Csáky Pál Csáky Pál honlapja
(Klára Grosmannová interjúja a Prácában)
– Alelnök úr, miért van szükség a kisebbségek nyelvét védő törvényre?
– Nézetem szerint a nyelvi jogok kérdését az 1990-es évek kezdetétől sokan politikai célokra használják fel. Engedje meg, hogy visszautaljak az 1990- es év történéseire, amikor az első nyelvtörvény született, s amikor szervezett tüntetésekre és úgynevezett éhségsztrájkokra is sor került a gondolat támogatására. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert tudjuk, hogy csalás volt az egész: a sztrájkolók ugyanis nappal eljátszották, hogy éheznek, újságírók azonban kiderítették, hogy éjjelenként bőséges élelmiszer-utánpótlást kaptak a sátraikba. Akkortájt kuriózumszámba menő televíziós vitáknak is tanúi lehettünk: emlékezzünk csak vissza Vladimír Mečiar akkori miniszterelnök vitájára Jozef Markušsal, a Matica slovenská elnökével. Már akkor világos volt, hogy egy olyan politikai eszköz bevetéséről van szó, amely a demokratikusan megválasztott kormány pozícióinak gyöngítését célozza. Így tehát – sajnos – nem tekinthetjük a nyelvi kérdést elszigetelt szakmai kérdésnek. A szlovák társadalom megosztott, egyik része európai elveket, európai viszonyokat szeretne, a másik viszont valamilyen, pontosan nem körvonalazott szlovák utat követne. Ez a másik tábor gyakran tekint a múltba, és a nyelvi kérdést is befolyása erősítésére akarja felhasználni.
– 1990-ben elfogadták a szlovák nyelvről, mint hivatalos nyelvről szóló törvényt, s öt évig nyugtunk volt a témától…
– Igen, a hivatalos nyelvről szóló törvény tökéletlen volt, ám nem engedte életbe lépni az ún. maticás törvényt, amely a szlovák nyelv kizárólagos használatát tette volna kötelezővé az élet minden területén. Ez a törvény nem alkalmazott durva korlátozásokat. Ráadásul az emberek gyakran okosabbak, mint a politikusaik vagy a törvényhozóik. Egyszerűen fütyültek a törvényre, és a napi életben tovább alkalmazták azt a gyakorlatot, amelyhez az 1970-es és az 1980-as években hozzászoktak. Az 1995-ben elfogadott, a szlovák nyelvről, mint államnyelvről szóló törvény megszakította ezt a folyamatot. Az eredeti, maticás törvényjavaslat számos korlátozó elemét vitte be ugyanis az új törvénybe. Közismert, hogy a Mečiar-kormány regnálása idején az akkori ellenzék alkotmánybíróságra adta a törvényt, s a taláros testület nem éppen pozitív véleményt mondott róla. A törvény bizonyos részeit alkotmányellenesnek nyilvánította, s azt a parlamentnek meg kellett változtatnia. Ráadásul az alkotmánybíróság elnöke, Milan Čič úr úgy nyilatkozott, hogy amenynyiben a beadványt másképp fogalmazták volna meg, az alkotmánybíróság valószínűleg több ponton is elmarasztalta volna a törvényt. Részünkről azonban arról van szó, hogy nyugalom legyen a társadalomban és toleránsak legyünk egymással. Abból kell kiindulnunk, hogy társadalmunk többnemzetiségű. Ez azt jelenti, hogy nálunk történelmi távlatban is több nyelvet használtak.
– Az államnyelvről szóló törvény elfogadásakor az az ígéret hangzott el, hogy azt az EU-ba való belépés kapcsán a kisebbségi nyelvek védelméről szóló törvény fogja követni. Ezt maga Vladimír Mečiar, akkori miniszterelnök ígérte meg több nemzetközi szervezet képviselőinek, de más politikusok is ezt tették.
