TABU

Régebben foglalkoztat már a téma, de úgy érzem most, a katalán népszavazás nyomán nem halogatható tovább. A határok „örök” voltáról lenne szó.

Elég csak megnézni egy történelmi atlaszt, hogy az ember láthassa, semmi sem mulandóbb az államok határainál. Már évekkel ezelőtt mondta nekem egy brit diplomata barátom, a Közel-Kelet problémáiról vitázva: ott is, csakúgy, mint a világ több részén, néha mesterséges határokat vontak meg, néhol tényleg vonalzóval. Nem vették figyelembe az ott élő népek sajátosságait, s a mesterséges döntések sok helyen gennyes következményeket hoztak a felszínre. Sok konfliktust bizony könnyebb – és okosabb – lenne a határok módosításával vagy új államok kialakításával megoldani.

Ettől azonban mindenki retteg avilágon, mert sokaknak van vaj a fejükön. a leggyakrabban használt ellenérv úgy hangzik, hogy nem tudni, kinél állna meg a dominó. Pedig Európában is történt már precedens értékű változás, a német újraegyesítéstől kezdve a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia széthullásán keresztül Szerbia darabokra szakadásáig, vagy akár más kontinens történéseiig. Persze, lehet érvelni azzal is, hogy – Koszovó kivételével – az addigi belső határok váltak csak külsőkké. Új feszültségeket is gerjesztettek néhol – például Szudánban, ám az is világos, hogy a jelenlegi helyzetet öröknek felfogni dőreség. Magam is kíváncsi vagyok például arra, mit tudnak kezdeni jelenlegi helyzetükkel például a kurdok, akik soha nem voltak olyen erősek, mint most.

Mert a világ halad, s benne minden változik. A határok is olykor-olykor. A nagy történelmi földrengéseknél sűrűbben, nyugodtabb időszakokban ritkábban.
De változnak.