Az orosz kártya

Kezdjük talán az ismert diplomáciai figyelmeztetéssel: Oroszország soha nem olyan gyenge, mint amilyennek látszik, de soha nem is olyan erős, mint amilyennek látszik. Az azonban kétségtelen, hogy napjainkban olyan orosz csápok hatása erősödött meg, amelyekre oda kell figyelni, amelyeket nem szabad lebecsülni. Az USA-ban a legmagasabb szinten foglalkoztak-foglalkoznak azzal a kérdéssel, mennyire voltak képesek bizonyos orosz kezdeményezések befolyásolni a legfontosabb politikai történéseket az országban. Ugyanilyen jelenség miatt (a legutóbbi országos szintű választások befolyásolása) panaszkodnak a hollandok is. Putyinék egyoldalúan elfoglalták a Krim-félszigetet és véres háborút robbantottak ki Ukrajna keleti felén. Ennek nyomvonalán idegessé vált a NATO, nemzetközi egységek érkeztek a balti államokba és Lengyelországba. Ezekben a napokban is amerikai csapattestek gyakorlatoznak elrettentő céllal a magyar honvédség egységeivel a Bakonyban, s hasonló gyakorlatokra került-kerül sor különböző NATO-tagállamok hadseregei egységeinek részvételével Lengyelországban, a Balti államokban, Romániában és Bulgáriában is. Gyorsreagálású parancsnoki központok jöttek létre Magyarországon, Lengyelországban, Szlovákiában és Romániában. Minden európai állam növeli katonai kiadásait, s a németek is előszedték raktáraikból a már kivont páncélosaikat és felszámolás helyett modernizálni kezdték azokat.

Mindezen történések mellett az olyan tények, melyek szerint az orosz hadászati repülők hetente tesztelik a NATO légvédelmét vagy tengeralattjáróik a nyugati haditengerészetet, már szinte el sem érik az ingerküszöbünket. S közben dúl a kiberháború is: míg a Kreml tövében Moszkva több ezer fős dezinformációs központot működtet, az EU központilag, a legtöbb tagországa pedig saját hatáskörben kezd(ett) működtetni olyan kibernetikai egységeket, amelyek az orosz dezinformációs hatást hivatottak csökkenteni (bár azért az ember elgondolkodik afölött is, hogy az USA szaklapjai szerint az orosz kiberhadsereg csak a 3.-4. legnagyobb a világon). A rendőrségek, sőt jobb sajtóirodák is létrehoztak olyan egységeket, amelyek az álhírekkel vagy féligazságokkal próbálják meg felvenni a küzdelmet. A norvégok minderre rátettek egy lapáttal: Megszállás címmel 10 részből álló televíziós filmsorozatot készítettek arról, hogyan foglalják el az oroszok Norvégiát. A politikai szféra is szörnyűlködik azon, hogy német, francia, magyar (?) politikai pártokat finanszíroznak Moszkvából, s hogy Magyarországon az orosz szolgálatokhoz köthető emberek szórakozgatnak-gyakorlatozgatnak hétvégeken szélsőséges magyar fiatalokkal.

Az ember, ha mindezt átgondolja, csak felkapja a fejét: mi történik itt? Mennyire valós ez a veszély és mennyiben játék csupán?

Mert az kétségtelen, hogy az a manipulációs hullám, amely itt az elmúlt 10-12 évben megjelent, s amely a legprofibb módon operál hazugságokkal és féligazságokkal, modern, számítógépekre épülő korunkban igencsak elbizonytalanít vagy meghülyít sok embert. Olyan korba értünk, amikor magyar, szlovák cseh hivatalos hírügynökségek vesznek át igaz hírként olyan bődületes butaságokat, hogy attól égnek áll az ember haja. Ennek az az „eredménye”, hogy egy idő után már senki nem tudja, az adott kérdésben mi is az igazság (többen modern cenzúraként emlegetik ezt a jelenséget), s ennek következtében egyre többen kezdenek el kételkedni mindenben és mindenkiben. Mindebben az a legfélelmetesebb, hogy ez a jelenség szétmarja a demokráciát, anarchiát idéz elő, s az ilyen társadalmakban nagyban csökken az értelmes szó, gondolat ereje.

S az is elgondolkodtató kell, hogy legyen, hogy sok posztkommunista országban a KGB egy tisztjének szava (Putin) nagyobb súlyú, mint a saját, demokratikus vezetőik szava. Veszélyes helyzet ez, amely oda vezet, hogy sokan nem hisznek már semmiben, senkinek, s az ilyen állapot ideális a zavarosban halászók számára. Az ilyen helyzeten mindenki csak veszíthet (kivéve az előidézőit), s a probléma megint csak abban van (mint mindig a történelemben), hogy a megvezetett tömegek erre csak akkor döbbennek rá, amikor már késő.