– Az akkori ellenzék – a jelenlegi kormánykoalíció – Strasbourgban és Brüsszelben is többször kijelentette, hogy nemsokára elfogadják a másik törvényt is, a kisebbségi nyelvek védelméről szólót, amely kiegyensúlyozza majd az államnyelvről hozott törvény negatív hatásait. Szeretném hangsúlyozni, hogy a szlovák alkotmány két helyen is feltételezi a kisebbségi nyelvek védelméről szóló törvény elfogadását. A 6. cikkely második bekezdésében és a 34. cikkelyben is, ahol egy, más területeket is felölelő, átfogó kisebbségi törvényről beszél. Ezt a kötelezettséget a szlovák és az európai parlament közös bizottságának határozatai több alkalommal is rögzítették. Mivel ennek magam is tagja voltam, tudom, hogy több megfogalmazása Augustín Marian Húska szlovák társelnöktől ered. 1996-ban Svájcban egy amerikai szervezet égisze alatt sor került az akkori koalíció és az ellenzék képviselőinek a találkozójára, ahol – miután akkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány visszakozik eredeti ígéreteitől – elfogadtak egy harmonogramot, melynek értelmében ez a csoport közösen kezdeményezi a törvény előkészítését. Megjegyzem, hogy a megállapodást az akkori legnacionalistább képviselők – Dušan Slobodník, Jozef Prokeš és Eva Garajová – írták alá.
– Gyászos véget ért a magyar képviselők javaslata a kormány kisebbségi tanácsában, melyet az Jozef Kalman akkori kormányalelnök indítványára 1996. november 21-én leszavazott. Az ok? Állítólagos tárgyi hibák, koncepciótlanság, az állam lehetőségeinek és a kisebbségek szükségleteinek összehangolatlansága.
A tanács nem nyújtott lehetőséget a tervezet átdolgozására sem. – Így van, ám ha a kormány komolyan gondolta az ígéreteit, mi akadályozta volna meg, hogy átdolgoztassák a javaslatot – ha valóban voltak benne hibák? Szerintem politikai döntés született, mert a kormány a témára mint politikai problémára tekintett. Ama kisebbségitanács-ülésen a kormányhivatalnokok egyértelműen másként szavaztak, mint a kisebbségek képviselői, akiket egyszerűen leszavaztak ott. Az egész ügyet gusztustalannak és méltatlannak ítélem meg.
– A volt kormány képviselői később azzal érveltek, hogy az egész problémakört lényegében néhány törvény már megoldotta. A törvények száma értesülések szerint tíz és harminchét közöttre tehető.
– Ezzel az érveléssel szemben az európai intézmények erős ellenérve állt. A lényege, hogy amennyiben valóban igaz, hogy Szlovákiában a kisebbségek nyelvhasználatának kérdését több törvény szabályozza, mi az akadálya annak, hogy ezeket a részmegoldásokat egyetlen, speciális törvényben egyesítsük? A probléma természetesen abban van, hogy a felsorolt törvények távolról sem szavatolják kellő szinten a kisebbségek nyelvhasználati jogait. Én viszont jó törvényt akarok, a kisebbségek számára szolid viszonyokat – de korrekt, demokratikus politikát is, egyszerűen azért, mert egy szellemi szempontból is megfelelő szintet garantáló társadalomban szeretnék élni. Ez azt jelenti, hogy most a többségi nemzet elegáns módon kezet nyújthat a kisebbségeknek. Senki nem kérdőjelezi meg a szlovák nyelv, mint általános kommunikációs nyelv használatát Szlovákia egész területén. Egyik kisebbség sem kérte, hogy akár egyetlen község területén is csupán a kisebbség nyelve legyen használatos. A közéletben, a hivatalos érintkezés során a kisebbségek elfogadják a kétnyelvűséget, tehát azt, hogy a szlovák nyelvet és a saját nyelvüket is használhassák a hivatalokban. Ez a megoldás lehetne a társadalom intelligenciaszintjének legmeggyőzőbb mutatója.
– Még valami a múltból, ami kötődik a jelenünkhöz. A kormány tavaly nemzetközi szervezetekhez fordult (EU, Európa Tanács, EBESZ, ENSZ), arra kérve őket, hogy nyújtsanak segítséget a kisebbségi nyelvek védelméről szóló törvény megalkotásához.
– Ez a nagyon szerencsétlen lépés többé-kevésbé elhalt, mert a volt kormány egyfelől továbbra is azt kommunikálta, hogy minden rendben van, hiszen harminckét–harminchét törvény rendelkezik a kisebbségi nyelvi jogokról, másfelől viszont európai szakértők segítségét kérte a probléma megoldásához. Ez egyrészt önellentmondás volt, ugyanakkor, miután a szakértők konkrét javaslatokat tettek, a volt kormány ignorálta azokat. A tárgyalások így zsákutcába jutottak, a szakértők pedig a szlovákiai választások eredményét várták – azt, hogy lesz-e kormányváltás, s az új kormány betartja-e ígéretét.
– Most tehát itt az új kormány, kész a programja, a kisebbségi nyelvtörvény része a kormány programjának, és áprilisig el is kellett volna készülnie. De nincs így.
– Kormányzásunk elején mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy ez a törvény mihamarább elkészül. Sőt, néhányan azt is mondták, hogy elfogadása lehetséges az első száz napban. Én is ezt a megoldást tartottam volna a legokosabbnak. Azok az anyagok, amelyekre most támaszkodunk, akkor is a rendelkezésünkre álltak.
– Már akkor kész volt valamilyen javaslat?
– Azok az elvek, amelyekben tavaly, még ellenzékben megegyeztünk, kormányzásunk elején is rendelkezésünkre álltak. Most is belőlük indulunk ki, ezek lényegében az európai nyelvi charta elemei. A kormányprogram a kérdés megoldását tulajdonképpen két szinten jelöli ki, jelesül a kisebbségi nyelvek védelméről szóló törvény elfogadása, illetve a nyelvi charta ratifikálása által. Én azt mondom, a legelegánsabb az lenne, ha összevonnánk a kettőt, és egy olyan törvényt fogadhatnánk el, amely tartalmában már megfelelne a nyelvi chartának, amelyet aztán nyugodtan aláírhatnánk és ratifikálhatnánk. Ezzel két pozitív jelzést küldhetnénk Szlovákiából, és egyetlen lépéssel két célkitűzést valósíthatnánk meg. Ez valóban elegáns megoldás lehetne, és nem kell hozzá sok: mi nem csodákat akarunk, s érzékeljük a valóság minden elemét, amelyek meghatározzák Szlovákia társadalmát. Arról van csupán szó, hogy azokat a korlátozásokat, amelyeket az államnyelv védelméről szóló törvény bevezet, helyi és regionális szinten feloldjuk. Ennyi, s nem több. Európa majd minden államában léteznek hasonló törvények. Például a román parlament alsóháza is nemrégiben fogadott el ilyen értelmű törvényt. Szlovéniában, Horvátországban, Moldáviában is léteznek hasonló megoldások, s Nyugat-Európa majd minden államában is. Valóban az lenne a helyes, ha ezen az úton mennénk tovább.
– Miután ön azt gondolta, hogy a törvényt az első száz napban is meg lehetne alkotni, s a javaslat is többé-kevésbé kész volt, mikor merültek fel az első problémák?
– Az első problémát az jelentette, hogy gyorsan rájöttünk: a kormánykoalíció némely tagjai nagyon félnek ettől a törvénytől. Valószínűleg két okból. Félnek az ellenzék és a nacionalista sajtó támadásaitól – de talán maguk sincsenek meggyőződve azon elvek fontosságáról, amelyek ezt a törvényt alkotnák. Szeretném hangsúlyosan megismételni, hogy itt, nálunk akkor lesz Európa, ha mi európaiakká válunk. Ha ugyanazokat az elveket fogjuk vallani, amelyeket Európa is vall. Elejétől fogva állítom, amennyiben vannak közöttünk nézeteltérések az ügyben, hogy milyen konkrét megfogalmazásokat tartalmazzon az új törvény, úgy a mérce éppen az európai charta lehet. Éppen ezért lehetne egy olyasféle kapcsolás, amelyről az előbb beszéltem. Ha vitás kérdéshez érnénk, meg kellene nézni, mit ír erről a charta, mit az Európa Tanács keretszerződése, s mit írnak az egyéb nemzetközi dokumentumok – beleértve a magyar–szlovák alapszerződést is. Erős érvünk a szlovák–magyar alapszerződés tartalma is, amelyet épp Vladimír Mečiar írt alá, s amelyben esetenként erősebb megfogalmazások találhatók, mint az európai chartában. A tárgyalásokon tehát ezt az érvet is felhozzuk majd. Nem akarjuk koalíciós partnereinket nehéz helyzetbe hozni, de minél rövidebb idő alatt minél jobb megoldást kellene találnunk erre a problémára is.
(Klára Grosmannová interjúja a Prácában [rövidítve], 1999)
