A szlovákiai magyar társadalom kedvezőtlen fejlődési tendenciái

A 2011-es népszámlálás eredményei megrázták a szlovákiai magyar társadalom egy részét. Többen – szakemberek is – részletes elemzéseket publikáltak a felszínről, elsősorban a számokról, holott mindenki számára nyilvánvaló, hogy a népszámlálás adatfelvételi folyamata a legelpackázottabbak közé tartozik. Mindjárt az adatgyűjtés kezdetén megjelentek a médiában olyan információk, amelyek szerint az adatfeldolgozási rendszer nem garantálja a folyamat anonimitását, a kérdőíveken ugyanis olyan számkód található, amely tartalmazza a polgár személyi adatainak egyikét-másikát is. Az adatgyűjtési folyamat kellős közepén olyan polgári kezdeményezés is indult, amely az egész népszámlálás bojkottjára szólított fel. A kialakult káoszt fokozta, hogy az adatbegyűjtés közben tömegesen mondtak le a számlálóbiztosok, munkájukat jórészt állami hivatalnokok vették át.

Ilyen körülmények közt nyilvánvaló, hogy a statisztikai hivatal abszolút számai nem tekinthetők feltétlenül megbízhatónak, a hivatal maga is sokat bizonytalankodott az eredmények nyilvánosságra hozatala előtt, ráadásul mindehhez társul a nemzetiségi vagy anyanyelvi hovatartozást be nem vallók magas aránya, amely főleg a kisebbségi csoportok eredményeit deformálhatja. Indokolt tehát az óvatosság az abszolút számok vonatkozásában, ám az kétségtelen tény, hogy ez az elrontott népszámlálási folyamat minden hibája ellenére is információkat szolgáltat bizonyos társadalmi tendenciákról. Érdemes tehát elgondolkodni a folyamatok irányai, azok vélhető okai és a fejlődési tendenciák fölött. Ezek ugyanis nem pozitívak.

 Az eddigi reakciók

A 2011-es népszámlálást követően sokan a szlovákiai magyar társadalomban is úgy érzik, baj van a közösséggel, meg kell szólalni. Fórum is létrejött a vélemények megfogalmazására. Fontos és jó, hogy ilyen kezdeményezés napvilágot látott, hiszen a szlovákiai magyar közélet egyik rákfenéje éppen az, hogy nem létezik közbeszéd, alig vannak társadalmi viták, s ez a nihil bizony alaposan rá is nyomja bélyegét létünkre. Az újságokban megfogalmazott, hevenyészett publicisztikák vagy a gyakran egyoldalú nézőpontokat erőltető szerzők dolgozatai, személyes nézeteinek közlései nem helyettesíthetik az alapos, átgondolt, értelmes eszmecseréket.

Hasznos tehát a kibontakozó vélemény-kavalkád, jó, hogy többen elmondták-elmondják a véleményüket. Az arra érdemes nézeteket bizonyára fel kellene karolni, illetve össze kellene gyűjteni, s megpróbálni hasznosítani is azokat. Az nem lenne jó, ha a történelem újra csak megismételné önmagát, s ezek a vélemények is a fiókok mélyére kerülnének. Ekkor ugyanis éppen a legfőbb értelmüket nem lennének képesek teljesíteni: hozzájárulni ahhoz, hogy a szlovákiai magyar közösségben jelen lévő kedvezőtlen tendenciák megváltozzanak.

Az átgondolt adatkezelés szükségessége

Az első kérdés, amelyre jobban oda kellene figyelnünk, a kiindulópont számaival kapcsolatban megjelent túlzások. Sajnos, abból kell kiindulnunk, hogy 2011-ben Szlovákia (és a volt Csehszlovákia) történetében a leginkább elpackázott népszámlálást hajtották végre. Ilyen előzmények után készpénznek venni a statisztikai hivatal számait képtelenség, bele kell törődnünk, hogy megbízható, hiteles számok sajnos nem léteznek. A tavalyi népszámlálás csupán a tendenciákról adhat bizonyos képet (s azok negatívak, ez minden kétséget kizár), de arra nem adhat választ, hogy pontosan mennyien vagyunk, s mennyien koptak ki közülünk. Figyelmeztető a nemzeti hovatartozásról nem nyilatkozók magas aránya, közöttük biztosan vannak magyarok is. Különféle megközelítések, modellezések persze, létezhetnek, ám kétségkívül túlzóak azok a megnyilvánulások, amelyek naponkénti fogyásunkat konkrét számokba öntve próbálnak meg túlontúl drámai helyzetet felvázolni. A pozíciónk nem jó, ám kontraproduktív lehet, ha a valóságosnál sötétebb képet próbál bárki is felrajzolni. Fogyunk – és ami legalább ennyire negatív: lelkileg is széthullóban vagyunk. Atomizálódik a szlovákiai magyar társadalom, fokozatosan veszít belső összetartó erejéből, elbizonytalanodik, és nem képes megfelelő válaszokat adni a modernizációs folyamatokra sem. Közgondolkodásának színvonala is csökken, a pauperizálódás jeleit mutatja. Olyan állapot ez, amelyre komolyan oda kell figyelni, a felületes, átgondolatlan reakciók inkább árthatnak, mint használhatnak nekünk.

A fogyás kiváltó okai

Az eddigi sajtómegnyilvánulások megneveztek olyan okokat, amelyek bizonyos fokig valóban ott állhatnak a fogyás hátterében. Ilyenek a demográfiai folyamatok, az asszimiláció, az elköltözés, az eddigi, viszonylag kompakt, magyar többségű községekbe, régiókba való beköltözés, az ipartelepítés hatása, az infrastrukturális fejlesztések (vagy azok elmaradásának) hatása, a tudati elbizonytalanodás, a közösségtől való elidegenedés stb. Mára azonban elérkeztünk ahhoz a határhoz, amelyen belül maradva már vajmi keveset érünk az okok ilyetén való, esetleges megnevezésével. Rendszerszerű elemzésre volna szükség, ami kiindulópontja lehetne egy olyan viszonyulási és cselekvési programnak, amely érdemben is képes lenne reagálni a kialakult helyzetre. Meggyőződésem, hogy egy átgondolt, komoly elemző konferenciasorozat felelne meg leginkább ennek a követelménynek. Azon is el lehet természetesen gondolkodni, melyek azok a szervezetek, amelyek fel tudnák használni, illetve tovább tudnák hasznosítani egy ilyen adatbázis potenciálját. Látható, hogy a politikai pártok (egyelőre?) megragadtak a deklarációk és a  néhány hetes, esetleges kampányok szintjén. Mélyebben nem foglalkoznak a problémával, rendszerszintű megoldásokat egyelőre nem keresnek. Egyéb szervezetek sem képesek betölteni a kétségkívül létező űrt. A helyzet persze sajátságos: ilyenkor a nemzetek esetében az állam szervei reagálnak a problémahalmazra, már amennyiben a nemzet rendelkezik állammal, természetesen. A nemzettöredékek, illetve az állammal nem bíró kis nemzetek esetében azok szervezetei, autonóm intézményei kellene, hogy reagáljanak erre. Ám a szlovákiai magyarság jelenleg nem bír autonóm intézményrendszerrel, így ebben a helyzetben is rögtönözni kell, pótmegoldásokkal kísérletezni.

Paradigmaváltásra van szükség

A sajtóban eddig megnevezett, nagyobbrészt másodlagos kiváltó okok mellett (elvándorlás, asszimiláció, betelepülés stb.) van egy alapprobléma, amellyel véleményem szerint eddig nem néztünk kellő alapossággal szembe: ez pedig a kisebbségi lét (és egyáltalán a 21. századi lét) alapfilozófiájának megváltozása. Magyarán: a modernizációs hatások nem kellő súllyal való kezelése, a rájuk adott válaszok elmaradása vagy esetleges volta.

Be kell látnunk: 1920 óta a szlovákiai (csehszlovákiai) magyar közösség megmaradási alapstratégiája egy statikus rendszerre épült: a bezárkózás, védekezés rendszerére, amely úgy-ahogy biztosította a túlélést. A világ azonban időközben nagyon megváltozott, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején az lehet igazán sikeres, aki képes rugalmasan, dinamikusan alkalmazkodni a modern világ kihívásaihoz. A hagyományőrzés, a klasszikus amatőr csoporti tevékenység persze továbbra is fontos kell, hogy maradjon, de mindez nem elégséges: az életképes kulturális-társadalmi sejtek kiépítése, azok hatékony mozaikrendszerbe való felfűzése, a média új lehetőségeinek kihasználása és teljesen új megnyilvánulási formák, performanszok alkalmazása lehet a továbblépés útja. Egyszóval: a statikus, bezárkózásra építő, védekező filozófia felváltása egy aktív, öntudatra nevelő, a modernizációs kihívásokra válaszokat produkálni képes modellel, amelynek elemeit átgondoltan kellene egymáshoz fűzni: ilyen irányban kellene elmozdulni.

Persze, ezen a ponton érezhető igazán, mennyire hiányzik a hatékony kisebbségi intézményrendszer, amely képes lenne lemenedzselni az ilyen kívánatos folyamatot.

Társadalmi normák kellenek

Az eddigi elemzések többségének legnagyobb hiányossága véleményem szerint abban van, hogy csupán parciális, személyes világlátás alapján próbál a kérdéshez közelíteni. A személyes indíttatású magyarázatok, magyarázkodások, persze, bizonyos fokig fontosak, képet adnak nemcsak egyikünk-másikunk világlátásáról, hanem szlovákiai magyar mikrotársadalmunk hanyatlásának némely okairól is. Az viszont már nem lenne jó, ha ezek elfednék a lényeget, s mi ebben a kritikus helyzetben nem lennénk képesek meglátni a fáktól az erdőt.

A legnagyobb probléma eme szemszögből vizsgálva a kérdést szerintem ugyanis éppen abban van, hogy a szlovákiai magyar társadalomban az elmúlt években csökkent az egyetemesen elfogadott társadalmi normák szerepe, s ezáltal csökkent kisebbségi társadalmunk kohéziós ereje is. Az értelmiség nem foglalkozott átfogóan ezzel a kérdéssel (utoljára emlékezetem szerint a nyolcvanas években, szintén nehéz időszakban találkozhattunk egy viszonylag egységes értelmiségi felvonulással: ez a Zalabai Zsigmond által szerkesztett Hűség nyelve című kiadvány volt, amely az anyanyelvhez, anyanyelvi oktatáshoz való hűséget és az asszimiláció elvetését üzente robosztus erővel a Szlovákiában élő magyaroknak).

A közösségi normák szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni: erről szól a Tízparancsolat, amelyen minden nyugati értelemben vett demokratikus társadalom jogrendje alapul, erről szólnak az erkölcsi normák: ezek nélkül nincs civilizáció, ezek nélkül egy társadalom szétbomlik. A közerkölcs konszenzusos elemeinek megteremtése nélkül egyetlen modell sem lehet hatékony. Erre épülhetnek azok a viselkedési modellek, amelyek meghatározhatják a társadalmi értékrendet, s az erre épülő társadalmi stabilitást.

Ennek kidolgozása és prezentálása a mindenkori szellemi elit feladata lenne. Látnunk kell, hogy romlásunk egyik oka éppen az, hogy a szlovákiai magyar társadalomban nemhogy erősödne, hanem csökken a közösségi megmaradást elősegíteni hivatott normarendszer iránti igény, s ezt bizony nem lehet időleges kampányokkal, felszínes szlogenekkel helyettesíteni. Látnunk kell, hogy a világ nagyon megváltozott körülöttünk, felértékelődött az egyéni, tudatosan vállalt értékrendek szerepe, s ha ezeket nem tudjuk hatékonyan beleilleszteni világnézeteinkbe, a közösség széthullása folytatódni fog.

Tudatosítva tehát, hogy egy-egy ilyen hozzászólással vagy akár az egész vitával nem lehet megoldani az ilyen összetett kérdést, a legszerencsésebb hozzáállás talán mégiscsak az lehetne, ha megpróbálnánk a legnagyobb problémákról beszélni. Ha ezt elfogadjuk, akkor legalább öt alapkérdést kell felvetnünk. Ezek a következők: a közösség belső kohéziós ereje és a megmaradást szolgáló normarendszer léte és működése, az oktatás és nevelés problémája, a közgondolkodás befolyásolása, s ezen belül a sajtó szerepe, a vegyes házasságok problémája és a községek, régiók szerepe.

Az asszimiláció elutasítása

Az első és legfontosabb alaptézis, amelyből ki kellene indulnunk, annak az elfogadása lehetne, hogy mi magyarok vagyunk, függetlenül attól, hogy nem Magyarország területén élünk, s magyarok is akarunk maradni. Elutasítjuk az asszimilációt, igényeljük, hogy elsősorban anyanyelvünkön, saját intézményeinkben szerezhessük meg a tudást, az élet minden szegmensében adekvát módon használhassuk anyanyelvünket, és fontosnak tartjuk, hogy a helyi és a regionális miliő, amelyben élünk, a lehetőségekhez képest minél szélesebb mértékben megőrizze azokat a történelmi-kulturális örökségjeleket, amelyek jellegét meghatározták. Ez az alaphozzáállás meghatározza azt a viszonyítási pontot, amely alapján az egyéni és csoportos viselkedésformákat megítélhetjük.

Tudom, hogy most sokan azt mondják, evidencia, amit írtam. Sajnos, nem így van. Épp a leszakadó rétegek próbálnak maguknak mindenféle elméleteket gyártani annak megindokolására, miért is szakadnak el magyarságuktól. Vannak olyanok, akik számára ez a kérdés egyáltalán kínos. Vannak olyanok is, akik elismerik, hogy nem választják tudatosan egyik vagy másik nemzetiséget: ők a pozsonyiak, kassaiak, lévaiak stb. S olyannal is találkoztam, aki magyar nyelven mondta nekem, hogy szégyelli magyarságát.

Érzésem szerint nem tudunk továbblépni, ha az origót nem határozzuk meg újra és újra, a lehető legkorrektebb egyértelműséggel. S azt is látnunk kell, hogy ez a vállalás egy permanens életérzés megléte vagy hiánya kell, hogy legyen, nem csupán kampányszlogenek témája népszámlálások előtt. Tudatosítanunk kell, hogy közösségen belül is különfélék vagyunk, nézeteink is különbözőek, ám nem mindegyik nézet eshet azonos megítélés alá a közösség megmaradása szempontjából. A közös alapplatformot mindenkinek el kellene fogadnia, ezt tudatosítaniuk kell a civil szervezeteknek, a társadalmi élet szereplőinek, a politikai pártoknak is. Nem lehet páros években azt üzenni az embereknek, mindegy, milyen a tanító, pék, orvos nemzetisége, páratlan években pedig azt, hogy fontos, hogy vállald a nemzetiségedet. Az egyéni és közösségi példa is fontos, s itt is nagyon rosszul állunk. Amíg ugyanis két évtizeddel ezelőtt a saját íróink és művészeink voltak a példaképek, mostanra gyakran színvonaltalan celebek vagy politikusok váltak azzá. A nemzeti hovatartozás nem lehet taktizálás vagy divat kérdése, ezen a téren sokat romlott a helyzet az elmúlt két évtizedben.

Anyanyelvű oktatás

Az oktatás és a nevelés kérdéskörénél három alaptézist lehetne (újból) fontolóra venni. Be kellene fejezni a részünkről is sokszor gyakorolt ámokfutást arról, hogy abszolutizáljuk a szlovák nyelvtudást, s elfogadjuk, hogy sokan csak ebből a szempontból ítélik meg az oktatási folyamat sikerességét. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ne tanuljunk meg nyelveket, ellenkezőleg: a három nyelvet használó modell lehet a jövő útja. Ez az anyanyelv kitűnő ismerete mellett a szlovák nyelv és legalább egy világnyelv ismeretét jelenti.

Az origó, az univerzális kiindulópont azonban minden vitán felülállóan az anyanyelvi oktatás kell, hogy legyen, a minél szélesebb műveltség megszerzése anyanyelven. Erre rakódhat rá az összes egyéb tudás, ám a magyar ember attól is lesz magyar, ha legalább alapinformációi vannak a magyar történelemről, és ismeri a magyar irodalomnak legalább a legszebb alkotásait. Ezt szlovák iskolában sohasem lesz képes elsajátítani. Ha tehát nem félművelt, gyökerek, szellemi kötődések nélküli embereket akarunk nevelni, akkor ezt az evidenciát is el kell helyeznünk közösségi megmaradásunk eszköztárában. S meg kell keresnünk, és a modern pedagógiai folyamatokba be kell építenünk mindama nevelési elemeket, amelyekkel magyarságukat tudatosan vállaló emberekké tudjuk nevelni gyerekeinket. A modernizáció kihívásait ránk zúdító világban a tudatos vállalás alapfilozófia kell, hogy legyen.