Mi történt, mi történik velünk, körülöttünk ilyen vonatkozásban, kérdezhetjük – s az még a jobbik eset, ha az ember meg tud fogalmazni ilyen kérdést és el is várja rá a választ.
Ez az írás a világsajtóban megjelent elemzések és titkosított európai dokumentumok információinak felhasználásával is próbál meg választ adni a fenti kérdésre. Az orosz politikai gondolkodásról, s nem az orosz kultúráról és tudományról szól, amelyek – gondolom – sokunk számára szimpatikusak.

Nyilvánvaló, hogy Oroszországban sokaknak nem tetszett az állam – úgymond – meggyengülése a Gorbacsov-, és utána a Jelcin-érában. Az ún. szilovikok fokozatosan, szerves módon vették át a hatalmat Jelcin embereitől és kiépítettek egy struktúrát, amelyben a volt KGB emberei meghatározó szerepet játszanak. Putin nem is titkolta alapfilozófiájukat: szerinte a 20. század második felének legnagyobb tragédiája a Szovjetunió széthullása volt, s eme aura vonzásában megpróbálják újravarrni mindazt, amire annak idején szocializálódtak. S legyen ez az alapfilozófia figyelmeztetés minden álmodozónak: az oroszok most sem partnereket keresnek elsősorban, hanem alattvalókat. S a távolságot és a mélységet, ameddig és ahogyan elnyúlnak, nem az önmérsékletük és igazságérzetük határozza meg, hanem a lehetőségeik. A Brezsnyev-doktrína ott él bennük, és ez nem kecsegteti semmi jóval az ún. közel-külföld lakóit.
(Nem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne tegyek egy megjegyzést Jelcin szerepével kapcsolatban. Szerintem az sokkal fontosabb és pozitívabb, mint ahogy azt most a világ látja, illetve Putyin láttatni akarja. Egy 75 évig kommunista diktatúraként szocializálódott társadalomban eljutott odáig, hogy felbontsa a Szovjetuniót, egy időre betiltsa a kommunista pártot és megpróbálja átvenni a nyugati demokráciák által kidolgozott játékszabályokat. Nem az ő hibája, hogy – csakúgy, mint pár évvel előtte Gorbacsov -, a lehetetlenre vállalkozott. Míg Gorbacsov egy diktatúrát akart megreformálni, Jelcin egy évszázadok óta szinte cézaropapista filozófia szerint élő társadalmat akart demokratizálni. Bizonyára nem én voltam az egyedüli, aki értetlenkedve olvastam az orosz társadalmat jól ismerő Szolzsenyicin munkáját a kilencvenes évek elején, melynek Hogyan mentsük meg Oroszországot a címe, s amelynek lényege, hogy az orosz történelmi-társadalmi sajátosságok miatt a nyugati típusú demokráciamodell egy az egyben történő átvétele az oroszok által lehetetlen. Nos, úgy látszik, neki volt igaza, s a Jelcin leépülése és az eme hullám által okozott kifulladást használta ki a Putin-csapat arra, hogy felépítse a maga irányított demokráciáját. S ama vonalon túlra már el sem merek kalandozni, milyen irányt vett volna a történelem, ha megvalósul a kilencvenes évek közepén néhány elemző és politikus által javasolt lépés: Oroszország felvétele a NATO-ba. )

Az olajár múltbéli emelkedésével tehát a szilovikok komoly játékszert kaptak a kezükbe, amihez nem lebecsülendő know-how-t csomagoltak. Megint csak érdemes megnézni, hogyan használják fel a különböző irányultságú társadalmak a kőolaj és a földgáz kitermeléséből befolyó pénzeket. Nézzük a három legjellemzőbb példát.
Az arabok a pénz nagy részét felélik, presztízsberuházásokra költik. Mesterséges szigeteket építenek, már a második, mesterségesen hűtött sípályát építik és hatalmas hűtőszekrényekként működő stadionokban 2022-ben labdarúgó-világbajnokságot terveznek. Vannak országok, ahol minden polgár alanyi jogon kap havi apanázst a bevételekből, s dolgozni ott csak a külföldi vendégmunkások dolgoznak.
Ennek ellentéte a norvégok esete. Ott törvény írja elő, hogy az adott évben bevételezett többlet túlnyomó részét nem szabad felhasználni, bankszámlákon kell elhelyezni, s ott gyarapítani. Jellemző módon a jövő generációk bankszámláinak hívják ezt a technikát. Felelősen készülnek azokra az időkre is, amikor elfogy az olaj és a földgáz.

