A szellem és a palack

Kelet-Közép-Európa történelme számos tanulsággal szolgál, amelyekre nem árt odafigyelni napjainkban sem. Annál is inkább, mivel januártól a jelenlegitől némiképp eltérő helyzetben leszünk kénytelenek élni.

Kelet-Közép-Európa mindig is évekkel, évtizedekkel kullogott a fejlettebb világ mögött. Gazdaságilag is, iparilag is, tudományos-műszaki fejlettségben is. Az sem véletlen, hogy a humán műveltségűek a középkor óta a fejlettebb nyugati egyetemekre jártak tudást szerezni. Ez az elmaradottságunk az elmúlt négy évtizedben drasztikusan megnőtt – abból kifolyólag elsősor ban, hogy térségünkre az európaival homlokegyenest ellenkező „fejlődést” erőltettek. Ennek okán mondhatjuk el most, hogy lemaradásunk nem a gazdaság, az ipar, a tudomány terén a legnagyobb, hanem a tudat szintjén. Európa felfogásban jár messze előttünk.

Amikor térségünkről beszélünk, persze óvakodnunk kell attól, hogy az egészet egy szürke, egységes tömbnek fogjuk fel (mint ahogy Európa sem kezelhető távolról sem egységesként). Úgy érzem, Európában a történelmi gazdagság érdekes módon a gondolkodási fejlettség különbözősége szintjén is visszaköszön. Eltérő a lengyelek, a magyarok, a csehek, a szlovákok, a románok, a szlovének és a horvátok – de az osztrákok mentalitása, gondolkodásbeli érettsége is, bár az egyes társadalmakon belül meglévő eltérő irányzatokat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az is kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek vulgármaterialista gyakorlata, annak erősen lefelé húzó hatása máig súlyosan érezteti hatását mindenütt.

Kelet-Közép-Európa sok mindent megtapasztalt, kommunizmusról, nacionalizmusról, diktatúrákról és nagy reményekről egyaránt bőven lehet mondanivalója a világ számára. A világ azonban nem nagyon igényli az ilyen tapasztalatokat: végül is a világnak is megvan a maga gondja. Kelet-Közép- Európa pedig abban a mocsárban tocsog, amelynek létrejöttében maga is ludas.

Ma már egyre világosabb, hogy 1989-ben nem volt elég nemet mondani egy gyakorlatra, a „létező szocializmus” nevű torz jelenségre. Addigra már a több évtizede dívó „jeles” kísérlet végzetesen padlóra vitte a térséget, annak társadalmait, s onnan nem lehet már csak szép szavakkal vagy nagy jelszavakkal felkelni. A felemelkedést meg kell szenvedni, a felemelkedésen nagyon tudatosan és összehangoltan kell(ene) dolgozni.

Nagyon találóan jegyezte meg Fejtő Ferenc a közelmúltban, hogy Kelet- Közép-Európában a fennálló rezsimnek nem felrobbanása, hanem önmagába zuhanása következett be. S aki ebből a romhalmazból új társadalmat akar építeni, nem tudja elkerülni, hogy az építkezéshez a régi építmény egyik-másik elemét is fel ne használja. Óriási paradoxon ez, mely nagy veszélyekkel jár. Csoda hát, hogy az új (?) társadalmak egyik-másik részeleme kísértetiesen hasonlít a régire? Nem lebecsülendő mozzanat ez, amelyen az egész építkezés megbukhat.

1989-ben Szlovákiába a „forradalmat” teljesen nyilvánvalóan mesterséges módon importálták Prágából. Szlovákiának végül is az elmúlt rendszerben nem alakult ki erősebb másként gondolkodó értelmiségi rétege, az ellenzékiség inkább a vallásos meggyőződésen alapuló ellenállásban merült ki. Mindez  azonban 1989 után egy új kurzus felvételéhez és annak megtartásához kevésnek bizonyult. Ez a momentum több kérdést is felvet.

Az első síkon ez az ellenzékiség és a későbbi esetleges pozitív felelősségvállalás problémája. Ellenezni valamit többfajta megfontolásból lehet, s ehhez nem is mindig szükséges összefüggő koncepció. Amikor azonban a korábbi ellenzék hatalomra kerül, a koncepció léte elkerülhetetlen szükségszerűséggé válik. Akkor mutatkozik meg a valóságban, kiben mi lakozik, melyek azok az értékek, amelyeket megvalósítandóként a társadalom elé lehet tárni – s nem utolsósorban az is napfényre kerül, mi lakozik az egyes személyiségekben.
Szlovákiának ezen a téren nem jutott ereje egy olyan második hullám kinevelésére, amilyet Csehországban a Polgári Demokrata Párt, a Polgári Demokratikus Szövetség, de akár a Polgári Mozgalom is képviseltek. Szlovákia az olcsó demagógia és a problémák elől való menekülni akarás – egyébiránt hosszú távon járhatatlan – útja felé sodródott el.