Irodalom, kultúra, magyar lelkivilág

Nagyon nem mindegy, hogyan gondolkodunk magunkról, helyzetünkről, s a világról, amely körülvesz bennünket. Szlovákiában számos olyan hatás ér bennünket (szlovák média, politika, történelemtanítás, irodalomtanítás, közbeszéd), amely azt célozza, hogy elidegenítsenek minket magyarságunktól. A meghasonlott ember a legkiszolgáltatottabb préda, egyszer csak elkezd szégyenkezni önmaga és kötődései miatt. A Magyarországtól való elidegenítési folyamat szintén a politikai játszmák része: a szlovák hatalom részéről is gyakran látunk ilyen igyekezetet (a legkirívóbb Sólyom László be nem engedése volt épp a nemzeti kötődések megerősítését célzó Szent István-szobor felavatása kapcsán, valamint a kettős állampolgárság intézményéhez való viszonyulás). Furcsa, de a szlovákiai magyar közösség némely vezető képviselői is többször folyamodnak ilyen eszközökhöz, a Magyarországhoz való viszony definiálása a szlovákiai magyar közélet egyik érzékeny pontja. A legfurcsább példa a kettős mércére: olyan magyarok, akik gyakran hangsúlyozzák, minek avatkozik bele Magyarország a mi dolgainkba, rendeztek nagyon gyorsan például egy vitaestet a szlovákiai Komáromban a volt magyar köztársasági elnök, Schmitt Pál esetéről akkor, amikor az forró téma volt. A szlovákiai magyar média egy részében gyakori az a szereptévesztés is, hogy a magyarországi politikai viszonyokról egyoldalú, általában keményen kritikus véleményt tolmácsolnak csak. Meg kellene talán egyezni: a beavatkozás oda és vissza mértékarányos legyen, a politikai kritika kiegyensúlyozott (függetlenül attól, hogy ki van kormányon, nem vagyunk ugyanis Magyarország adófizető polgárai) – de soha nem írhatja fölül a nemzethez és az országhoz való alapvetően pozitív viszonyunkat. Magyarország támogatása és odafigyelése nélkül ugyanis már régen fele ennyien sem lennénk. Persze, Budapesttől is elvárandó, hogy valódi partnernek tekintsen bennünket.

Tudatos vállalás, a társadalmi minták szerepe

A vegyes házasságok kérdése generációk óta fontos kérdés, s mi csak lesütjük a szemünket, ha ez a kérdés szóba kerül. Persze, teljesen egyértelmű, hogy moralizálással itt sem megyünk semmire, a privát érzelmi szféra szent és sérthetetlen. Ám két dologról talán hangosan beszélhetnénk. Az első: egy párkapcsolat az évek folyamán komolyan megpróbál mindenkit. Aki vállalja a vegyes házasságot, egy pluszterhet vesz magára, s ezt tudatosan kell kezelnie. A második ebből adódik: elfogadhatatlan, hogy a vegyes házasságokban 90 százalék feletti a többségi nemzethez való asszimilálódás, hasonló arányú a gyermekek nemzetiségének meghatározása is. Van a magyar kultúrtörténetben egy talán használható példa. Pár évtizeddel ezelőtt, amikor a felekezeti hovatartozás még komoly kihívást jelentett, a felek a vallási szempontból vegyes házasságok megkötésekor előre megegyeztek abban, mely valláshoz tartoznak majd a születendő fiúk, illetve lányok. Talán itt is hasonló módszert lehetne alkalmazni: a fele-fele arányhoz való közelítés bizonyára korrektebb modell lehetne.

A média szerepe

Látnunk kell, hogy az egész kérdéskör mögött lényegében 1920 óta ott áll egy politikai szándék is, amely a szlovákiai társadalom homogenizálását tűzte ki célul maga elé. Ennek legfontosabb eszközei a közigazgatás működtetése, a törvények tartalma és szándékai, illetve a média szerepe, amely korunkban meghatározó. Ebből a szempontból nagyot romlott a helyzet az elmúlt 23 évben, a jobbára nem pozitív mediális hatások nagyban hozzájárultak a diszharmóniák kialakulásához a fejekben, s nagyban csökkentették az értelmes dialógus kialakításának esélyeit. Furcsa paradoxon ez: amíg a volt szocialista rendszerben az emberek többsége alapjában nem hitt a sajtónak, és megtanult a sorok között olvasni, most, főleg az újabb generációk esetében sokszor nem igazán tud mit kezdeni a rá zúduló információáradattal. Ez nagyban diverzifikálja a nézeteket, amely sok esetben inkább káoszt és elbizonytalanodást, mint új rendet alakít ki.

