Ösztönző nemzeti öntudat?

Az autó simán fut,szinte úszik a jól megcsinált, első osztályú úton. Az ember el sem akarja hinni, hogy a szétkátyúzott szlovákiai és magyarországi utak után ilyen is van.Pedig itt, Dél- és Nyugat-Csehországban, sokkal hegyesebb a vidék, zordabb az éghajlat, mint Dél- Szlovákiában vagy Magyarországon.

Még a nem szakember is észreveszi,itt robosztusabbak az utak, mintha vastagabbra csinálták volna az aszfaltszőnyeget is. Az is lehet, persze, hogy csak nem spóroltak (loptak) ki belőle annyit, mint mifelénk.

Emlékszem, utoljára a nyolcvanas években éreztem ugyanezt, mint most, itt. Akkor, amikor évente kétszer kiengedtek bennünket, mérnököket Nyugatra, továbbképezni magunkat,lépést tartani az európai technológiai szinttel. Akkor éreztük Ausztriában vagy Németországban, hogy ez némiképp más világ. Rendet láttunk, igényességet, jó utakat és tiszta falvakat, városokat. Most ez az összefüggés motoszkál bennem:ha másra nem is lett volna jó a rendszerváltás, mint arra, hogy többségében helyrehozzák a majdnem minden községben megtalálható szép templomokat,kúriákat, kastélyokat, már megérte. Dél- és Nyugat-Csehország nagyon megszépült.Mondom ezt akkor is, ha tudom, Csehországnak vannak olyan régiói is, amelyek „hűen” őrzik szocialista lepusztult állapotukat. Az persze állandóan bennem motoszkál, hogy kétféle architektúrát láthatok itt: az egyszerűbbet, a póriasat– ez a cseh tömegépítészet, amely szóra nem igazán érdemes, hasonló, mint a tucatépületek  bárhol a világon. Ám mellette sok a megkapó, a szép, az értékes építmény, amelyekért érdemes idejönni, s amelyek képviselői megtalálhatók minden nagyobbacska településen. Ez a német építészet, amely Prágát is széppé, naggyá tette, száztornyú ékszerdobozzá.

Igen, a csehek sokat köszönhetnek a németeknek, a német hatásnak. Kultúrában is, a mentalitásdolgaiban is. Tiltakoznak az ellen, hogy ők német kreáció lennének, de a gondolkodásmódjuk, a reakcióik sokkal inkább németesek (racionálisak), mint szlávosak  (érzelmileg motiváltak). Ebből kifolyólag persze egy picit ridegebbek is, ez a peremhelyzet viszonylag zárkózottá is teszi őket: a szlovák kisöccsöket kivéve, akiket pátyolgatnak,tartanak az összes szomszédjuktól, s bizonyos fokig velünk, magyarokkal szemben is vannak fenntartásaik. Ez még Palacký idejéből származik, s megfertőzte íróik, filmrendezőik egy részét is. Még Hašek is odacsördít nekünk néha, mintegy virtuális pofont adva azért, mert a magyar politikai elit – főleg Andrássy Gyula – erőteljesen blokkolta a Monarchia három központú – trialista átszervezését. A csehek ugyanis 1867-ben és utána is lényegében ugyanazt akarták, mint mi, magyarok: kilépni az Örökös Tartományok alatti másodosztályú állapotból és a Monarchia önálló gazdasági-politikai egységévé, tényezővé válni. Magyarország ezt elérte, ám nekik  nem jött össze. S bár kétségkívül pozitívabban viszonyulnak hozzánk, magyarokhoz, mint a közvetlen szomszédaikhoz, a magyarokkal szembeni egyfajta lenézés és sértettség tetten érhető a gondolkodásukban. Magyarországot ők lényegében amolyan félbalkáni országnak tartják. Ez persze akkor válik igazán érzékelhetővé, ha az ember jól beszél a  nyelvükön, s a barátságukba fogadják őt.