Egy másik fontos tény, amely az előzővel szorosan összefügg, hogy az 1990-ben győztes szlovák gárda személyekben sem tudott olyan meggyőző és átütő egyéniségeket a társadalom elé állítani, akik azt a vonalat töretlenül tovább tudták volna vinni. A „macskutya”-jelenség erősen rányomta a bélyegét a volt vezetői gárdára, amely lépésről lépésre morzsolódott fel, s 1992 elejére annyira elbizonytalanodott, hogy talán már önmaga sem tudott hinni önmagának. Azt se tévesszük persze szem elől, hogy ez a cselekménysorozat sem egyoldalúan játszódott le. Az új, 1990 utáni politikusgárda csakúgy, mint a régi rendszerből átcsúszott ellenzéke, sok mindent megtett azért, hogy az 1989 utáni út irányának helyességébe vetett bizalom megkérdőjeleződjék. A fenti állítások igazát aláhúzza az a tény, hogy Václav Klaus pártjának kellett a szlovákiai politikai élet jobboldalán beszállni a ringbe, hogy életképes alternatívát próbáljon meg felkínálni a választóknak. Az eredményt ismerjük: hiányzik itt az a társadalmi réteg, amely ezt az értékrendet éltetné.

Az események vizsgálatánál arról sem feledkezhetünk meg, hogy megállapítsuk: a szlovákiai politika pártok gazdasági elképzelései máig eléggé kuszák, tisztázatlanok. Közülük még a legelfogadhatóbbak a Polgári Demokratikus Unió közgazdászainak elgondolásai, nekik vannak – talán egyedül – igazi gazdasági szakembereik, s a szlovákiai társadalom számára nagy kár, hogy nem jutottak be a parlamentbe. Abban a kijelentésben egyébként, hogy az elmúlt év szlovákiai gazdaságpolitikáját Prágából sugalmazták, van némi igazság, már csak azért is, mert ott több, jól képzett gazdasági szakember él. Az már más kérdés, hogy a Prágából sugalmazott útnak finomításai elkép zelhetőek, igazi alternatívája azonban nincs. Ennek igazolásául a jelenlegi szlovák parlament pártjainak gazdasági tézisei hozhatók fel, a posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártjáét is beleértve, amely a gazdasági átalakítást, a privatizálást stb. szintén elengedhetetlennek tartja.

Egy újabb fontos mozzanat, amelyre oda kell figyelnünk: 1990 és 1992 között a szlovák politizálás súlypontja áttolódott Prágából Pozsonyba. Ez komoly veszélyekkel jár számunkra, mint azt naponta tapasztalhatjuk. Ez a helyzet ugyanis az amatőrizmusnak és a dilettantizmusnak nyit tág teret. A prágai szlovák politikai reprezentációt sok elítélő jelzővel illették, az azonban kétségtelen, hogy ragadt rájuk némi európai máz, volt fogalmuk a politikacsinálás nemzetközi követelményrendszeréről. A honi „roduverný”1 politizálást azonban nagyrészt üres hőzöngés jellemezte és jellemzi, s ez nem a legjobb ajánlólevél egy születőfélben levő ország számára.

Az új szlovákiai győztes hatalom ráadásul nagyon furcsán, idegesen viselkedik, s gyakorta nyúl a régi rendszerből ismert módszerekhez. A szlovák parlament házbizottságának legutóbbi ülésén húsz percig például az volt a téma, hogy a nagyszombati egyetemet meg kell szüntetni, ám az erről szóló törvényjavaslatot nehogy november 17-én tárgyalja a parlament. A látszatra – egyelőre? – adni kell.

Szlovákia kétségkívül emancipálódik, ugyanakkor napjainkban nem szimpatikus felét fordítja sem a külföld, sem a saját állampolgárai felé. Ezzel a folyamattal bizonyos erők nagyon csúnyán visszaélnek. A társadalom kiskorúsított, ezt az elmúlt választások eredményei jelzik – ám ismerjük be, ennek a társadalomnak a valós állapotát mégsem ismerjük igazán. Nemcsak mi, a politikai paletta másik oldalán elhelyezkedők sem. A társadalom tűrőképességével játszanak, nagy kérdés, hol van ennek a határa. A szlovák sajtó egy része mindig is nacionalista és primitív volt, nem megnyugtató, hogy a hivatalos szlovák politika most gyakorta hozzájuk simul. Az sem tölthet el örömmel, hogy a politikában az a tónus vált uralkodóvá, amelyet két évvel ezelőtt a szlovák parlamentben még hangosan kinevettek. Sokan a diktatúra veszélyeiről beszélnek, s odajutottunk, hogy a demokrácia fő védőjének pózában ma a kommunista utódpárt, a Demokratikus Baloldal Pártja tetszeleghet. Egyelőre a nagy kijelentések, a szép szavak szintjén.

Hajlik a sajtó, hajlanak a hivatalnokok, tisztogatások vannak a társadalom számos területén. Meddig? Egyetlen párt a szép, az okos, az erős – meddig?

1989-ben Kelet-Európában is kiszabadult a szellem a palackból, a szabadság szelleme. Mennyire fertőzte meg társadalmunkat, társadalmainkat?

Vissza lehet gyömöszölni a szellemet a palackba három év után?