Bizonyítványsztori

Újból feszültségektől volt terhes a tanév vége, s a feszültségek nem csupán a hatalom és a magyar közösség között jelentkeztek, hanem a magyarságon belül is. Azt hiszem, a hatalom egyik célja az volt, hogy megossza a szlovákiai magyarságot, feszültségeket keltsen az eddig egységes iskolákban is.

Eljött az ideje, hogy nyugodtan számba vegyük, mi történt velünk, s levonjuk a következtetéseket is. Meg kell próbálnunk felkészülni a nem tudni, mikor kezdődő újabb küzdelmekre.

Ha érdemben elemezzük az 1996–1997-es tanítási év történéseit, semmi okunk nincs a katasztrófahangulatra – még akkor sem, ha az elégedettségre sem lehet komolyabb okunk. Ebben a tanévben a hatalom összpontosított támadást intézett oktatásügyünk ellen, s nem járt sikerrel. A legnagyobb veszélyt az új oktatási törvény elfogadása jelentette volna, amely által a javaslat szerint az iskoláinkat erőszakoltan kétnyelvűsítették volna. Az azt elhárítani igyekvő ellenlépések hatékonyak és példaszerűen összehangoltak voltak.

A belső tiltakozás formái megfelelően egészítették ki a külpolitikai lépéseket, a szlovákiai magyar közösség, a pedagógusok, a szülők és a politikusok egységes egészet alkotva hatékonyan léptek fel. Több szlovák ellenzéki politikus mondta irigykedve: könnyű nektek, ti csak megmozdítjátok a kisujjatokat, és magyarok tízezrei követnek benneteket.

Magam minden ilyen megnyilvánulásnál tiltakoztam, és rámutattam, hogy a magyarság megmaradása nagyban erkölcsi kérdés is, s ezt mind a szülők, mind a pedagógusok nagy része tudatosítja – az egész szlovákiai magyar társadalommal egyetemben. Mi mindannyian egy eszmét követtünk, a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság eszméjét. Ezért tudtunk hatékonyan fellépni, s ennek tanulságait fel kell mutatnunk egymás előtt is. Ilyen értelmes egységünkben rejlik az erő és az esély a jövőt illetően is. A szlovákiai magyarságnak látnia és éreznie kell, hogy érdemes kiállnia a jövőjéért, s az általa megválasztott politikai képviseletnek is akkora ereje van, amekkora egységgel a tömegek mögéje állnak.

A támadás másik iránya a magyar iskolák tantestületeinek tömeges szétzilálását célzó igyekezet volt. Ennek az igyekezetnek a legmarkánsabb megnyilvánulása a fasisztoid Nemčok-levél, amelynek angol nyelvű fordítása mára megtalálható a demokratikus világ összes fontosabb irodájában. Itt is fontos volt az, hogy kollégáim a levél íróját bíróságra adták, s fontos volt a diplomáciai lépések megtétele is. Ne feledjük: az addig általában semleges módon nyilatkozó Max van der Stoel nyilvánosan ítélte el ezt a levelet, s a mögötte megbúvó politikai szándékot. A legfontosabb azonban az, hogy a levél tartalmát a minisztérium máig nem tudta tömegesen végrehajtani – s remélem, ez lesz a helyzet a jövőt illetően is.

A bosszú nem maradt el. Ez volt a bizonyítványügy, amely számos iskolában, közösségben újabb feszültségeket szült. Ne feledjük el, ki hogyan viselkedett ezekben a nehéz napokban, s ha majd a jövőben megadatik a szabad igazgató- és tanítóválasztás lehetősége, az erkölcsi kiállást nagyon fontos elemként kell majd beszámítanunk. A hatalom e kérdésben sem győzött: ele nyészően kevés azon igazgatók vagy tanítók száma, akik helyeselték volna az egynyelvű – csak szlovák – bizonyítványok kiadását. Akik mégis megtették, az erőszaknak engedelmeskedtek, nem tiszta lelkiismerettel. Ismerek olyan igazgatónőt, aki végül mégiscsak egynyelvű bizonyítványt adott ki, s a járási tanügyi korifeust körüludvarolta az iskolában. Amikor azonban a járási főnök és a gyerekek hazamentek, s a tanítók a tantestületiben összejöttek, hogy elköszönjenek egymástól, az igazgatónő – látszólag minden ok nélkül – hirtelen percekig tartó hisztérikus zokogásban tört ki. Ott mondta el a kollégáinak, hogy hetek óta nem tudott aludni. Félreértés ne essék, a fenti néhány mondat nem felmentés, csupán az érem másik oldala, amelyről szintén nem szabad megfeledkeznünk.

Egyéb tanulságai is vannak a bizonyítványügynek. A szlovák értelmiség egy része szégyelli, ami történt. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pozsonyi irodájába több szlovák tért be, hogy támogatásáról biztosítson bennünket. S a június 28-i kormánypárti napilap, a Slovenská republika sem ujjong, hanem nyíltan elégedetlenkedik, hogy a magyarok ott is, ahol az igazgató – úgymond – lojális volt, elutasították a „nemzetiségi nyelvek használatát nem korlátozó nyelvtörvény” áldásait. Ha valaki tehát megbukott ezen a vizsgán, az a hatalom volt – és a kormánypárti Szlovák Televízió, amely ebben a kérdésben is csúnya módon félretájékoztatta nézőit.

Nem tudhatjuk, mikor kezdődik a mérkőzés újabb fordulója – mert lesz, az biztos. A sikereinkből erőt kell merítenünk, a hibákból le kell vonnunk a tanulságokat. A bizonyítványtémával kapcsolatban pedig hadd idézzek ismét egy külföldi diplomatát: „Úgy látszik – mondta –, ebben az országban a magyarok jogtudata és szabadságvágya messze meghaladja az átlagot. A legap – róbb jogaikhoz is ragaszkodnak, ami azt mutatja, hogy mentalitásukban ők már messze európaiak.” (1997)