevékenysége dicséretre vagy kárhoztatásra lesz-e inkább érdemes, az most elsősorban az ő kezében van.

Ami pedig az érsek úr mögött van, az történelem – ám minden eddigi tettnek is majd a jövő adja meg az igazi súlyát.

Ami ennél fontosabb: az előtte lévő tiszta papír, amit neki kell teleírnia. Ebben kellene segítenünk neki.

Az érseki kinevezés erre kötelez. Nem elsősorban rang: kötelezvény a cselekvésre, a munkára. S azt se feledjük, hogy Pázmány Péter szelleme ott lebeg valahol a nagyszombati kúria tárgyalótermei fölött.

Csáky Pál

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …