Nem utasítom el a területi autonómia lehetőségét

A régiófejlesztési problémákra és az uniós források leosztására kiemelten figyelek – Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártja európai parlamenti képviselője, az Európai Parlament Petíciós Bizottsága alelnöke elégedetlen az Európai Unió őshonos kisebbségek jogaihoz való hozzáállásával, és nem ért egyet azzal sem, hogy Szlovákiában valamennyi kisebbségi ügy a kormány irányítása alá tartozik.

Képviselő úr mennyire elégedett az Európai Unió őshonos kisebbségek jogaihoz való hozzáállásával?

– Nem vagyok, és nem lehetek elégedett az EU-nak az őshonos kisebbségek jogaihoz való hozzáállásával, mert ez a kérdés nem téma az unió berkein belül. Ha a Lajtától nyugatra élők meghallják azt a szót, hogy kisebbség, akkor eszükbe sem jut az őshonos kisebbségre gondolni. Főleg a homoszexuálisok és bizonyos esetekben a vallási kisebbségek jogaira asszociálnak. Azt tapasztalom, hogy a nemzeti kisebbség fogalma nincs jelen az európai közgondolkodásban.

Mit gondol, hogy ezt a kérdést miért negligálja az EU, hiszen őshonos kisebbségek élnek a nyugati országokban is.

– Ez így igaz, ahogy az is, hogy a nyugat-európai politikai fejlődés több vonatkozásban is eltért a kelet-európaitól. Amíg a nyugati demokráciákban régóta foglalkoznak ennek a kérdésnek a rendezésével, addig a keleti európai – főleg a hajdani kisantant országai – államok ezzel alig törődnek. Gondoljunk bele abba, hogy míg szinte senki sem gondolt arra, hogy a lappok és a számik a Skandináv országokban autonómiát kapnak, addig Szlovákiában közel ezer már azoknak a száma, akiket a törvényre hivatkozva, akaratuk ellenére, erőszakos módon megfosztottak szlovák állampolgárságuktól. Az 1990-es évek végén pedig sokakat meglepett, hogy éppen Tony Blair kormánya adott jelentős önrendelkezési jogot Skócia és Wales számára. S ebben a vonatkozásban érdekes lesz az őszi népszavazás eredménye, hogy vajon arra voksolnak-e többen, hogy Skócia az Egyesült Királyság része maradjon. Ennek a szavazásnak bizonyára hatása lesz az európai autonómiákat érintő problémákra és a függetlenedési folyamatokra. Az is kérdés, hogy Spanyolországban, főleg Katalóniában milyen fejlődési irányok valósulnak meg. A kelet-európai posztkommunista országok többségében szelektív demokrácia valósult meg, ami azt jelenti, hogy liberalizálták a bankszférát, az állami befolyásolás alól „felszabadították” a gazdaságot, papíron elfogadták a három hatalmi ág szétválasztását és autonómiáját, de a kisebbségi vagy nemzetiségi kérdés megoldására nem törekedtek, e téren inkább látszatintézkedések történtek – ez jellemzi Szlovákiát is. Ezért ezt a helyzetet kell nekünk, magyaroknak minél több fórumon hangsúlyozni, s úgy gondolom, a kisebbségi közösségeknek is erőteljesebben kell hallatni a hangjukat, hogy előrelépés történjen helyzetük rendezése ügyében. Egyetlen népet, nemzetet, nemzettöredéket sem lehet kívülről megmenteni. Ha egy közösség nem hisz magában és a jövőjében, akkor nagy baj van. Igaz az állampolgársági ügyben a konkrét törvénymódosítást már évek óta ígérik Szlovákiában, ám a jogászok számára nem egyszerű a feladvány. Nem egyszerű úgy megoldani a szlovák–német, szlovák–olasz, szlovák–osztrák, szlovák–brit kettős állampolgárságok ügyét, hogy közben a szülőföldükön maradni akaró magyarok ügyét ne oldják meg. Amennyiben pedig kettős mércét vezetnek be egy törvénybe, annak szinte apartheid sugallata lehet.

A közelmúltban azért érte személyében támadás, mert nem utasítja el a területi autonómiát Szlovákiában. Hogyan képzeli el a magyar területi autonómia működését?

– Valóban nem utasítom el a területi autonómia lehetőségét sem. Jól lenne, ha szerves régiókra épülnének azok a megoldások, feladatok, melyeket jelenleg megyei szinten alkalmaznak több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Szlovákiában nagyon erősen elfordult a lakosság a közélettől, a politikától. A megyei választásokon nagyon alacsony volt a részvételi arány, sőt az EP-választások alkalmával még kevesebben járultak az urnákhoz. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem igazán tudnak ezekkel az entitásokkal azonosulni, s nem is tartják lényegesnek szavazatukat. Ha ezen változtatni akarunk, akkor az EU polgárokhoz való viszonyának változnia kell, és változnia kell a megyei szint viszonyának a lakossághoz. Mégpedig úgy, hogy a polgár úgy érezze, hogy az a megye, ahol él, őérte van, képes megoldani a problémáit, s lássa: az általa megválasztott emberek valóban a közjó érdekében tevékenykednek. Ehhez a gondolatmenethez tartozik, hogy a felvidéki magyarok akkor éreznék igazán magukénak szülőföldjüket, saját régióikat, ha erőteljesebb beleszólási joguk volna a közélet irányításába. Ami most Nyitra megyében történik, az igen sajnálatos, mert ott mindig összefogtak a szlovák pártok a magyarokkal szemben. Teszik ezt úgy, hogy nem veszik figyelembe azt, hogy a megyében körülbelül 40%-os az MKP képviselők aránya, ami jól tükrözi a magyar képviselők mögött álló polgárok érdekeit. Az ilyen esetek csak elidegenítik a lakosságot attól, hogy bízzon a megyei érdekképviseletben. Ezért Szlovákia megérett egy megyei szintű reform bevezetésére, amelyről több párt, így a Smer és maga Robert Fico is beszél, de eddig nem tettek semmit a változtatás érdekében. Meciar idejében vezették be a nyolc megyés rendszert, és úgy vélem, hogy a polgárok 12-13 megyéből álló új struktúrában éreznék igazán jól magukat. S az egyik megyének óhatatlanul magyar többségűnek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy lemondanánk a többi megyében élő magyarokról – hanem azt, hogy háromszintű autonómiára van szükség. A tömbmagyarság számára a területi autonómia a megoldás, a 20–50% közti magyar sávban a kulturális, illetve intézményi autonómiát kell bevezetni, míg a 20% alattiban a személyi autonómiát. Természetesen mindemellett a régiófejlesztési problémákra és az uniós források leosztására kiemelten figyelek az EP-ben.

Úgy néz ki, hogy a „nagyobbik testvérnél”, Csehországban a morvák elindítottak egy autonómia-folyamatot. A szlovákok jobban tartanak az autonómiától, mint a csehek?

– Igen, s ennek történelmi okai vannak. 1916-ban az USA-ban olyan megállapodást deklaráltak az akkori cseh és szlovák emigráció képviselői, hogy az I. világháborút követően létrehozzák a többnemzetiségű Csehszlovákiát; és Benes autonómiát ígért Szlovákiának és Kárpátaljának is. 1918 után viszont ezt nem tartották be, s ezért a szlovákok nagyot csalódtak. Szlovákiában létrejöttek az autonomista pártok, melyek az 1916-os megállapodás gyakorlatba ültetéséért szálltak síkra. Csakhogy e gondolatmenetet egy „bizánci csavar” jellemezte. Ha visszagondolunk arra, hogy mikor megbillent a hatalmi gépezet, akkor a szlovákok mindig elszakadtak a csehektől. Ez történt 1938 őszén, 1939 márciusában, még 1968-ban is, mikor létrejött a csehszlovák föderáció, és természetesen 1990–91-ben. Tehát a szlovák politikusok úgy gondolkodnak: az autonómia nem más, mint az elszakadás első lépcsőfoka. Holott a nyugat-európai autonómiák többsége éppen azt mutatja, hogy a többnemzetiségű országokban ennek a rendszernek a bevezetése stabilitást hozott, és a feszültségek enyhüléséhez vezetett.

Hogyan látja: a felvidéki magyarok csalódtak-e az EU intézményeiben?

– Bár vannak, akik nyíltan vállalják csalódottságukat, de azt mégsem lehet kijelenteni, hogy a felvidéki magyarok az EU-ból való kilépést támogatják. Inkább azt látják, hogy az EU sok kérdést képtelen megoldani. Tény, hogy a csatlakozás idején a szlovákiai magyarság örömmámorban úszott, mert azt gondolta, hogy az uniós tagság együtt jár a kisebbségi lét javulásával. S kiderült, ez nem így történt, s ezért többen kritizálják az EU működését. Az unió nem képes minden probléma megoldására, és a szubszidiaritás elve alapján nagyon sok kérdést helyi, vagy regionális szinten kell, kellene megoldani. Ezért is adok hangot az EP-ben a felvidéki magyar közösség elvárásainak. Soha nem rejtettem véka alá, hogy mindig is a magyar érdekeket képviseltem. Ezt mondtam a választási kampányomban és a programunkban is ez állt, s ha nem ezt tenném, nem tartanám be a szavam.

Medveczky Attila
(Megjelent a Magyar Fórum 2014. évi 33. számában)