Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Harminchárom évvel ezelőtt, 1990-ben élhettük meg az első szabad parlamenti választást az akkori Csehszlovákiában. A többpártrendszer, a valós választás lehetősége felvillanyozott mindnyájunkat. Még a kommunista párt akkori tagjait is: előttük is megnyílt a választás lehetősége. Az viszont már más lapra tartozik, hogy többségük akkor nem csak megszokásból, hanem félelemből is a saját kommunista pártjukra szavazott, félvén a felelősségrevonástól.
Felelősségrevonás azonban nem történt, még az akkori Csehszlovákia járt el a legkomolyabban: pár évre kitiltotta a közéletből a volt rendszer potentátjait, amiért meg is kapta az ejnyebejnét a Nyugattól.
Ez az írás azért született, hogy elmondja: vannak az ember életében (és a történelemben) olyan helyzetek, amelyeket meg kell becsülni, s amelyek értékét nem szabad relativizálni évek, évtizedek múlva sem. Ma ugyanis, bő három évtizeddel a történtek után, közvélemény-kutatók állítják elénk kutatásaik eredményeit, amelyek szerint a volt szocialista országok társadalmainak jelentős része jobbnak tartotta az 1989 előtti rendszert. Sokan vissza is sírják azt.
Csóválom a fejem a sajtóbeli és a mindennapi reakciókon: ennyire nem tiszta a gondolkodásunk? Ennyire nem érték az emberek számára a szabadság? Olvasom, komoly kutatóintézetek azzal foglalkoznak, hogy az emberek elé tárják, mennyivel több kolbászt, kiflit, sört vagy pálinkát tudunk ma venni a mai átlagbéren, mint 30 évvel ezelőtt, az akkorin. A banánról vagy narancsról diszkréten nem beszélve, mert az a hétköznapokban nem létezett az akkori hiánygazdaságban.
Összehasonlítani az összehasonlíthatatlant? A diktatúrát és a szabadságot? Kifliben, sörben, kolbászban mérni az emberi lelkek esélyeit?
Persze azoknak is, akik reminiszcenciával gondolnak vissza az akkori időkre, meglehet az okuk erre. Fiatalabbak voltak, s vannak területei a létnek, amelyek akkor tényleg hatékonyabban működtek. A társadalmi lift, például, a fiatalok esélyhez juttatása: már ami a lakhatást vagy a munkahelyhez jutást illeti például… Meg aztán az emlékezet sok mindent meg is szépít…
De a lényeg nem ez volt, az esetleges előnyökért nagyon nagy árat kellett fizetni. A gazdasági csőd, a politikai összeomlás igazi oka – nem akarjuk látni? (Churchill: a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána jön.) Azok a vámosok, ott, a határokon: elfelejtettük? A vasfüggönynél lőttek is, másutt „csak” megalázták az embereket – már akinek megadatott, hogy utazhatott egyáltalán. Az államrendőrség jelenléte mindenütt, ahol az emberi szellem egy pici megnyilvánulása is valószínű volt… A hiánygazdaságból fakadó ezer gond, a sorbanállások… Cenzúra a sajtóban, az oktatásban, lényegében az egész társadalomban… Kívánnék a rózsaszín emlékezőknek egy laza, néhány napig tartó kihallgatást. Mondjuk egy kis magánzárkával megspékelve. Szigorúan barátilag, persze, csak az emlékek egyensúlyának helyrehozatala céljából. Munkahelyről való kirúgást csak azért, mert lebukott valaki egy vasárnapi misén. Megfigyelést, telefonlehallgatást, mivelhogy valamelyik rokona odaát élt, a vasfüggönyön túl…
Hosszan folytathatnám a sort, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne adjunk fel egy jottányit sem a belső értékeinkből. Fontos a kifli, a sör ára, de fontos a szabadság is!
És a lényeg: hazugságra épült az egész. S míg a tömegembernek lehet hazudozni, a diktatúra kemény vagy kifinomult eszközeivel a tudatába passzírozni a sablonokat, addig a valóságot semmivel nem lehet lehet megerőszakolni. Az létezik öntörvényűen – s azt mondja, hogy minden hazugság kipukkad egykor. Sokan ezt a realitást nem akarják látni, s csak áltatják magukat. A lényeg ugyanis az, hogy a hazugságra épülő rendszer fenntarthatatlan (benne az olcsó tejjel, kiflivel…).
Márpedig 1989-92-ben az igazság pillanatai sorjáztak. Széthullott a szocialista tömb, magába hullott a Szovjetunió, később porba zuhant a rubel… Ezeket az eseményeket nem mesterségesen idézte elő valaki, ezek a rendszer lényegéből fakadtak. A hazugságra épülő rablógazdálkodást nem lehetett a végtelenségig folytatni…
El kell ismerni persze, hogy a demokráciának és a piacgazdaságnak is vannak komoly hiányosságai. Ám a lényegi különbség a két rendszer között mégiscsak az, hogy most az egyén cselekvési szabadsága összehasonlíthatatlanul nagyobb. Vannak gátak is, persze: kevés a munkahely bizonyos régiókban, rossz az infrastruktúra, sok ember kiszolgáltatott… – és még számos jogos felvetés lehet, amely problémákat okoz. De ne feledjük a lényeget: a szabadság esélyt ad. Nem komisszárok, politikusok, populisták fogják jobbá tenni az életünket, magunknak kell megtennünk ezt. A szabadság szintje tehát rólunk is képet ad. Hallom a sóhajt: nézzétek, mit tettünk a szabadsággal és mit tett a szabadság velünk!
Az elmúlt rendszer restségre is nevelte az embereket: sokan a megoldásokat máig „fentről” várják. Ez soha nem fog jól működni. Nézzünk a tükörbe is néha: nem csak ők a felelősek, a mások, mi magunk mindent megtettünk-e a saját sorsunk javításáért? Nincsenek már megszállók, akikre mindent rá lehet kenni, nincsenek örök pártfunkcionáriusok sem, akiket gyűlölni lehet a mi saját bajainkért. Sunyi, mindent az ellenünkre intéző, szürke háttérhatalom sincs, akire a gyengék közülünk megpróbálják rákenni a felelősséget mindenért. Lobbik vannak, persze, különböző érdekcsoportok is, akik befolyása azonban messze nem végtelen. De főleg mi vagyunk, a saját részfelelősségünkkel is, amely elől nem menekülhetünk.
1989-91-ben egy érdekes vírus söpört végig Kelet-Európán: az igazság vírusa, a szabadság vírusa. Hihetetlen hatása volt: esélyt adott a kezünkbe, hogy éljünk vele. És számunkra, akik átélhettük a folyamatot, egy örök élményt: a reménynek az az időszaka, amely a volt Csehszlovákiában is elárasztott bennünket 1989 novembere és 1990 márciusa között, valóban tiszta volt és felemelő. Megismételhetetlen.
Ami utána következett, az már nagyon emberi történetté vált: politikai, társadalmi, gazdasági, pénzügyi küzdelmek, s messze nem mindig tisztességes eszközökkel. De az a történet már nagyon rólunk szól, emberekről: mit tudunk kezdeni magunkkal, ha tényleg esélyhez jutunk, milyen magasságokba tudjuk felemelni – vagy ellenkezőleg: milyen mélységekbe letaszítani közös ügyeinket olyan körülények között, amikor minden politikus, minden vezető lecserélhető.
A történet tehát erről is szól, mindannyiunk felelősségéről is. Élnünk kell a szabadsággal! Ne feledkezzünk el Szolzsenyicin intéséről, a kommunizmus bukása utáni időszakból: „Nem szabad bedőlni a napi hazugságoknak. Ha félni fogunk a szabadságtól, kiérdemeljük Puskin megvetését: minek a szabadság a csordának? Annak öröksége generációról generációra a járom és az ostor!”
Csáky Pál / fb-jegyzet