Az oroszok viszont országos infrastruktúrájuk és gazdaságuk modernizálása helyett hatalmi játékaik támogatására használják fel a pluszpénzt. Modernizálták hadseregük egy részét (bár ez a hadsereg mennyiségben és minőségben is elmarad az amerikaitól és részben már a kínaitól is), és olyan játékokba kezdtek, amellyel provokálni tudják a nyugati világot. Az elmúlt tíz évben a legtöbb innovációt vonultatták fel, szinte keserű bohózatba illik az a mód, ahogyan az ukránok és a NATO találgatta, kik is lehetnek azok az azonosítatlan „zöld emberkék”, akik ott csetlenek-botlanak a Krímen, azok meg pár nap alatt szépen elfoglalták azt. A két kelet-ukrajnai régióban kirobbantott válság már komolyabb játszma, s egyértelműen Ukrajna destabilizálását célozta meg. Megjelentek Szíriában is, a demokratikus világban pedig épp a titkosszolgálatokra jellemző műveleteket folytatnak politikai pártok támogatásán, politikusok, újságírók megvásárlásán keresztül álhírek gyártásáig. Lényegében látens küzdelem folyik, amelyet akár csendes, politikai, gazdasági és kibernetikai eszközökkel vívott hibrid küzdelemnek is nevezhetünk (lásd: szankciók). Nagyon ideges ettől a három balti állam, Lengyelország és Románia, s ez a kérdés élesebb konfliktus esetén szakítópróbája lehet a V4-ek együttműködésének is. Veszélyes játék ez, még ha nem is forró eszközökkel történik, mert az eredmény (elég csak megnézni a kibertérben megjelenő véleményeket) erősen destabilizáló hatású.

A dolog lényege viszont mégis csak az, hogy ez az egész mostanáig infantilis gyerekek – nem veszélytelen! – játékának tűnik. Az oroszok számára mindig fontosabb volt a róluk alkotott kép, mint a valóság, így most is mindent megtesznek azért, hogy bizonytalanságban tartsák a partnereiket és teszteljék azok immunrendszerét. Otthon a propagandájuk a nagyságról és az erőről szól, de a valóság azért jelentős mértékben más.

Persze, ez nem ok arra, hogy provokáljuk őket. Például az is meggondolatlan, provokáló hatású mondat volt pár évvel ezelőtt Obamától, hogy Oroszország nem nagyhatalom. Fontos regionális hatalom, de nem globális nagyhatalom. Félreértés ne essék, a megfogalmazás pontos és igaz – de ezek azok a dolgok, amelyeket a legmagasabb szinten nem kellene így kimondani. Végtelenül sérti ugyanis a látszatra nagyon adó orosz lelket, s az eredmény az, hogy az oroszok erejükön felül is bevállalnak dolgokat, csak hogy bizonyítsák, hogy velük igenis számolni kell – lásd Szíria. Oroszország nagyon jelentős áldozatokra képes azért, hogy eljátszhassa a nagyhatalom szerepét, s a legokosabb ezt az érzékenységet tudomásul venni – azzal a kitétellel persze, hogy eme játék határait egyértelművé kell tenni számukra. Oroszország ugyanis játszani fog: van, akinek időnként bonbont adnak, van, akit korrumpálnak, s van, akit megfenyítenek. Van, ahol a hibridháború kifinomult eszközeit használják és van, ahol nemes együgyűséggel szétlőnek mindent (Grúzia, Szíria). Kihasználják az EU és a Nyugat gyengéit. Közel-külföld politikájuk pedig paranoiás: hagyományosan félnek a bekerítéstől, ugyanakkor mindent megtesznek azért, hogy hatalmi kisugárzásukat kiterjesszék minimum a volt cári és szovjet szférára. Ilyen vonatkozásban viszont abszolút nincsenek tekintettel a szomszédok érzékenységeire, valóban medveként viselkednek.

A lényeg azonban mégsem itt van. A lényeg ott van, hogy nekünk meg kell őriznünk tisztánlátásunkat, s ha egyszer – ne adj Isten – olyan választás elő kerülünk, hogy az oroszok vagy a Nyugat oldalán kell-e letennünk a garast, akkor egy pillanatig ne legyen kétséges, hol a helyünk.
Nyugaton.

Csáky Pál fb-jegyzete