Persze, mi is neheztelünk az ő politikusaikra. Amit Beneš tett, arra nincs mentség, azt mai mércével mérve tényleg a hágai bíróságnak kellene megítélnie. Klaus bumfordi konokságának, korlátoltságának bizonyítéka, hogy újra beerőszakolta őt a cseh köztudatba, s szobrot avatott neki. Az sem felejtendő viszont, hogy1917-18-ban,  amikor értek a dolgok a háború utáni elrendezést illetően, a mi magyar elitünk a Kárpátokban vadászgatott,vagy jelentéktelen dolgokról vitázott a parlamentben, egymást cibálta,szapulta, és fennhordta az orrát. Az övék meg állandóan ott lobbizott Londonban,Párizsban, Washingtonban.

S ha már az ember ilyen helyzetbe kerül, hogy jobban beleláthat a cseh lélek mélyére, azt kell megtapasztalnia,hogy a csehek – fönt vázolt bezártságuk miatt is – bizony erősen nacionalisták.Mondanám, hogy patrióták, de ez nem volna az igazságnak megfelelő jellemzés. A patrióta ugyanis büszke a saját értékeire és azokat preferálja. A nacionalista kicsit le is néz másokat. A  csehekben ez a momentum erősen jelen van. Nincs olyan pillanat, amikor az autórádióban a 16 befogott adó közül (7 német és osztrák) legalább négy csatornán ne szólna cseh zene. Három cseh zenére szakosodott csatornájuk van, ahol csak cseh dalokat játszanak, de a közszolgálati csatornákon is dominál a hazai zene. Amely – s ezt mondjuk ki nyíltan: színvonalában meg sem közelíti a magyar könnyűzenét. Ám ezek az adók megélnek: az egyik úgy reklámozza magát, hogy ők csak cseh zenét játszanak, a másik erre is rátesz: ő a legjobb cseh zenét ígéri hallgatóinak.

Az út mellett itt is óriásplakátok láthatók, ám ami szokatlan: Lendl-Mucha kiállítást reklámoz talán az egyötödük. Amikor az elsőt megláttam, egyedi kuriózumnak tartottam. A harmincadik után rájöttem, hogy ez átgondolt, országos kampány. Arról szól ugyanis, hogy Ivan Lendl volt világhírű teniszező a pénzét Mucha-festményekbe fektette, neki van állítólag a legnagyobb Mucha-gyűjteménye. Most közszemlére bocsátja, s a reklámkampányt is ő fizeti. Láthatunk ilyet Magyarországon vagy Szlovákiában?

Český Krumlov nagyon szép városka. Szebb, mint a sokat ajnározott Strasbourg. 1992 óta a világörökség része, megérdemelten. Rengeteg  turista keresi fel, japánok, oroszok is, de főleg németek.
A városka neve is a cseh öntudat lecsapódása – csakúgy, mint a közeli České Budějovicéé is. Azt a németek máig csak Budweis-nak hívják, a cseh lélek azonban ezt nem viseli el.Szerintük fehéren-feketén is oda kell tenni, kié is ez a régió.

A németek és a lengyelek – ezt figyelte minden cseh évszázadokon keresztül. A két nagy közé ékelődve féltették az identitásukat. Bizonyára ezért lettek ilyen erősen nemzetileg elkötelezettek: végigkíséri ez őket egész történelmükön. Szépen leírja mindezt egyik legnagyobb huszadik századi gondolkodójuk, Jan Patočka Mi a cseh című könyvében. Még az első világháború utáni kapzsiságuk is ebből azalap hozzáállásból fakadt. Nem tudok szabadulni a gondolattól: talán azért voltak sikeresebbek az elmúlt két évtizedben a csehek nálunknál, magyaroknál(és a lengyelek és a szlovákok is), mert egy erős belső nemzeti elkötelezettség is hajtja őket. Ha most a magyarországi sajtóra gondolok, amely menthetetlenül köldöknézéssel van elfoglalva, s a ki kit hallgatott le és ki mennyit, hol lopott nagy kérdéseivel van elfoglalva, csak csavargatom a fejem.  Ez is fontos, persze, csak nem szabad itt leragadni. A horizontot kellene egy kicsit magasabbra emelni a Duna másik oldalán is, s okosan felhasználni a nemzeti öntudatban rejlő energiákat.

Ami szép, persze,hogy mi magyarok, mindezek ellenére ott vagyunk mindenütt. A vendéglők,kulturális intézmények cseh és német nyelven fogalmazzák meg kínálatukat, néhol angolul is. A Barbakán kocsma viszont, a főtértől alig száz méterre, nagy meglepetésemre magyarul is kínálja egyedi – roston sült – étkeit. Amikor megkérdezem a főnöktől, miért van ez, a világ legtermészetesebb hangján mondja: mert én magyar vagyok. – Pozsonyi fiú vagyok – bólint határozottan, amikor magyarra váltok. S a pisztráng, amit a roston ott sütött meg előttem, életem legjobb pisztrángja volt.

Františkovy Lázně-ban már megfordult a világ. Minden kétnyelvű, a pincérek folyékonyan beszélnek németül– és újabban oroszul is. A cseh büszkeség itt csendben fejet hajt a pénz uralma előtt. Mert bár Prágában a cseh politikusok vastagon tiltakoznak az euró bevezetése ellen, itt a vendéglátás befejeztével a pincér első kérdése így hangzik: euróban vagy koronában óhajt-e fizetni a kedves vendég. S a kedves vendég akkor kedves vendég igazán, ha euróban fizet: a főurak ugyanis a vendég számára erősen előnytelen árfolyamon számolják át az árakat. Hiába, Prága beszél, az euró meg halad. A büszke cseh szuverenitás megingóban van, itt a vécésnéni is simán elfogadja az eurót. Megfordult a nyelvi terjeszkedés is: bár a hivatalok feliratai csak egynyelvűek, egyébként minden kétnyelvű itt. S grafikailag is feltűnőbb a német és az orosz szöveg.

Reneszánszukat élik a Monarchia-beli figurák is: a cseh fürdővárosok tömény K. und K. hangulatot kínálnak. Sehol nem találkoztam ennyi kifent frizurával, kikeményített, magasra felkunkorított bajusszal. Mintha mindannyian állandó nyilvános meghallgatáson lennének Menzel Őfelsége pincére voltam című filmjébe. És ennyi fiatal sörhas: a Kaszinó teraszán a 23 éves pincérnek 50 éves főúrhoz méltó pocakja volt. Hogy mi lesz ebből akkor, ha belépnek az eurozónába, a jó ég a megmondhatója.

Valami hajtja a cseheket előre. Nem elégedettek, annak ellenére sem, hogy a legjobb kondícióban vannak a V4-ek közül. Ám alig panaszkodnak, dolgoznak. A diákjaik is inkább otthon akarnak maradni, mint a magyarországi vagy szlovákiai diákok. S amikor az Eurostat azt kérdezte tőlük, hol szeretnének boldogulni és mennyi kezdőfizetésért, nem voltak szívbajosak: majdnem a dupláját mondták magyarországi kollégáik elvárásainak.  Ez is talán egyfajta önbizalom megnyilvánulása.

Ezért is állhatnak jobban, mint mi. 1990 óta ez volt a prioritásuk: a gazdasági megerősödés és a nyugati szervezetekbe való mielőbbi betagozódás. Ez utóbbi garancia az orosz befolyás ellen, amit – Szlovákiától eltérően – nagyon komolyan vesznek. Az orosz medvét csak Oroszország határain belül szeretik, Csehországban semmi keresnivalója, mondják. Üzletelnek vele, de ennyi, s nem több: közben nem is veszik észre, mennyire német fejjel gondolkodnak.

A politika sokkal kevésbé hatja át köznapjaikat, mint Szlovákiában vagy Magyarországon. Egészségesebb a közhangulat is – van ebben némi svejkség is, persze. A majd csak lesz valahogy reménysége.

A csehek nem akarják megváltani a világot. Ők eredendően kicsik – írja Patočka. Ám teszik a dolgukat.A  „zlaté české ručičky”-k ma is sokszor elismerésre késztetnek.
A politikusaikról rossz véleménnyel vannak. Talán ellenükre gyarapszanak. És haladnak elszántan előre.

Csáky Pál

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …