Magyar sorsok IV. – Sírni csak befelé szabad?

A kis kultúrház tele emberrel, a terem mintha szét akarna pattanni a zsúfoltságtól.
– Ennyien talán még soha nem voltunk itt – mondja valaki. – Persze, hazajöttek még Privigyéről, Ostraváról is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok embert megmozgat ez az ügy ötven év után.

A kis színpadon óvodás gyerekek műsora zajlik. Iskola nincs a faluban, az iskoláskorúak a szomszéd községbe járnak. Ott van szlovák és magyar iskola is, a Garam mente kellős közepén. Az előbbibe egyre többen járnak, az utóbbiba egyre kevesebben.

Az emberek magyarul beszélnek egymás közt a teremben, bár a messziről jötteken érződik, keresik a szavakat. Nehézkesen tudnak csak visszailleszkedni a magyar miliőbe.

– Szlovák közegben élek, hiába, nehezebben beszélek az anyanyelvemen – mentegetőzik egyikük, kicsit szégyenkezve. – Pedig naponta elolvasom az Új Szót, hetente a Szabad Újságot, gyakran könyvet is olvasok magyarul. De nem elég, ez sem elég, beszélnem nemigen van kivel.

A kis csöppségek a színpadon először szlovákul, majd magyarul szavalnak, énekelnek. A községben az új nemzeti csoda, kétnyelvű óvoda működik. Az Európa Tanács oktatásügyi főosztályának vezetője akár tanulmánya mellékleteként is feltüntethetné ezeket a nebulókat. Ő mondta a közelmúltban Bécsben egy nemzetközi konferencián, hogy a napi érintkezés szintjén igen, de az igényesebb megfogalmazások szintjén nem beszélhetünk teljesen  kétnyelvű egyénről, kétnyelvű oktatásról, két vagy több nyelv azonos szintű ismeretéről. Az adott kérdésről egy adott pillanatban mindenki egy nyelven gondolkodik, függetlenül attól, hogy egyébként hány nyelvet bír, s a megfogalmazásokat sem tudja ugyanolyan szinten megformálni a különböző nyelveken. Ezeken a gyerekeken is látszik, nemigen értik a szlovák nyelvű memorizált szöveget. A magyar szövegnél felszabadulnak, azzal játszani is képesek, jobban hangsúlyozzák: a tekintetükön visszatükröződik, hogy az a nyelv az övék is.

A műsor után ünnepi beszéd következik, majd emlékérmeket adnak át. A kitelepítések, az úgynevezett lakosságcsere és a csehországi deportálások emlékére a „Szülőföld” emlékérmet. Mindazoknak, akik visszajöttek Csehországból, de azoknak a keveseknek is, akik az országban szanaszét maradtak, de haza-hazajárnak. Csend van a teremben, néhány suttogó szót hallani csupán. Az idős emberek tekintetében megilletődöttség, ahogy átveszik a kis érmet. Egy-egy szem sarkában néhány könnycsepp is megjelenik, az eltitkolt fájdalom külső megnyilvánulása. Az ötven év után is bántó fájdalomé.

A műsor véget ér és a polgármester a terített asztalokhoz hívja a jelenlévőket. Csoportok alakulnak ki a teremben, a szomszédos kisteremben és a folyosón is. A témák adják magukat, emlékeznek és mesélnek, de olyan is van, aki az évszázadok alatt kialakult paraszti szégyenlősséggel mondja: – Ugyan, hagyjuk a múltat!

A többség azonban emlékezik. Az est hangulata, az együttlét, s talán a vendégek jelenléte is mintha az irányba szorítaná őket, hogy könnyítsenek a lelküket nyomó terheken. Bugyborékolnak tehát a visszaemlékezések, újra felidézik a háború utáni éveket, a kitelepítéseket, a Csehországba való elhurcolást, a reszlovakizáció kényszerét. Az előbbiek fájdalmas témák, az utóbbi máig ható szégyen. Kemény telekre is emlékeznek, amikor nem az istállóban vagy a hálószobában, hanem a tehervagonban fagyott meg mellettük a víz. Hivatalnokok kegyetlenkedéseiről szól a másik, akik szinte élvezték, hogy megalázhatnak másokat.

A visszaemlékezések sorából nem maradhat ki a rendőrség és a hadsereg sem, amelyek tagjai végrehajtották az erőszakos elhurcolásokat. A történetek ágai közül elő-előbújnak az emberség megnyilvánulásai is: a kiskatona, aki nem nyúlt a várandós asszonyhoz, s nem volt hajlandó őt erővel feldobni a teherautó platójára. Felvillan az emberséges hivatalnok képe is, aki a tervezett akció előestéjén eljött és figyelmeztette őket a készülő veszélyre. Előbújnak a falu szegényei is, akiket épp szegény voltuk mentett meg az első hullámban való elhurcolástól – de akik mégis zokogva jöttek el búcsút venni pechesebb sorstársaiktól a vasútállomásra. S bárhogy is folynak tovább a kis egyéni történetek, előbb-utóbb mindegyikben kikristályosodik a két oldal: az emberiesség és a durva embertelenség oldala. A bosszút lihegő vad démoniság és a másokat megszánó könyörületesség. Csehországi történetek is belekeverednek az elbeszélés-szőttesbe, a kiszolgáltatottság történetei, de a hetyke reagálások meséi is. Van, aki máig dicsekszik azzal, hogy a cseh kiskocsmából, ahová az itteni tizenhat legény belépett, tíz percen belül az utolsó cseh is kitakarodott. Van, aki ma is szégyenkezve hajtja le a fejét, amikor arra emlékezik, hogyan tapogatta végig karjait a durva cseh gazdatenyér, hogyan nézte a vizslató cseh szempár a fogait: erős-e, egészséges-e, képes lesz-e reggeltől estig dolgozni neki.

– Higgye el, képviselő úr – mondja az egyik idős asszony, pírral az arcán –, idővel megszerettek bennünket azok a csehek, s mi is közelebb kerültünk hozzájuk. De én máig nem tudom elfelejteni azokat a perceket, ahogy a kivagonírozás után ott álltunk az állomáson, s vártuk, mint a rabszolgák, hogy elvigyenek bennünket. Máig nem tudom elfelejteni nekik azokat a vizslató tekinteteket, ahogy minket firtattak, mint valami egzotikus lényeket.

– Később elmondták nekünk, miféle történetek kerengtek közöttük a magyarokról. A szláv nemzeti propaganda szinte állatoknak rajzolt meg minket. S bár idővel valóban megkedveltük egymást, én azokat a tekinteteket, azt a hozzáállást máig nem tudtam megbocsátani nekik. Ma is csak csóválom a fejem, ha azt hallom, hogy a cseh mennyire civilizált európai nép. Ott nem ezt az arcukat mutatták, s szerintem aki akkor úgy tudott viselkedni, olyan győzelemittas gőggel, s olyan szándékoltan állati durvasággal, mint ők ott, az az én szememben örökre csak primitív ember marad. Én hívő keresztény vagyok, meg tudok bocsátani, de szeretni bárkit is parancsra nem tudok. Megértem az ő megpróbáltatásaikat is, de azt nem fogadom el, hogy azt úgy lehet a legjobban gyógyítani, hogy lesüllyednek az állatok szintjére, s durvábbak lesznek másokkal szemben, mint velük szemben voltak bizonyos németek. Soha nem fogok egyetérteni azzal, hogy bárkinek a saját fájdalmát csak a másnak okozott hasonló fájdalommal lehet gyógyítania. Isten bocsásson meg nekem, de az aljasságot ki nem állhatom: s ma is hányingerem van, higgye el, szabályosan hányingerem van, ha azt a nevet hallom, hogy Beneš…

Hullámzik a beszélgetés, újabb és újabb témák kerülnek elő. Értelmiségiek emlékét idézik fel, akik megpróbáltak kiállni népükért, akik adatokat gyűjtöttek róluk, s akikre ezért iszonyatos bosszú várt. Papokról, akik megpróbáltak legalább lelki segélyt nyújtani nekik. László atyáról, aki a Szudétaföldre is utánuk ment, nem emberi, hanem isteni parancsnak engedelmeskedve. István úrról, a tanítójukról, akit kitelepítettek, de visszaszökött hozzájuk, s esténként tanította titokban magyar szóra a gyerekeiket – amíg le nem bukott, s be nem börtönözték. Fiatal legényekről, akik vonaton utaztak, s akikre – magyar beszédüket hallva – rászólt néhány utastársuk, hogy itt csak szlovákul szabad beszélni. A legényekről, akiknek tettéről az egész falu tudott, de hallgatott róla, mint a legmélyebb közösségi titokról: akik ugyanis a fenti felszólításra olyan pofonözönnel válaszoltak, hogy a nyolc támadó szlovák legény közül hármat kórházi kezelésben kellett részesíteni.

S a falu harangozójáról, Sándor bácsiról, a nemrég elhunyt paraszti őstehetségről, aki eme évek történetét híres szürke füzetébe jegyezte fel, versei, elbeszélései mellé:

„ Csehországi kis faluban szomorú az élet,
Csehországi kis faluban magyarok szenvednek.
Fájó szívünk, vérző lelkünk hazafelé tekinget,
Édesanyám, Magyarország, segíts haza minket.” (Molnár Imre gyűjtése)

Bugyborékolnak a történetek az átélt szenvedésekről, az apró cselekről, amelyekkel megpróbálták kivédeni ezt a kényszert is. Még most is, ötven év távlatából is hátborzongató az az erő, amely a szavaikból árad. Megmaradni magyarnak, s ezért a szenvedéseket is felvállalni – megérti ezt bárki a világon? Hazajönni ide, a szülőföldre, békében, nyugodtan élni itt, ezen a szűk szegletén a földgolyónak – megértik ezt a világ úgynevezett demokratái? Olyan nagy kérés ez, olyan elfogadhatatlan? És egyáltalán: miért kell nekünk állandóan megértetni és elfogadtatni magunkat másokkal? Miért kell nekünk másoknak gazsulálni csak azért, hogy békében élhessünk itthon, úgy, ahogy mi szeretnénk? Mi ezen az érthetetlen bárkinek is? S amit még önmaguknak is alig mernek feltenni: megértik-e ezt a saját gyerekeik, unokáik? Mert a szenvedéseiknek, kiállásaiknak, elszánt hazaszökéseiknek akkor van igazán értelme, ha falujuk, tágabb szülőföldjük megmarad magyarnak.

Nincs bennük bosszúvágy, méltóság van bennük. S keserűség és bizonytalanság, ha a jelen néhány vélt vagy valós jelenségére tekintenek.

– Ha egynémely mai politikus kijelentéseit hallom, újra borsódzik a hátam. Azt hittem, a butaságnak és a gyűlöletnek ezt a hullámát már magunk mögött hagytuk. S lám, megint itt van, itt bugyborékol újra körülöttünk, mint a szennyes ár. Képviselő úr, hát már csak ez a mi sorsunk örökké, ilyen primitívségekkel, ennyi rosszakarattal szembenézni állandóan?

A termekben, s a folyosón hullámzik a tömeg. A súlyos emlékezések ellenére az emberek nem látszanak kedvszegettnek, az asztaloknál egyre gyakrabban nevetés is felcsattan. A régi történetekből is egyre több humoros szál jön elő. Most a ravasz visszacsapások történetei következnek, s nem csoda, hogy a kárörvendés alanyai a csehek, s persze itt-ott a szlovákok is. Majd néhány hivatalnok korlátoltsága kerül sorra, s nem ússzák meg a dolgot a Magyarországról idetelepültek sem, akiknek egy része nem is tudott szlovákul, a jobb létre vágyó kalandorság hozta őket ide.    Mintha ezzel az utólagos fricskázással akarnának elégtételt venni megpróbáltatásaikért.
Mintha ezzel a kicsit erőltetett jókedvvel akarnák elfeledtetni a múlt fájdalmait, s a jelen bizonytalanságait.

Mintha menekülni akarnának huszadik század végi létük nyomasztó hétköznapjai elől.

(1997)

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …