Búcsúzik egy világ – Újváry László halálára

Induljunk ki abból, hogy az ember azért születik erre a világra, hogy nyomot hagyjon maga után. Minél erősebb egyéniség, annál erőteljesebb nyomot. Bebizonyítandó a Teremtőnek, hogy helyes volt az alaptétel: embert kell teremteni, megadni neki a szabad akaratot, a hibázás lehetőségét is – de irgalmat is gyakorolni felette, megadni neki a lehetőséget a korrekciókra és segíteni őt a felemelkedés pályáin is. A legjobbaknak: nyújtózkodni akár a Teremtő szintje felé.

És – igen, volt egyszer egy világ a viharos huszadik században, ahol sok ember megpróbált hivatásához méltóbban élni. Nehéz körülmények között, sokkal nehezebbek között, mint amelyekben mi élünk most, a huszonegyedik század elején. Olyan korban, amikor a külső világ viszonyai durvábbak voltak, de bévül mintha több fény lett volna az emberek lelkében – annak ellenére, hogy diktatúrában éltek. Sokukban – a helyi társadalmi sejtek természetes vezetőiben – erősebb volt a tartás is. Amikor még hittek egy isteni rendben és önmagukban. Elkötelezettek voltak nemzetük iránt, bíztak a tisztességben – még azok is, akik ateistának mondták magukat.

Nagyon nehéz startvonalról indultak. A beneši idők embertelensége három célcsoportra nehezedett leginkább: először a szellem embereire, a tanítókra, őket mind elűzték. A lélek emberei következtek, a papok és lelkészek (verd meg a pásztort, szétszéled a nyáj), őket is elűzték, vagy akik maradtak, azokat igyekeztek megfélemlíteni, bedarálni. Nem véletlen, hogy a negyvenes évek végén – ötvenes évek elején több magyar pap került börtönbe, mint szlovák vagy cseh. Az ideológiai teher mellett a nemzeti másság súlya (vádja) is rájuk zuhant. Többen közülük ki sem jöttek a rendszer börtöneiből.

S ott voltak a harmadik helyen a tehetősek. Tőlük el kellett rabolni, amit lehetett, hogy az újonnan kialakítandó szlovák középréteg anyagi támpontokat is kapjon (magyar vagyont a már elrabolt zsidó vagyonok után).

– Tiszta lapot kell teremtenünk – mondta ekkortájt Vladimír Clementis kommunista államtitkár (egy eldurvult politikai elit mintapéldánya, akit később fel is akasztottak az elvtársai, ilyen testhez állóan okítván őt a korpa közé keveredés és a disznók lelkiállapota közötti összefüggésre). – Ha az angolszász nagyhatalmak megakadályozták, hogy minden magyart úgy űzzünk el, mint a németeket, legalább szórjuk szét őket az ország területén (Dél-akció, deportálások Csehországba). A többiek közül pedig akit lehet, zsuppoljunk át Magyarországra (elűzések és lakosságcsere). S aki még mindig megmaradt, azt félemlítsük meg és asszimiláljuk.

Ne szépítsük, innen indult a történet a második világháború után. 21. századi olvasóim egy része bizonyára kifogásolja majd, hogy ilyen durván írok ezekről a dolgokról. Semmi túlzás nincs benne: elannyira, hogy Sztálin elvtárs 1948 őszén egyszer csak vette a telefont, s leállította az egészet. Akkorra ugyanis Európára már ideológiai-politikai vasfüggöny zuhant rá, kétfelé választva annak keleti és nyugati részét. A hitetlenkedők most fogóddzanak meg: Sztálin elvtárs egyik érve az volt Gottwald elvtárs felé, hogy már Rákosi elvtárs is tiltakozik ama durva módszerek ellen, ahogy a papíron szövetséges Csehszlovákia bánik az ottani magyarokkal!!! Gottwald elvtárs pedig megértette, mit üzentek neki a Kremlből (a szocialista karámon belül csendnek kell lennie), s azt mondta elvtársainak: „… Valamit adnunk kell nekik. Politikai pártjuk nem lehet, az kizárt, de iskoláik, színházaik, újságjaik lehetnek. S használhatják újra a nyelvüket…” (Vadkerti Katalin)

És lőn. Az abszolút nulla után bekövetkezett a hihetetlen csehszlovákiai magyar paradoxon: amíg a politikai rendszer egyre durvult, magyar szemmel nézve javult a helyzet, napról napra bővültek a nemzetiségi jogok. Egyszeriben szabad volt magyarul beszélni, megjelentek az újságok, később könyvek is, létrejöttek az intézmények: színház, művészeti együttes, kiadók, Csemadok… Az akkori aktív magyar korosztályok mindezt a szabadság kiteljesedésének élték meg, joggal – amelynek egyik következménye később, a hatvanas években az lett, hogy a felvidéki magyarság lelkében leledző politikai origó fokozatosan átcsúszott Budapestről Prága felé.

De térjünk vissza még a negyvenes évek végére, a lehetőségek halmaza problémát is okozott: ki működtesse az egyre inkább terebélyesedő rendszert? Tanítók kellettek, újságírók kellettek, szerkesztőkre, színészekre, koreográfusokra stb. volt szükség…

Erre megmozdult a vidék, a kisváros, a falu, s küldte a gyakran képesítés nélküli – vagy csak gyenge képesítéssel bíró – fiataljait, betölteni az üres posztokat. Azok meg igyekeztek nem megbukni a vizsgán. S álmaik is voltak, egyre terebélyesebbek: a szörnyű világégés után csoda, hogy hittek a kommunista békeszólamoknak is?

Innen indultak – innen indult Újváry László is -, vállukra véve a felvidéki magyar lét terheit. Ezt nagyon tisztelni kell eme korosztályról szólva, még akkor is, ha a kifogásaink is erőteljesek lehetnek: néha elbuktak a rendszer által szőtt hálókban, megosztottak is voltak, s komoly küzdelmekben egymásnak is feszültek néha. Volt, amikor én is kritizáltam műveltségük sekélyebb voltát, világlátásuk torzulásait és a tapasztalatok hiányát náluk, a legjobbak esetében is: de látni kell, hogy nekik nem adatott meg a felfelé ívelés nyugodt hullámain való utazás, nekik autodidakta módon kellett utolérni a történelem vonatát, s kihozni valamit azokból a helyzetekből, amikor a sors résnyi ajtót nyitott számukra is. Mert nagyon nem ugrálhattak, a rendszer odafigyelt rájuk is, erősen behatárolta a mozgásterüket. S magyar kortársaik között is voltak olyanok is, akik némi baksisért, pozícióért, egyéb előnyökért inkább a rendszert szolgálták. A rendszer pedig nem azt akarta, hogy a magyar közösség erősödjön, fejlődjön, ellenkezőleg: a fű alatt szorgalmasan nyesegette a közösségi lét hajszálgyökereit. Volt, aki hangosabban szólt ez ellen – annak a fejére koppintottak -, volt, aki csendben, okosabban próbált tenni ellene és építkezni – ők el is értek részsikereket. Azt is látni kell, hogy a talaj biztosabb volt a lábuk alatt, a szlovákiai magyar társadalom szövete egészségesebb volt 50-60 évvel ezelőtt, mint ma. Dobos László vezetésével megpróbáltak egy egymásra is odafigyelő rendszert kialakítani. Írók, költők, lelkészek, szerkesztők, grafikusok, szobrászok, tanítók, népművelők … Tudták, hogy számíthatnak egymásra. A politikai rendszer persze nem nézte ezt jó szemmel: a volt Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában – de a Szovjetunióban is – csak a felszínen hirdette a kommunista jelszavakat, a mélyben durván nacionalista volt (Magyarországgal ellentétben). A mi szemszögünkből ez azt jelentette, hogy amikor mód nyílt a leszámolásra, a politika ezt meg is tette: 1968 után harmadszor is lefejezte a felvidéki magyar értelmiséget.

Ezek a társadalmi hullámverések utólag megérintettek engem is, egy későbbi generáció tagját. Újváry Lászlóval a nyolcvanas évek első felében találkoztam Léván, akkor váltunk barátokká, munkatársakká (harcostársakká) a Csemadokban. Megfogott az élettörténete – elannyira, hogy fel is dolgoztam egy kötetben, amelynek címe Harmatos reggelek álmai.  Megfogott belső küzdelmeik,meghurcoltatásaik drámai volta is. Ezt Koncsol László elbeszélése alapján írtam meg: Feloldozás.

Igen, bonyolult történet ez, még valahol a hírhedt Danás őrnagy is beletartozik a képbe, az ŠTB magyar osztályának vezetője. Nyilvánvaló tehát, hogy az ő történetük sem volt sima, gyakran kijátszották őket egymás ellen is. Volt úgy, hogy szembefordították őket egymással, s 68 után, a hírhedt hetvenes években még nagyobbra nyílt az olló a történetükben. Újváry László számára is, aki 1969-ig elismert szakember, pedagógus, kultúraszervező volt, a Csemadok Központi Bizottságának tagja. A magyar közösség olyan pillére a Garam mentén, akit számon tartottak Pozsonytól Budapestig. És vele is szembe jött a politika úthengere: 1970-ig kitüntetésekkel halmozták el, az átigazolások első hullámán is simán átment. Majd történt valami: egy feljelentés után bekerült abba a kalapba, ahonnan a bűnösöket, a megrendszabályozandókat húzták elő. Kegyetlenül megtiporták őt, 19 évig benzinkutasként kellett megkeresnie a kenyerét. Igen, nagyon sokak kedvencét, Laciját, Laci bácsiját, igazgató urát, tanító urát, rendező urát, klubvezető urát messze űzték a kultúrától és az oktatásügytől. Dráma ez, így, utólag nézve is: életének ezt a korszakát A keménytörzsű fákat szeretem című írásban dolgoztam fel.

S itt most álljunk meg egy pillanatra. Sokan úgy gondolhatják, Újváry László vesztesként kellett, hogy megélje ezt az időszakot. Tőle tudom, hogy voltak ebben a korszakban nagyon keserű órái is, amelyeken nehezen tudta magát átlendíteni. Ám ha most valaki azt mondja, hogy a rendszernek konfliktusa volt Újváry Lászlóval, akkor én megkérdem: végül is ki győzött? S talán még azt is hozzátehetem: és kinek volt igaza?

Tudom, tudom hogy az ilyen kérdés ma már légüres térben csattan. Mert hol van már az a rendszer, amely megnyomorította őt? Hol vannak a kommunista párttitkárok, s hol a szocialista címet viselő (bitorló) ország? Őt viszont az emberek szeretete, tisztelete és elismerése visszahozta a közéletbe, az igazgatói posztra is. S ha az a rendszer olyan bigott volt, hogy a társadalom legjobbjait volt képes kiszorítani az aktív társadalmi mezőből, akkor csoda-e, hogy a nyolcvanas évek közepére oda jutott, hogy a gerontológia ijesztő példájává vált, és emiatt törvényszerűen meg kellett szűnnie 1990-92-ben?

Persze, én is tudom – hiszen évtizedeket éltem fiatalként abban a rendszerben -, hogy a tönkretett életek millióit nem lehet ilyen felszínes egyenleggel rehabilitálni. A könnyeket, a fájdalmakat, a megaláztatásokat, a stresszhelyzetek százait utólag is súlyuknál fogva kell kezelni. Mégis, mindezzel együtt és mindezek ellenére: a múlt század ötvenes éveinek elején fokozatosan létrejött és megerősödött egy olyan magyar generáció, amely bebizonyította, hogy képes vezetni a nehéz helyzetben élő csehszlovákiai magyarságot, s jól – vagy néha kevésbé jól – de tette is, amit a rendszer keretei között tennie kellett, lehetett. S ezért tisztelet jár nekik, minden jelenkori valaki, aki azt az ambíciót tűzi maga elé, hogy magyar közözsségünk vezetője akar lenni, csak tanulhat a példájukból. Egy olyan generáció volt ez, amely a lelkileg tisztább, egyenesebb paraszti- és munkásvilágból jött. Aki tanító lett közülük, az fontosnak tartotta, hogy együtt éljen a közösségével, művelje a diákok szüleit is, ahogy lehetett. Ott voltak a kulturális rendezvényeken – még akkor is, ha azok színvonala hagyott néha kívánnivalókat is maga után. Tudták, hogy az irodalmi színpadnak, a tánccsoportnak, az amatőr színjátszó csapatnak – de még a focicsapatnak is – közösségerősítő szerepe van. Olyan generáció volt ez, amelynek tagjai, ha találkoztak, nem azt kérdezték először egymástól, hogy te hogy vagy, hanem azt: ti hogy vagytok? Afelől érdeklődtek, hogy magyar közösségként melyek a gondjaitok, a mik az örömeitek? Akkor a tanító, az író, az újságíró, a történész… még lámpás volt, tudta, hogy küldetése van. Ő szervezte a falu – a közösség – kulturális, sport stb. életét. Jelen volt a közéletben, tudta, hogy ha él a helyi kisközösség, akkor él, erős a teljes kisebbségi társadalom is . Felvonulni, jelen lenni, éltetni közösségünket és a kultúránkat – prioritás volt számára. Aki nem ezt tette, nem számított, nem létezett. Ez a generáció még érezte – a lelkük mélyén a besúgók is -, hogy mi a jó és mi a rossz, ki a jó- és ki a rosszfiú.

Tudom, persze, más világ volt az: de a tanulságait le lehet vonni, nemde? Főleg akkor, amikor azt látjuk, bizonytalan minden a jövő vonatkozásában. A tanulságokat kötelességünk levonni, látván azt is, hogy a 21. században már gyakran a selejtnek áll a zászló. S győz is néha…

Persze nem akarom én idealizálni az ő világukat sem. Voltak problémáik, összeütközéseik, nyomta őket is lefelé a diktatórikus hatalom. Más körülmények között szocializálódtak, magamnak is adódtak konfliktusaim velük. Akkor gyorsabban mondtam ítéletet felettük, nem tudatosítottam, milyen komoly ballasztokat kell magukkal cipelniük. Milyen durván játszott velük a hatalom, milyen alattomos megosztási kísérletekkel kellett szembenézniük. Néha tehát vitatkoztunk, összeütközésbe is kerültünk, magam is kritizáltam néha hiányos hátterüket, világlátásuk torzulásait, de egy dolog vitathatatlan volt: elismertem és tiszteltem őket a kiállásukért, ez nem volt kérdés. Mindig is tudatosítottam, hogy az ötvenes években is és később, 68 tájékán is, amikor a sors teret nyitott nekik, többségükben (a jobbak közülük) egyértelműen tettek valamit, s ez megsüvegelendő, ezt nem szabad megkérdőjelezni. Mondhatunk kritikát is – kell is! -, de az kétségtelen, hogy legjobbjaik egy nemzettöredék elitjeként tudtak viselkedni. Intézményeket hoztak létre, jogokat harcoltak ki, generációkat neveltek, tanítottak….

Az alapállásuk egyértelmű volt, HITELESEK voltak: ez biztosította nem csak az ő elismertségüket, hanem az egész nemzettöredék eszmei-szervezeti stabilitását is. Ez még az a generáció, amely nem azt kérdezte, mit kapnak érte, hanem önzetlenül, szabad idejük és energiáik rovására tették a dolgukat. A lényeg: a szó szoros értelmében a hátukon vitték a helyi közösségeket – s manapság egyre szembetűnőbb, hogy ez a habitus mennyire gyöngül a szlovákiai magyar társadalomban.

Ez megy most el, lépésről lépésre. Egy világlátás, egy viselkedési norma, egy életforma, egy emberi habitus… A néptanító, aki még nem csatornaméterekben mérte a falu esélyeit. Működött, tette a dolgát: egy statikus, zárt, védekező rendszerben igyekezett megtartani a közösséget.

Persze, jön majd valami más, ez természetes. Minden generációnak ki kell izzadnia a maga válaszait a kor kérdéseire, ezt nem lehet megspórolni. Modern világunk kinyílt, sokkal bonyolultabb kérdéseket tár – kik elé is? Attól tartok, sokkal kevésbé elkötelezett, sokkal kevésbé felkészült fiatalok elé…

Mert hol van ma az az erkölcsi erő, az a közösségi elkötelezettség, amely eddig, száz év minden viszontagságai mellett és ellenére megtartotta a felvidéki magyar nemzettöredéket?

Tanuljuk meg tőlük, amit lehet és kell.

És köszönjük meg tisztességgel a jóknak közülük mindazt, amit tettek.

Csáky Pál

Cikkajánló

45 éves a Charta 77 – Néhány szó az önégető tisztességről

Az év fordulóján megint belefutottam a kérdésbe: miért? A kérdés annak apropóján fogalmazódott meg bennem, …