A közösségi eszköztár szerepe

S a végére hagytam egy olyan összetett problémakört, amely az egyik legnagyobb kihívás huszonegyedik századi világunkban. A modern, vállalható, fenntartható válasz megfogalmazásának szükségességét falvaink, városaink jellegének, kultúrájának megtartása érdekében. Ide tartozik a globalizációs kihívásokra való helyes, tudatos – és, ha lehet: irányított, átgondolt – reagálások megtalálása, amely nagyon összetett kérdéskör, de bizonyára befolyásolni tudná annak a kedvezőtlen tendenciának a megfordítását, amelynek egyre inkább elszenvedői vagyunk. Az utóbbi tíz évben jelent meg vagy erősödött fel egy új jelenség, az elvándorlás, amely addig nem volt jellemző ránk. Most nincs olyan község, amelyet ne érintene. Csupán moralizálással itt sem megyünk semmire: erre is programok kellenek, s a helyi és regionális politikának meg a civil szervezeteknek talán ebben lehet a legnagyobb szerepük.

Az autonómia igénye

Ne feledkezzünk meg az elméleti modellek kimunkálásának szükségességéről sem. A társadalomtudomány és a társadalompolitika számára is fontos a kisebbségfogalom egzakt meghatározása, hiszen ellenkező esetben számos (pl. közjogi, politikai és társadalompolitikai) területen zavar keletkezhet. Mindezek megakadályozásához szükséges lenne a kisebbségvédelem szintjeit rögzíteni a joggyakorlatban. Számos elméleti szakember például a kisebbségvédelem három szintjét különíti el: egyrészt az individuális jogok szintjét, másrészt a nemzeti, etnikai, faji kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerését, valamint a pozitív diszkrimináció szintjét. Az individuális joggyakorlásban a társadalom minden tagja számára elérhetőek a jogérvényesítés feltételei. A kisebbségeket államalkotó tényezőként elismerő joggyakorlat számára alapvető kérdés, mi alkotja a politikai közösséget: a demos (állampolgárok közössége) vagy az etnos (politikai nemzettől független közösségek). A kisebbségvédelem harmadik szintjének tartott pozitív diszkrimináció már a többletjogok, preferenciális jogok biztosítását tartalmazza. Látható, hogy az igazi megoldást az autonómia-formák alkalmazása jelenthetné.

A kisebbségvédelem hatékonysága érdekében szükségszerű az etnicitás lehető legpontosabb definiálása is. Jogászok, szociológusok, statisztikusok, politológusok, politikusok, közigazgatási alkalmazottak vagy éppen az orvosok számára is alapvető fontosságú, ugyanakkor nehézségeket is jelent az etnikai csoportok meghatározása. Ráadásul az etnicitás nem statikus fogalom.

A törvényi garanciák szükségessége

„Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Európában a legrosszabb helyzetben a közepes lélekszámú kisebbségek vannak. Egyrészt a kis létszámú közösségektől eltérően még mindig félnek tőlük (néha teljesen irracionálisan), másrészt nincs olyan súlyuk, hogy komolyan vegyék, és megfelelő jogokat biztosítsanak nekik. A Kárpát-medencében élő magyar közösségek jelentős része ebbe a problematikus „köztes” kategóriába tartozik. Néha a 7-10 százalék körüli kisebbségek is komolyan szóhoz jutnak, és számottevő kormányzati partnernek bizonyulnak, de ez nem mindig tartós, hiszen nekik is számolniuk kell a parlamenti váltógazdálkodás törvényeivel. Erre friss példa a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja.

Az ún. visegrádi Közép-Európában két alapvető kisebbségi modell létezik. Az elmúlt évtizedekben viszonylag homogénné vált Csehország, Lengyelország és Magyarország, valamint a még mindig számottevő nemzeti kisebbségekkel rendelkező Szlovákia. Utóbbiban a több mint ötmilliós összlakosságból körülbelül félmillió fő a magyar kisebbség, és becslések szerint nagyon sokan tartoznak a roma közösséghez is. Amíg az előbbi három államnak külön kisebbségi törvénye van, Szlovákiának a mai napig nincs. Van viszont multietnikus társadalma és azon belül olyan nemzeti kisebbségi közössége, a magyar, amely többé-kevésbé önerőből tartja fenn és védelmezi intézményeit“ – írja a témával kapcsolatban Halász Iván (In: Nemzeti és etnikai kisebbségek és a kisebbségi jogi szabályozások Közép-Európában)

A kisebbségi alkotmánytörvények, törvények kidolgozása a kilencvenes évek első felére volt jellemző. Akkor mindhárom magyar politikai párt kidolgozott bizonyos megoldási modelleket, a szakértők máig az akkori Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom törvényjavaslatát tartják a leginkább kiérleltnek. Az elképzelések bizonyos része időközben bekerült a szlovákiai törvényekbe (nyelvhasználat, oktatásügy, közigazgatás kérdéskörökben), ám átfogó kisebbségi törvény a mai napig nem született meg.

A civil szféra és az egyházak szerepe

Az egyházak szerepe megkerülhetetlen a kérdéskör kezelése során. Figyelemre méltó ebben az összefüggésben Tomka Miklós és Gereben Ferenc ismert vallásszociológusok véleménye, amely szerint a vallásosság milyensége sem megítélés, hanem vállalás kérdése – csakúgy, mint a nemzeti identitás kérdésköre. Vallja, hogy „… a mai élő vallásosság tőke, ami megmenthető a jövő javára. Kérdés, hogy hogyan? Hogyan lehet felkészülni a türelmetlenül kopogtató modernizációra? (…) Mi ma sok mindent tudunk arról, hogy miért vesztett az európai kereszténység embermilliókat. Ezt a tudást használni lehet. (…) Erdély és Felvidék okulhat a magyarországi társadalom veszteségeiből, hibáiból, „viszonzásul” adhat valamit saját hívőbiztonságából, s hozzájárulhat az egész magyar kereszténység gyógyulásához”. A magyarországi 64 százalékkal szemben az erdélyi magyarok 81, az erdélyi románoknak pedig 82 százaléka hiszi, hogy az egyház az embereket az igazságra tanítja. Gereben Ferenc véleménye hasonló: azt állítja, hogy az erősen kisebbségi helyzetben benne rejlik a fokozott késztetés (az asszimiláció mellett) az identitás vállalására. Meggyőződése, hogy egyértelmű kapcsolat áll fenn a vallásosság és a tudatos identitásvállalás között az érzelmi hangoltság tekintetében: „A templomba soha nem járó és nem imádkozó rétegek (Erdélyben nincsenek sokan; az ottani felnőtt magyar népességnek mindössze 6-7%-át teszik ki) az identitás kérdésében lényegesen közömbösebbek az átlagnál; a rendszeresen imádkozók, de különösen a rendszeres (hetenkénti) templomlátogatók pedig kitűnnek a nemzeti azonosságtudat pozitív beállítódású típusaiban. Szerintük a nemzeti identitás arculata szempontjából nincs különbség az erdélyi katolikusok és reformátusok között. A nemzeti önkép, múlt- és jövőkép a legreálisabb a művelt egyetemi ifjúság és az értelmiség körében. A torzulások az alacsony műveltségi fokkal (pl. románul végzett inasiskola) és az életkorral fokozódnak. Örvendetes, hogy a 90-es évek első feléhez viszonyítva a magyar történelem ismerete felértékelődött.” (Fodor György: Vallásosságunk és nemzettudatunk helyzete. In: Szabadság, Kolozsvár, 2012. aug. 12.)

Összefoglaló

A szlovákiai magyar közösség fogyása összetett folyamat eredője. Szükséges lenne a kiváltó okok alaposabb, rendszerezettebb elemzése, amely komolyabb támpontokat képezhetne a problémával való szembenézésre.

Tudatosítom, hogy írásomban számos kérdést én sem érintettem, s azt is, hogy – terjedelmi okokból is – több kérdést csak felvetettem. Viszont ha azt a kihívást, amelyet ez a problémahalmaz jelent, komolyan vesszük, akkor érdemes lenne fajsúlyosabb szakmai konferenciákat is szervezni ezekről az összefüggésekről. S a legfontosabb: megpróbálni kimunkálni egy olyan üzenetcsomagot, amely egyfajta alap-normarendszerként működhetne köreinkben.

Meg kellene próbálni legalább csökkenteni a kedvezőtlen tendenciák sebességét, erejét.

(2013. április)

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …